Bagdy Emőke: „Fontos, hogy a várandósságot úgy tekintsük, mint az élet törvényének beteljesülését”

Mióta kutatják a baba-mama kapcsolatokat?

Ha gyermekvárásról beszélünk, akkor nemcsak a várandósság időszakára kell gondolnunk, hanem még messzebbre vissza kell nyúlnunk az időben: hogyan várja az édesanya, hogyan várja a pár a gyermekét? Az édesanya egyedül van, vagy mögötte van valaki, akivel a fészket – ahova a gyermek kerül – már megrakták? A közös várakozás a legigazibb. Ugyanis minden kultúrában, minden nőnek az alapszükséglete a biztonság, ezt számtalan kutatás is bizonyítja. A Maslow-i piramis alapján minden ember alapszükséglete a biztonság, de a nőknek különösen. A nők jobb agyfélteke-domináns teremtményekként két dologra vágynak a férfiaktól: nyújtsanak biztonságot és fejezzék ki a szeretetüket. Ha a férfi jelen van, a várandósság harmonikusabb mindenki számára, ráadásul így az apa is részese lehet annak az időszaknak, amikor már kapcsolatba léphet a babával. A ’90-es évektől a baba-mama kutatások már az intrauterin (méhen belül) időszakra is kiterjednek, és egészen csodálatos összefüggésekre világítanak rá. Vannak, akik korábban is foglalkoztak ezzel, például Kelen Ilona gyermekgyógyász. Ő már a ’70-es években végzett ilyen kutatásokat, akkor, amikor még nem álltak rendelkezésre a baba mozgását monitorozó mérési lehetőségek. Felfedezte, hogy a baba reagál az anya hasára tett kézre, simogatásra. Ez a Franciaországban élő magyar orvosnő kutatásai alapján relaxációs kurzusokat vezetett várandós kismamák számára, amit később Magyarországon is meghonosított. A babákat így rá tudta „kondicionálni” gondolati síkon a relaxációra: ha a mama relaxált, a baba is azt tette. Így a méhen belüli fejlődés is békésebb volt. Azóta ez már tudományosan is bizonyított tény, de akkor még korai és magyar „felfedezésnek” számított.

Mennyiben befolyásolja a babát az, hogy egyedül vagy ketten várják?

Ha a nő a várandósságban nincs egyedül, mellette a párja, és együtt várják a babát, akkor megvalósul az ősi törvény: a kettő szövetségéből lesz a harmadik és így adják tovább az életet. Ők ketten így teljesítik az élet törvényét, amely így szól: kaptál életet, adjál életet. Hívő vagyok, de nincsenek előítéleteim azokkal szemben, akik nem azok, ezért mindig azt hangsúlyozom: az élet törvénye letagadhatatlan, akár a teremtés koncepciójában, akár az evolúciós pszichológiában gondolkodunk. Ezért nagyon fontos, hogy a várandósságot úgy tekintsük, mint az élet törvényének beteljesülését. A férfi azért kapott olyan nemi szerveket, amilyeneket, hogy nemzzen, a nő pedig azért, hogy megszülje a gyermeket. Bárhová is fajul az erről szóló társadalmi vita, akárhogy is próbálunk beavatkozni a természetes folyamatokba, és akár a Teremtő szerepét is eljátszani, ez akkor is így van. Nagyon remélem, hogy a tudomány még hosszú ideig nem gázol bele ebbe a természetes folyamatba. Bár mindebből kiderül elkötelezettségem, nem szeretnék semmilyen gender-vitába bonyolódni, én a munkám, előadásaim, beszélgetéseim során elsősorban a várandós kismamákra koncentrálok.

Milyen volt az Ön várandóssága?

