Az evangéliumi élet nincs bezárva időbeli és földrajzi határok közé – Húsvéti interjú Kálmán Peregrinnel
"Ha kiskorában látja, tapasztalja a gyermek, hogy nem hagyják magára, hanem betegségében, határai megtapasztalása közepette számíthat a szüleire, családjára, sőt példát lát arra, hogy más nehéz sorsúak is támaszkodhatnak rájuk, akkor ez az élet természetes részévé válik, elsajátít(hat)ja, hogy hasonlóképpen cselekedjen." Húsvéti interjú Kálmán Peregrin ferences szerzetessel.
– Beszélgetésünk idején még nagyböjt van, ami a keresztény hagyományban összekapcsolódik a lemondással. Tud napjainkban fontos érték lenni az önmegtartóztatás? Miért van a böjtre szükség? Hogyan tudja egy kisgyerekes család megmutatni gyermekének a lemondás értékét?
A lemondás az emberi élet nélkülözhetetlen összetevője. Hiszen, aki csak magát látja, és nem tudja észrevenni a másik előreengedésének lehetőségeit, megajándékozását vagy szükségének enyhítését, és azt, hogy mindezek a lemondónak is előnyére válnak, bezárkózik önmagába, saját maga válik pokollá önmaga számára, mert a pokol az, amikor elég vagyok magamnak. [shortcodefblock title=”Kálmán Peregrin OFM” igazitas=”left” szelesseg=”40″]
A Budapest-Pasaréti Páduai Szent Antal Plébánia plébánosa korábban Mátraverebély-szentkúton volt nemzeti kegyhelyünk igazgatója[/shortcodefblock]A böjt és bármiféle lemondás során űr keletkezik bennünk, és engednünk kell, hogy ezt a hiányt egy nagyobb jó töltse be. Például nem elég valamilyen étekről lemondani, szükséges lenne annak árát a szegényeknek adni, vagy éppen a lemondással járó önfegyelem erőfeszítéseit felajánlani, az egyébként étkezésre szánt időt egy rászoruló meglátogatásával “pótolni”. Egy családban – azt hiszem – bőven nyílik alkalom, hogy közösen hozzanak áldozatot valamelyik rokonért, hogy a gyermekek idejét nem praktikus dolgokra, mint például egy elhagyott ismerősnél való kitakarításra is “pazarolják”, mert így megtanulnak alkalmazkodni, a másikért áldozatot vállalni.
hirdetés
hirdetés
– Mintha a mai kultúrában nem mindig tudnánk mit kezdeni a szenvedő Isten képével. Kislányomat is félelemmel tölti el a feszület, rajta Krisztus vérző, verejtékes arcával, s én még felnőttként is nehezen találom a szavakat, amikkel közelebb tudnám hozni számára. Hogyan tudjuk megérteni a szeretet és a szenvedés összekapcsolódását, amely Húsvétkor olyan kézzel fogható?
A kereszt esetében úgy, ha mi magunk hívjuk fel a figyelmet, hogy a szenvedés látványa csak emlékeztet arra, hogy még ezt is vállalta értünk, ez irántunk való szeretetének jele. A másik pedig, ha kiskorában látja, tapasztalja a gyermek, hogy nem hagyják magára, hanem betegségében, határai megtapasztalása közepette számíthat a szüleire, családjára, sőt példát lát arra, hogy más nehéz sorsúak is támaszkodhatnak rájuk, akkor ez az élet természetes részévé válik, elsajátít(hat)ja, hogy hasonlóképpen cselekedjen. 
– A Krisztusban megtestesülő Isten önajándékozása hogyan tud példaként szolgálni számunkra, mikor nehézségeink vannak emberi kapcsolatainkban? Tudunk Őt szemlélve közelebb kerülni családunkhoz, házastársunkhoz, gyermekeinkhez?
A legfontosabb talán, hogy nem mond le rólunk, hanem értünk jön. A másik, hogy szüntelen meghív arra, hogy szembenézzünk az igazi problémákkal, ne kendőzzük el azokat például azzal, hogy megváltoztatjuk a körülményeket, de mi magunk nem változunk, alakulunk, hagyjuk hátra a rosszat. Épp’ a kereszt beszél arról, hogy van bűn, és ugyanilyen súllyal, hogy van bocsánat. Próbálják meg kimondani, amikor bocsánatot kér valaki: megbocsátok, és ne azt, hogy nem történt semmi. A megbocsátok szóval kijelentjük, hogy vétkeztél, fájdalmat okoztál, de azt is, hogy engedlek újrakezdeni. A fájdalomtól való megjelöltség és ennek a hordozás közepette történő kiengesztelődés pedig kizárólag a kereszt gyümölcse, a többi vallásban maximum egyfajta ‘immunitás’ ismert az élet dolgaival szemben.
– Nem az ember keresi az Istent, hanem az Isten keresi az embert – nyilatkoztad korábban a kereszténységről. A Húsvét megünneplése is egy ilyen hívás a számunkra? Hogyan tudjuk testközelivé tenni a várakozást?
