„Az oxitocin kétélű fegyver” – Interjú Rákóczi István professzorral

Vezetése alatt csökkent a császármetszések száma a Szent Imre Kórházban, ahol ma Magyarországon az egyik legkevesebb beavatkozást hajtják végre szülés közben. És hogy mi a titok? Rákóczi István professzorral beszélgettünk.

– Mikor határozta el, hogy változtat a szakmai protokollon a császármetszések számának visszaszorítása érdekében?

Nálunk sosem volt olyan nagyon magas a császármetszések száma: 20 százalék körül volt, de a tavalyi évben 20 százalék alá ment. Elsődlegesen tehát nem az volt a cél, hogy ezt csökkentsük, hiszen a magyarországi átlag ma 34 százalék. Inkább az történt, hogy amikor lecsökkent 20 százalék alá, akkor elkezdtünk gondolkodni rajta, hogy miért is történt ez így. Elemeztük a helyzetet és olyan a dolgokra jöttünk rá, amelyek amúgy is igazodnak a nemzetközi, császármetszéseket csökkentő gyakorlathoz.

– Tudna példákat mondani?

Ilyen például az esetek utáni megbeszélés fontossága: hogy kielemezzük, jó döntés született-e és miért döntöttünk úgy, ahogy, az adott helyzetben. A másik dolog a folyamatos jelenlét: nálunk van választott szülésznő és az a nemzetközi irodalomból is egyértelmű, hogy ha folyamatosan jelen van valaki egy szülő nőnél, akkor sokkal kevesebb a beavatkozás, a császármetszés, mert a nehézségeken átsegítik az anyát. De ha egy ügyeletben van két ügyeletes és öt szülés, akkor nem valósulhat meg a folyamatos jelenlét! További fontos szempont volt az egységes protokoll kialakítása a magzati szívhangok regisztrálásával kapcsolatban. Most mindenki egységesen dönt abban, hogy egy eredmény kóros vagy sem. Ha ugyanis mindenki másként dönt, akkor az biztosan emeli a császármetszések számát. Ezek voltak a fő tényezők, amelyek miatt 20 százalék alá csökkent a beavatkozások száma.

– A magyarországi 34 százalékos átlagos számnak nevezhető világviszonylatban?

Attól függ, mihez viszonyítunk. Kínában például 40 százalék a császármetszések aránya, nálunk ennél alacsonyabb. Amerikában ugyanennyi, Angliában 25 százalék, Skandináviában 20 körül mozog, de például Brazíliában 80-90 százalék (a magánintézetekben egyébként nálunk is), szóval erős a szórás. De a 34 százalék azért magas szám.

– Létre lehetne hozni olyan általános normakontrollt, amivel országos csökkenés érhető el?

Nem! Ez nagy tévedés, ezt nem lehet központilag csökkenteni! Úgy lehetne mérsékelni a beavatkozások számát, ha egy kórházban például 35 százalék körüli arány esetén eldöntenék, hogy csökkenteni akarják a császármetszéseket. Ilyenkor összeül az egész társaság és megbeszélik, hogyan lehetne tenni az ügyért: ez a világon mindenhol így működik. Az, hogy központilag van egy protokoll, amit elrendelnek, nem működhet. A protokoll önmagában csak egy javaslat, amit mindenki úgy valósít meg, ahogyan akar. Ez pedig rengeteg tényezőtől függ: a főnöktől, a közösségtől, és attól, hogy a szülésznőket hogyan vonják be a feladatba. Ez persze az egész ügy nehézségét is megadja, de nem csak nálunk van ez így, hanem a világon mindenhol. És látható, hogy ahol csökken a császármetszések száma, ott lokálisan történik változás, nem globálisan, országosan.

– A szakma természetesnek tartja, vagy problémának érzékeli a császármetszések magas arányát?

Ahol például 50 százalék az arány – mert ilyen is van – ott érezhetően nem tartják gondnak ezt. Gyakran emlegetik, hogy a jogi következményektől való félelem miatt olyan magas a császármetszések aránya, ebben is van igazság. Az is tény, hogy emelkedtek a patológiás esetek azzal, hogy 40 év felé tolódott a szülések ideje, de ezek önmagukban még nem magyarázzák az magas számokat. Ott, ahol 50 százalék körüli az arány, nem biztos, hogy valaha csökkenteni szeretnék. Ez nagyon nehéz kérdés: nem lehet megfogalmazni, mi az ideális császármetszés, mert az adott közösségtől függ.  