Életem legboldogabb időszaka volt, amikor várandós voltam. Nem voltak hormonproblémáim, rosszulléteim, én szüntelenül boldog voltam. Olyan lelkiállapotba kerültem akkor, amelybe mindmáig nem tudok visszatalálni. Annyira harmonikus és állandósult volt, hogy amikor ránézek egy gömbölyödő pocakra, és rágondolok a benne lévő pici emberi lényre, mindig azt kívánom, hogy ők is átéljék azt a boldogságot. Egyébként, ha nincs valami komoly lelki gubanc a háttérben, akkor a nők általában boldogan várják a babát, vagy legalábbis szívesen. És tudják, hogy közben akármi is történik a testünkkel, utána rendeződik. Nincs még egy olyan rugalmas dolog, mint a női test. Sokat beszélnek a szülés utáni fizikai problémákról (hasfal, striák, stb.), pedig a nők többségénél ilyen egyáltalán nem is lép fel. Azonban egy olyan testközpontú kultúrában élünk, amely tiltja a gömbölydedségeket, a mai szépségideál a tűbe fűzhető nő, ezért a nők jó része – a rendelőben tapasztalom – fél a terhességtől, vagyis attól, hogy a maradandó testi elváltozásoktól már nem lesz kívánatos a párja számára. Ilyen személyiségtorzító félelmekkel olyan nőknél találkoztam, akiknél nem volt elég stabil a párkapcsolat.

Mit lehet kezdeni ezekkel a félelmekkel?

A várandósság alatt már van egy gondolati kapcsolat is a baba és az anya között. Van ugyanis egy nagyon fontos hármas szabály: a gondolat képzetesedik, a képzet pedig megtestesül. A pszichoszomatika jól ismeri, hogyan lesz egy gondolatból testi destrukció vagy testi építmény. Minden kismamának mondom ezért: a párjukat is bevonva a kapcsolatba áldozzanak közös időt a babára. Pontosan tudjuk, hogy az intrauterin történések erősen befolyásolják a korai baba-szülő kapcsolatot. Hiszen miért reagál a baba az apja hangjára, már akkor, amikor kibújik a pocakból? Sőt, már akkor is, amikor még odabent van. Azért, mert ha elég közelről beszél hozzá az apja, akkor a baba azt a hangot néhány decibel eltéréssel észleli. És az a legcsodálatosabb, hogy kutatások igazolták, hogy a hangrezgések a bőrhallás révén is terjednek, azaz bejutnak a babába már akkor is, amikor még ki sem alakultak a hallójáratai.

A baba már akkor is hall, amikor még nincs füle?!

A bőrünkkel is hallunk, mert felveszi a hangrezgéseket. Ez alapvetően nem tudatos, megmarad a jobb agyféltekei folyamatok rendszerében. De azért néha tudatosul, például amikor borsózik a hátunk egy szép vagy ijesztő zenétől. A baba akkor is érzékeli a szülei hangját, amikor még nincs füle, a bőrén keresztül.

Amikor még nincs füle, akkor ő baba vagy magzat?

Egy Chamberlain nevű kutató javasolta, hogy egységesítjük az intrauterin lakó elnevezését: legyen baba, és ne sejt vagy zigóta vagy embrió vagy magzat. A hetedik napon, amikor megdobban a szíve, egy lelkes kis lénnyel van dolgunk, és úgy is kell rá gondolnunk, foglalkoznunk és kapcsolatot teremtenünk vele.

Ha már a szavakkal játszunk: várandósság, terhesség, „másállapot”vagy áldott állapot?

Az áldott állapot elnevezést szeretem a legjobban, szerintem az fejezi ki legjobban a helyzetet. A várandósság is rendben van, hiszen jó esetben várjuk a babát. A terhesség viszont sajnos olyan kártékony módon beült a köztudatba, hogy egészen magas körökben is oda nem figyelő módon használják ezt a negatív (teher) és passzív (teherbe esett) kifejezést. Nagyon örülnék, ha lenne erre vonatkozó orvosi konszenzus. Az orvosok nagy része nagyon rutinosan és szervközpontúan tud viszonyulni az anyához és a babához, illetve magához a szüléshez és annak pszichológiájához. Kevés az a nőgyógyász és szülészorvos, aki úgymond pszichológiai szemlélettel is rendelkezik és a szülés körüli pszichoszomatikus jelenségekkel is hajlandó foglalkozni. Bár hála Istennek, azért egyre többen vannak. Ami viszont nagyon érdekes, hogy azok az orvosok, akik a mesterséges megtermékenyítés legkülönbözőbb formáival foglalkoznak, valahogy fogékonyabbak erre. Néhányat ismerek közülük, és sokkal pszichológiaibb a gondolkodásuk, mint az orvosok nagy többségének.

