Az ajtón innen és túl

Tóth Ildikóval egy kávézóban találkozunk. Talán kicsit ódivatúnak tűnök, ha bevallom, nem szoktam senkit az első pillanatban letegezni, a telefonban is magázódtunk. Mégis, amikor belép az ajtón, és fiatalos, kíváncsi mosollyal körülkémlel, belép vele a kinti napfény is, és akaratlanul is úgy intek neki, hogy közben „sziára” mozdul a szám.

– Beszélgetésünk előtt megnéztem Szabó István új filmjét, amely Szabó Magda Az ajtó című regényéből készült. A doktornőt játszod benne. Bevallom, úgy emlékeztem, ez kicsit nagyobb szerep az eredeti történetben.

– A filmben egy kis szerep. Két rövid jelenetem van Az ajtóban, az egyik, amikor kihozzuk Emerencet, akit Helen Mirren alakít, a féltve őrzött, tragikus titkokkal teli lakásából, a másik pedig, amikor a kórház folyosóján beszélek az írónőt játszó Martina Gedeckkel. A regényben minden szál gazdagabban van ábrázolva, de egy forgatókönyvnek nem feladata, hogy mindent hűen kövessen.

– Nem volt nehezebb beilleszkedni a stábba, az angol nyelvű forgatás és a külföldi színészek miatt?

– Volt egy kis idegenségérzetem, de nem emiatt. Nem volt időm igazán belerázódni, hogy egészen otthonosan mozogjak. Amikor az ember csak két-három napra kóstol bele a forgatásba, azt is elszórva, csak a felszínét kapja el a hangulatnak. De az kétségtelen, hogy két csodálatos színésznőt láthattam munka közben.

– Így viszont nézőként is kicsit távolabbról szemlélhetted a filmet. A könyvhöz képest milyennek láttad?

– A Jadviga párnája forgatásakor nagyon tiltakoztam az ellen, hogy összehasonlítsák a filmet a regénnyel. Azt éreztem, hogy külön kell választani a két műfajt, hiszen elég egyetlen szálat „elcsenni” alapsztorinak, és abból egy másik műfajban önálló alkotást készíteni. Most mégis, én magam is nagyon nehezen szakadtam el a regénytől, főként, mert Szabó Magda Az ajtóban csodálatosan mély tudást mutat föl az emberről, az emberi természetről.  Gyönyörűen ábrázolja, hogyan csiszolódik egymáshoz a két zárkózott nő.

– Ismert klasszikus vagy kortárs regények megfilmesítésekor a kritika legtöbbször fanyalog. Te több magyar regényadaptációban is részt vettél. Tartottál a reakcióktól?

– Ma már ritkán olvasom a kritikát. A főiskola után volt néhány rossz tapasztalatom. Azt éreztem igazságtalannak, hogy hangnemében túl indulatos volt némelyik vélemény. Biztosan születtek és ma is születnek hányaveti módon összerakott előadások, de én olyan munkákat láttam, ahol ezer százalékig törekedtek a minőségre, márpedig ebben az esetben óvatosan kell kritizálni. Nem vagyunk gépek, nem vagyunk tökéletesek, hibázunk.

A média viszont kialakított egy olyan várakozást, hogy mindig mindennek tökéletesnek, ütősnek, lehengerlőnek kell lennie, holott a színház egy jóféle iparosmesterség. Megpróbál beszélni bizonyos problémákról, gondolkodásra hív és késztet, elindíthat valamilyen változtatás felé.

– A darabokban megélt szorongást nem viszed át a magánéletedbe? Most például a Váltságdíjban játszol, ahol elrabolnak egy gyereket. Anyaként ilyenkor nem érint meg jobban az aggódás?

– A színpadon a saját életünk vélt vagy elképzelt történeteiből, és olykor a félelmeinkből is táplálkozunk. Természetesen vissza is hat az életünkre a szerep, a két világ között van egy átjárás, de ugyanakkor működik az emberben egy egészséges különbségtétel: ez munka, ez pedig a magánéletem.

Megjelent a Képmás májusi száma! Keresse az újságárusoknál, vagy fizesse elő a szerkesztőségben!