– Olvastam olyan orvos nyilatkozatát, aki még sosem bánta meg, ha a császármetszés mellett döntött, de azt igen, ha elmulasztotta a beavatkozást…

De hát mindenkin nem lehet császármetszést végrehajtani! Ez egy műtét, aminek megvannak a maga szövődményei. És van még egy nagyon lényeges szempont: azt kell meggondolni, hogy az első szülésnél elvégezzük-e a beavatkozást, mert az meghatározza a továbbiakat. Magyarországon a szülők ritkán akarnak egy gyereket, hanem legalább kettőt, de van ahol többet is. Viszont ha egyszer már császármetszés volt, akkor nagy valószínűséggel a következő is az lesz. Arról nem is beszélve, hogy a lepényi tapadási rendellenességek folyamatosan emelkednek a császármetszések után. Az pedig vérzést jelent, vagy nagyobb vérzéslehetőséget a következő műtétnél, tehát a szövődmények esélye is növekszik. Összehasonlítva a hüvelyi szüléssel, azért ez mégiscsak egy hasi műtét, akárhogy is nézzük.

– Az újszülöttekre is negatív hatással van, ha nem esnek át a természetes szülésen?

Képzeljük csak el! Az evolúció során kialakult, hogy a gyerek végigmegy a szülőcsatornán. Ennek megvan a stresszhatása, megvan a pozitív oldala; császármetszésnél viszont kiemeljük egy pillanat alatt. Egyértelmű például, hogy nem kolonizálódik az anyai hüvelyen áthaladva a bélflóra, de sok minden mást is lehetne említeni: az újszülött tüdejének működése szempontjából sem szerencsés a császármetszés. Arról nem is beszélve, hogy az anya sem tud az újszülöttről úgy gondoskodni: hüvelyi szülés után azonnal magához veszi, de császármetszés után fáj a hasa, az első napokban a gyerek ellátása nagyon nehéz. Számos egyéb tényező van, amely nem szövődmény, de a magzatra való negatív hatása érzékelhető.

– Csökkent a csecsemőhalandóság a császármetszések számának emelkedésével?

Természetesen csökkent egy ideig, de körülbelül ’95 óta nincs változás. És van egy nagyon érdekes dolog: a leggyakoribb probléma, az újszülöttkori agykárosodás – ami egy jogi kérdés is – az utóbbi 25 évben nem csökkent. A császármetszések száma viszont meredeken emelkedik. Ebből is látszik, hogy ezt nem lehet műtéttel kivédeni, mert az esetek 80 százalékában a károsodás már a terhesség alatt bekövetkezik.

– Szülés közben legtöbbször az orvos szava a döntő. Egy nő mit tud tenni azért, hogy ne császármetszéssel végződjön a történet?

Nagyon lényeges a felkészülés a terhesség alatt. Főleg a szülésznőkkel való kontaktus: megbeszélni a dolgokat, hogy hol vannak a nehézségek, ezeken a nehézségeken hogyan tudunk átlendülni. Objektíve nem tud a szülő nő sokat tenni – csak elhatározni, hogy „meg akarok szülni spontán” – mert ha például fájásgyengeség van, akkor azt kezelni kell.

– Sokat hallani arról, hogy az oxitocin injekció beadása egyenes út a császármetszéshez…

Az egy nagyon jó gyógyszer, de egy nagyon veszélyes gyógyszer. Erősödnek tőle a fájások, de sokszor kóros eltérések is fellépnek az alkalmazás során. Ezek általában elmúlnak, ha abbahagyjuk a gyógyszert, de van, aki nem hagyja abba, hanem azt mondja, hogy ez itt kérem kóros, és ezért megcsinálja a császármetszést. Nem lehet azt mondani, hogy az oxitocint dobjuk ki, mert az egy nagyon komoly fegyver, csak veszélyes, kétélű fegyver.

– Professzor úr hogyan látja, a Szent Imrében elért jó eredmények a továbbiakban is meg fognak maradni?

Én azt hiszem, hogy megmaradnak. Az új főnök, Dr. Sziller István főorvos is átvette az alkalmazott gyakorlatot, amellett hogy ő is hozott újításokat. Úgy gondolom, hogy ezt az is bizonyítja, hogy még mindig alacsonyan van a császármetszések aránya: jelenleg 22 százalék körül mozgunk, egy évvel a vezetőváltás után.