Talán mert ők közelebb kerülnek a teremtés csodájához? Számukra nagyobb lehet kísértés is…

Igen, ez lehetséges. Erre nem is gondoltam. A teremtés csodájához közelebb tudnak kerülni, és ettől valószínűleg alázatosabbak is, nyitottabbak a spiritualitásra. De nem mindenki, valóban…

Visszatérve a gondolat-képzet-test hármasszabályára…

Ahogy említettem: a gondolat képzetté válik, az pedig megtestesül, azaz a testünk reagál rá az ő nyelvén és módján. A gondolat tehát hatalom. Amikor az anya rágondol a hasában lévő babára, endorfin szintje megemelkedik, és az öröm vagy boldogsághormon szétárad testében. Biokémiailag is igazolták ennek a folyamatát: amikor a gondolat elindul, és annak képzetesedési folyamata zajlik, akkor a pszichoszomatikus hálózaton keresztül a test minden sejtjéhez eljutó áramlásban az oxitocin odaáramlik. Ez ilyen egyszerű és csodálatos. Felfedezték, hogy hol vannak endorfin, endomorfin receptorok, fogadókészülék, és igazolták azt is, hogy vannak speciális kapcsolatok: azok a receptorok, amelyek az öröm, bánat, harag, stb hormonját felfogják, csoportosítva vannak a szervezetben, aszerint hogy melyek azok, amelyek különösen fogékonyak; amelyhez úgy áramlik oda specifikus hormonja, hogy mint zárba a kulcs illeszkedjenek aztán össze. Ez úgy lehet elképzelni, hogy a sejthártyán van a sejtmemória, és mikor a sejt receptora fogadásra készen áll és odaáramlik a neki megfelelő hormon, nem engedi be azonnal. Először együttrezegnek, és amikor szinkronba kerülnek, akkor a sejt tudja, hogy ő az, és beengedi. És akkor minket elönt az érzés. Amióta ezt tudjuk, azóta az egész pszichoszomatika új megvilágításba került, mert tudjuk, hogy az agy és az elme más. Az agy a világból érkező üzenetek fogadó és átalakító készüléke, az elme viszont minden sejtben jelen van.

Mi van, ha a babát nem várják?

Annak a babának is ugyanúgy örülhetünk, amely számunkra váratlanul fogant meg. Én nem a megtervezéshez ragaszkodom, hanem a szeretetteli vágyakozásra és várakozásra. Ha a kismama arra gondol, hogy ő befogadott egy kis lelket, akkor mindjárt jobb lesz a várandósság egész folyamata. Aranymondásként íratnám fel tehát minden várandós édesanyának:

„Vigyázz, a gondolat képzetesedik, majd megvalósul! Engedd el félelmeidet, rémületeidet, mert azok nem a tied, hanem kívülről kapottak. Ha jön egy ilyen baljós gondolat, engedd el. Képzeld el, ahogy beleteszed egy buborékba vagy lufiba, felteszed egy felhőre, és elszáll.”

Nem elég a bal agyféltekével elgondolni mindezt, nem elég azt hallani mástól, hogy ne aggódj, el is kell képzelni az elküldött aggodalmat, mert akkor már nem lesz belőle ártó hormon, ami szétáramlik az anya testében és eljut a babához is.

Ez azért is nehéz, mert a várandós anyák nagyon nyitottak, minden jó és rossz gondolatra is…

Igen, a legnagyobb gond ilyenkor az, hogy a várandós anyák hipnábilisak, rendkívül fogékonyak minden külső hatásra. Fontos tudni, hogy ez már a megtermékenyülés pillanatától fokozottan működik, ezért a várandós anyák már onnantól kezdve könnyebben befolyásolhatóak. A környezet is felelős azért, amit mond, üzen egy várandósnak, de maga az anya is felelős azért, hogy ebből mit enged be magába. Ezért fontos nem beengedni, hanem elengedni a destruktív gondolatokat.

Mi lehet az apák szerepe ebben a korai szakaszban?