Mindegyikünk életének van olyan területe, amely pusztaság vagy pokol, Isten Fia pokolra szállásában, személyes kitaszítottságunk magához ölelésében ide akarja eljuttatni közelségét, oda, ahonnan Őt kizártuk, kizárjuk. Amikor megengedjük Istennek, hogy feloldja ezeket a kötelékeket, akkor lépünk át a halálból az életbe, a sötétből a világosságra. Ennek azonban előfeltétele, hogy elhengerítsük a követ, belépjünk saját sírunkba, mert ott születik meg a látás és a hit, ahogy ezt olvassuk János apostolról a húsvéti evangéliumban.
– A Húsvét egyik legfontosabb üzenete, hogy Isten megbocsátja bűneinket, hogy szeretetből felveszi az emberséget és mindazt a szenvedést vállalja, ami ezzel jár. Ez egy átlagos halandó számára ez szinte felfoghatatlan. Ezért is lehet fontos a ferences vértanúk boldoggá avatása, példaként állhatnak előttünk abban, hogy törekedjünk a szentségi életre?
Az egyház mindig úgy tekintett a vértanúkra, mint akiknek életében Isten újralapozza a Passiót, a hívő közösség pedig így “újraolvashatja” azt, mert a mártírok válaszaiban, tettiben és reakcióiban Krisztus mozdulatai, cselekedetei más környezetben, de szinte ugyanúgy megismétlődnek. Gondoljunk csak az első vértanú, Szent István diakónus megkövezésének leírására az Apostolok Cselekedetében, amely ennek az egyik legszebb példája, de ugyanezt látjuk épp’ a ferences vértanúkról szóló tanúvallomásokban is, amikor például az ávósok pucér Krisztusnak nevezik őket vagy éppen szerzetesi viseletük miatt mintegy Krisztust ütik “bennük”, azt gondolják megvalósulni, amit a filozófus ki is mond: Isten halott és mi öltük meg. Mindeközben azonban azt látjuk, hogy a vértanúk arról győznek meg minket, hogy az evangéliumi élet, az amit Jézusban látunk, csodálunk és kapunk, nincs bezárva időbeli és földrajzi határok közé, hanem napjainkban is él, folytatódik, megvalósul, reális életformaként vállalható. Nem véletlen, hogy a korfordulók idején, mindig a vértanúk példája volt, ami megteremtette az új szenttípusokat – pl. Pádaui Szent Antal vagy Néri Szent Fülöp alakját -,mert az ő mértéken felüli odaadásuk, mértéken felüli odaadást ösztönzött a szegények szolgálatában, az igehirdetésben vagy éppen az ifjúság felkarolásában. 
– Pasaréten kiemelten fontos szerephez jutnak a családok. Van ovis mise, családi tematikus napok, a karácsonyi Betlehemi előadásnak évek óta komoly hagyománya van a templomban, de a tavaly keresztelt gyermekekért és családjukért tartott ünnepi mise is komoly gesztus volt az újév kezdetén. Miért fontosak ezek a személyes kapcsolatok? Miben más, ha nem csak az egyént, az egész családot meg tudjátok erősíteni a hitben?
Ma sokat beszélünk arról, hogy egy gyermek életére mennyire kihat az, ahogy várják, ahogyan az első éveiben szülei foglalkoznak vele, gondozzák vagy elhanyagolják. Ez igaz a hitre is, hiszen ha az kisgyerekkortól természetes, mint a kulturált étkezés, köszönés, bocsánatkérés vagy éppen a cipők rendben való letétele, ha ezek megtanulásával együtt ugyanilyen léptékben növekszik a gyermekek hite, akkor nagyobb esély van arra, hogy az életének legalább ennyire része marad felnőtt korában is, vagy olyan nyomot hagy benne, amihez akár évtizedek kihagyása után is visszatérhet. Vagyis az élet természete hozza magával, hogy ne csupán a család egy szeletével foglalkozzunk ideig óráig, hanem annak lehető legnagyobb közösségével. Egy hittanosomnál kimaradt a bérmálás, most pótolja, de amikor erről szó került a családban, kiderült, hogy a feleségénél, az anyósánál és a sógornőjénél is, így most együtt járnak az előkészítésre. Nagy előnyünk Pasaréten, hogy nálunk már gyakran több család több nemzedék hittapasztalata is ehhez a templomhoz, plébániai közösséghez vagy éppen a rendünkhöz kötődik, így azt érzik és élik meg, hogy egy nagyobb hitbeli és szociális háló is körbefogja őket, ami túlmutat a családon, megvalósítja az egyházat és utal az örök élet még nagyobb és teljesebb közösségére. Ezért élik meg oly sokan ennek köszönhetően, hogy aki hisz, sosincs egyedül, abban az értelemben, hogy minden örömében és bajában tudhatja, hogy vele örül vagy szomorkodik az egész egyház, még a szentek is. Ennek egyszerre előképe, tapasztalata, kialakulási helye és realitása a családok egészének lelkipásztori gondozása, támogatása és az így szerveződő egyházközség világa.
Fotók: pasaret.ofm.hu, masodikkerulet.hu
