„Az a legjobb árvaház, amit soha nem építenek meg” – Böjte Csaba hatvanéves

Élő legenda, mégis nagyon ember. Kortalan derű, természetesség jellemzi. Mindig rohan, és mindig tele a naptára, mégsem fáradt soha. Noha nagyon sokat dolgozik, és bátran büszkélkedhetne az elmúlt évtizedek kivételes eredményeivel, szívesebben ad hálát értük. A meghívásért. A kivételes isteni ajándékért, hogy gyerekek ezreiről gondoskodhat.

– Január 24-én ünnepli a hatvanadik születésnapját. Érzi-e a hat évtized súlyát? A sok-sok munka jut róla eszébe, és kicsit fáradt lesz, ha rágondol, vagy éppen ellenkezőleg: energiát merít belőle, mert a munkája gyümölcseire emlékezteti?

– Mindig azt mondom a gyerekeknek: aki biciklizés közben hátranéz, nagyot fog esni. Isten országa, a menny előttünk van, arrafelé tekintsünk. De persze fontos évfordulók alkalmával számot szoktunk vetni jó és rossz tetteinkkel. Én ilyenkor mindig arra kérem a Jóistent, hogy ami törek volt, vesse és felejtse el, a szép búzaszemeket pedig gyűjtse a csűrjébe.

Hatvan év – mi ez az évmilliárdokhoz képest, amióta a mennyei Atya a világról gondoskodik! És a szeretet gyakorlása amúgy sem olyasmi, amiből bárki nyugdíjba mehetne. A Szűzanya is jó példa erre, hiszen kétezer év óta hol itt, hol ott jelenik meg a földön, hogy szent hivatását gyakorolja, és soha nem szűnik meg imádkozni értünk.

– Egyes ismerőseim időnként arra figyelmeztetnek, hogy az embernek mindig rendelkeznie kellene tervekkel, öt- és tízéves távlatokban. Ön hogyan működik ebből a szempontból? Mindig megvoltak a hosszú távú tervei a Szent Ferenc Alapítvány működésére vonatkozóan?

– Amikor Ronaldo kimegy a pályára, egyet biztosan tud: az ellenfelet meg kell verni. Azt viszont nem tudhatja, hogy a 27. percben majd érkezik egy beadás. Hogy a holnap mit hoz, nem tudhatjuk, de azt igen, hogy Isten országát akarjuk építeni, és hogy a szüntelenül munkálkodó Jóistennel játszunk egy csapatban.

– Hogyan illeszkednek a munkáját, az alapítvány működését illető tervek a saját életére vonatkozó terveihez? Sokan úgy gondolnak Önre, mint aki egy az ügyével és az alapítványával. De milyen az a Böjte Csaba, aki egyszer talán azt mondja majd: nem csinálom tovább, mert elfáradtam, vagy mert másba akarok kezdeni. Létezik-e a „magánember” Csaba?

– Lao-ce mondta: „Csináld azt, amit szeretsz, és soha többé nem kell dolgoznod.” Én szerencsés vagyok ebből a szempontból. Mert amikor a gyerekekkel hógolyózom, akkor ugyan a hivatásomat teljesítem, de közben ki is kapcsolódom. Kirándulni, misézni, prédikálni is szeretek. Ha egy békától azt kérdeznék, szeret-e a tóba ugrálni, biztosan nagy zavarban lenne. Én is így vagyok ezzel. De persze néha jó visszavonulni. Például amikor könyvet írok, azt pihenésként élem meg.

Szent Ferenc elment egyszer Leó testvérrel prédikációs körútra. Térültek-fordultak, sokfelé jártak, sokakkal találkoztak, de prédikálni egyszer sem prédikáltak. – Miért nem prédikáltunk, ha azért mentünk? – kérdezte Leó. – Mindvégig azt csináltuk – válaszolta Ferenc. Így van ez a neveléssel is. Bármit csinálsz, nevelsz. Ha kávét iszol, ha pihensz, ha valakire odafigyelsz, ha paradicsomlevest eszel vagy puszit adsz, akkor is. Sokat gondolok a gyermek Jézusra, akiről alig tudunk valamit. De sejtjük, hogy focizott meg „bandázott”, mint minden egészséges gyerek. Azt meg tudjuk is, hogy tizenkét éves korában lelépett a szülei mellől, és amikor Mária szemrehányást tett neki, még csak nem is mentegetődzött. Csak erről az egyetlen kis újszövetségi jelenetről könyvtárakat lehetne teleírni.

– Szerkesztőségünk néhány éve költözködött, és előkerült egy régi fénykép, amelyen Ön látható egészen fiatalon, de azért felismerhetően. A hátoldalra pedig azt írták: „Egy ferences.” Vagyis volt olyan idő, amikor még csak mint rendjének egyik képviselőjét ismerték Önt Magyarországon. Miért lett éppen ferences? Volt-e kifejezetten a ferencességre hivatása?