Nagyon örülök, hogy kialakulóban és elterjedőben az a kultúra, hogy az édesapa jelen van, jelen lehet a szülésnél. Fontosnak tartom viszont, hogy ez a szülőpár megegyezése alapján történjen. Fontos a férfinak megadni a döntés szabadságát ebben, ahogy az is fontos, hogy azt megbeszélje az anyával. Ha az apa az apás szülést elvárásként, netán anyai parancsként éli meg, akkor rémületet fog érezni, és az senkinek sem lenne jó. A babának azért sem, mert – vélhetően az egyre gyakoribb császárok miatt – egyre gyakoribb, hogy szülés után az apa kapja kézbe először a babát, és ilyenkor fontos, hogy az első találkozás ne legyen rémülettel teli. Mindannyian véres látványban születünk, de nem mindenki tudja ezt elviselni, lelkileg nehezebb erre felkészülni. Az apa egyébként úgy is jelen lehet, hogy csak a szülő nő fejénél tartózkodik vagy nincs is bent a szülőszobán, de a közelben van, és elérhető, hogy a szülést vagy az azutáni áldott pillanatokat minél közelebbről megélhesse ő is.

Mi az első fizikai érintés, találkozás jelentősége?

Az első bevésődés, az ún. imprinting, maga a csoda. Milyen jó, hogy erre rájött a tudomány. Konrad Lorenztől kezdődően sokat tudunk erről: genetikailag hozzuk magunkkal azokat a készségeket, amelyek a születés pillanatában, biológiailag és pszichológiailag is benne vannak az anyában. Akkor kinyílnak, rezegnek, és ha szülés után – lehetőleg még magzatszurkosan – ráhelyezik a babát az anyára, akkor átkerülnek hozzá. Úgy kapcsolódhat akkor egymáshoz az újszülött és anyja – vagy apja –, mint a kulcs a zárban. Nagyon sajnálom, hogy én ezt az élményt nem élhettem át. 1969-ben még nem volt ultrahang, így nem is tudtam róla, hogy ikreket várok. Volt ugyan egy idős orvos, aki ezt állította, de az én orvosom határozottan tiltakozott, és én elhittem neki. Amikor kiderült, hogy mégis, akkor nagy volt az ijedtség, mert nemcsak az első, hanem a második baba is farosan feküdt, így gyakorlatilag kihúzták belőlem. Valószínűleg jól tették, mert életveszélyes állapotban volt. De utána elvitték őket, nem tették rám. Akkor ez volt a protokoll. Ma már szerencsére nem mindenhol van így.

Viszont legalább természetes úton születhettek meg. Ma már csak a legritkábban engednek ikreket vagy faros babákat úgy születni. A kettőt együtt pedig szinte kizárt. Akkor is, ha sok helyen „jobb” már a protokoll. Visszatérve: mi a kötődő nevelés lényege, legfontosabb megállapításai?

A kötődés irodalma ma már Dunát rekeszt. A kötődést erősen figyelembe vevő nevelést a franciák vitális kontaktuson alapuló nevelésnek hívják, mi kötődő nevelésnek. A kötődéselmélet lényege: ha van egy jó alap, erős bázis – és ez a baba-anya/apa kötődés – akkor minden további kötődési szál is könnyebben alakul. Ha a gyökér kicsi, vézna, akkor a kapcsolódás nehezebb lesz a későbbiekben is. Természetesen akkor is lesz, az élet során, különösen a kritikus, szenzitív időszakokban, de nehezebben alakulhat ki és gyengébb lehet. A kötődő nevelési kultúra három összetevője (igény szerinti szoptatás, hordozás, együttalvás) egyenként és összességében is jelentősen növeli a baba anya-kötődés szükségletének kielégítését. A Károli Egyetemen végzett 600 fős kutatásunkból kiderült, hogy ezek a tényezők arányosan csökkentik például az anyapótló, önvigasztaló átmeneti tárgy iránti szükségletet. Azt is megtudtuk, hogy a hordozás és az együttalvás terén az anyai magatartás-választást erőteljesen befolyásolják a saját gyermekkori tapasztalások – vagyis, ha a nagyszülők együtt aludtak az ő gyermekükkel vagy befogadták az éjszaka hozzájuk átsétáló gyermeket, akkor a felnőtt gyermek anyaként is hajlandó erre, illetve ha őt hordozták kisbaba korában, akkor valószínűleg ő is fogja saját gyermekét. Érdekes módon, a szoptatási szokások „átörökítésére” ilyen összefüggést nem találtunk.