– A kommunizmus idején háromféle lehetőség állt az ember előtt Romániában. Az első az volt, hogy elmegy, a második az, hogy úgy tesz, mintha minden rendben menne, homokba dugja a fejét, esetleg még iszik is. A harmadik pedig az, hogy megpróbál változtatni. Én ennek a harmadik lehetőségnek az eszközét láttam meg abban, ha tanulok, szerzetes leszek.

Nálunk akkor jóformán csak a ferencesek voltak jelen, de viccesen azzal szoktam indokolni a választásomat, hogy jezsuitának nem voltam elég okos, bencésnek meg elég jámbor. És persze azzal, hogy vonzott a ferences kicsinység, egyszerűség, természetesség.

– Mik voltak azok a meghatározó élmények, hatások, benyomások, amelyek több mint 25 évvel ezelőtt elindították saját szűkebb hivatásának útján, és arra késztették, hogy nehéz sorsú gyerekeket vegyen pártfogásába?

– Kezdetben azt hittem, menni fog ez nélkülem is. Kolduló gyerekeket vittem haza, etettem meg, öltöztettem fel, de nem gondoltam arra, hogy a nevelésükkel is foglalkoznom kellene. Láttam, milyen aranyosak, kedvesek, hiszen Isten nem teremt selejtet. Két-három év is eltelt így. Aztán egy nyári napon a kollégáim elmentek szabadságra, én pedig ottmaradtam egy szekérderék gyerekkel, és nagyon sajnáltam magam. „Rászedtél, Uram, és én hagytam magamat rászedni”, panaszoltam Jeremiással. Aztán konzervből ebédet készítettem nekik, majd miközben ők kint fociztak, felütöttem a Szentírást. Éppen ott nyílt ki, hogy Mária és József elmegy a templomba hálát adni Jézusért. Abban a pillanatban hirtelen nagyon elszégyelltem magam. Mária ajándékként fogta fel, hogy „bébiszitter” lett, és hálát adott a teherért, amit az Úr rámért, korholtam magamat. Aztán gyertyát gyújtottam, és így imádkoztam: „Köszönöm, hogy rám, egyszerű vidéki papra bíztad ezeket a gyerekeket!” Azon a napon sok minden megváltozott bennem: ráébredtem sajátos hivatásomra. Rájöttem, hogy számomra a gyerekek az a lajtorja, amin át feljuthatok Istenhez. És hogy ez az egész nem csak a gyerekekről szól. Mert a tetteink visszahatnak ránk. A jócselekedetek örömével magunkat is megajándékozzuk. József is, noha nem volt vér szerinti apja Jézusnak, azzá vált lelkületében. Szívébe fogadta. És ezzel nekem is példát adott.

– Milyen ellenerőkkel, gáncsoskodással kellett szembenéznie? Bizonyára sokan mondták, hogy ilyesmi nem lehet feladata egy papnak. Milyen belső kétségekkel küzdött meg?

– Sokáig én magam is mindent megtettem, hogy ne nekem kelljen csinálnom, de hát nem volt konkurencia. Tele voltam kétségekkel. Megesett, hogy egy paptestvér azt mondta: meg kellene tiltani, amit teszek. Amikor ezt megtudtam, elmentem hozzá gyónni, és a bűneim mellett minden aggályomról beszámoltam neki, a tanácsait kérve. Miután feloldozott, megölelt, és utána már mindig támogatott.

Képtelen voltam-vagyok megérteni, hogy ezek a gyerekek miért nem kellenek. Józan ésszel felfoghatatlan, miért hagyják, hogy elvigyem, az alapítványunk gondozásába vegyem őket azokban a városokban, ahova sokszor száz- meg száz kilométereket utazva elmegyek értük. Miért hagyják őket, a legnagyobb kincseiket az út szélén?

– Volt-e úgy, hogy nagy bajba került az alapítvány az elmúlt évtizedekben? Hogyan vészelték át a nehéz időket?

– Mindig nehéz és vidámabb napok váltják egymást. A legnagyobb gondot az szokta jelenteni, amikor egy-egy gyerek nem tanul, lóg az iskolából, rossz döntéseket hoz. Persze a hatóságokkal, a munkatársakkal, az épületek állapotával is akadnak nehézségek időről időre. De egy focistának soha nem szabad azon csodálkoznia, hogy futni kell. A labda nem gurul be magától a kapuba.

Azt hiszem, egy igazi férfi szereti is a küzdelmeket. Az izmaink elsorvadnak, ha mindig lazán tartjuk őket. Az oltás is úgy hat, hogy legyengített kórokozót juttatnak a szervezetbe, és ezzel küzdésre késztetik. Aki síel, tudja: a fekete pályán fél az ember. Viszont sokkal izgalmasabb ott síelni, mint lankás tájakon. Jézus mindig megbocsátott annak, aki tévedett, bűnt követett el, a talentumát eldobó emberektől viszont kiakadt. A semmittevés, a lustaság bosszantotta, és megátkozta a terméketlen fügefát.

A beszélgetés itt folytatódik.