A hordozás, a szoptatás és az együttalvás közös eleme az érintés. Miért hatalom az érintés?

Veleszületetten társas lények vagyunk, az érintkezésnek pedig a legkisebb egysége az érintés maga. Az érintés a bőr érzékenységét jelenti. Néha ez olyan finom, hogy csak a jobb agyféltekénkben észleljük, nem is tudatosul, azaz nem jut át a bal agyféltekénkbe, de ez is elég ahhoz, hogy kiváltódjon egy hormonális reakció, egy olyan pozitív áramlás, amelytől altruisztikus, másokat segítő, empatikus, másokat megértő folyamatok indulnak be. Ahol megtörténik az érintés, ott biztosan meg fog jelenni egy érzelmi többlet. Ezt több konstruált kísérlet is igazolja, például az elvesztett pénztárcás-telefonfülkés vagy a könyvtáros-véleménykérdezős. Ezek tanulsága: azokat, akiket beszélgetés közben megérintettek – a kar bizonyos, jelölt pontján –, sokkal érdeklődőbben, segítőkészebben reagáltak a másikra. És akkor még nem is beszéltünk az érintésről, mint elemi szükségletről („a simogass vagy üss, de mindenképpen érints meg” jelenségről), valamit az ezzel kapcsolatos játszmaelméletről, amely Eric Berne nevéhez fűződik. Az is ide tartozik, hogy az érintés megszelídít; ezt bizonyítja a kriminális-aszociális gyerekek érintéses szelídítésterápiája is.

Akkor tehát nem mindegy, hogy kit, hol és mikor érintünk?

Csak annak a személynek az érintése vált ki pozitív reakciókat, akivel jó a kapcsolatunk. Egy tömött buszon a sok idegen érintésétől idegesek leszünk. Testünk bizonyos részeinek (tenyér, talp, arc, ajak, nemi szervek) veleszületetten alacsonyabb az ingerérzékenysége, azaz nagyobb az ingerelhetősége. Ezért boldog a kisbaba is, ha tenyerét, talpát, arcát simogatjuk, és ezek az élmények, érzések „beleömlenek” az ő érzelmi intelligenciatárába, azt gazdagítják. Ami pedig az időzítést illeti, vannak szenzitív időszakok, amikor erre nyitottabbak vagyunk. Az első életév ilyen, akkor a testi kontaktusnak hihetetlen nagy a szerepe. Később is fontos, de egy éves kor alatt a leginkább.

Egy utolsó gondolat. Ha már beszéltünk az apák szerepéről, említsük meg a nagyszülőkét is.

A nagyszülői feladatot én egy csodálatos szolgálatnak tekintem. A gyerekkel töltött időt én nem is minőségi időnek, hanem megszentelt időnek hívom. Ebből minden szülőnek kevés van, ezért tud kiemelt fontosságú lenni a nagyszülők szerepe. Az ő „szolgálati” feladatuk kettős: egyrészt a szülői korlátok betartása, másrészt a feltétel nélküli szeretet. A nagyapa feladata az apa által szabott korlátok megerősítése, a gyermek apja szerepének a felemelése. A jó nagyapa ráerősít arra, amit a fia vagy veje apaként szeretne. A nagymama feladata pótolni a feltétlen szeretetet, az etető-szerető gondoskodást a gyermek anyja távollétében. A jó nagymama ezzel megakadályozhatja, hogy a gyermek traumatizálódjon az anya hiányától. Amikor viszont jelen van az anya is, akkor a nagymamának el kell fogadnia, hogy immár nem az ő bölcsessége, nevelési receptje, tapasztalata a mérvadó. Ő azzal szeret és segít a legjobban, ha megkérdezni a lányától vagy menyétől: Mit kívánsz, miben segíthetek neked? Ha nem ez történik, akkor előbb-utóbb feszültség lesz a családtagok között, ami senkinek sem jó. Ha ezt a nagyszülői hozzáállást el tudnánk érni, az Isten áldotta helyzet lenne…