Bagdy Emőke: Mindenkinek ki kell küzdenie az identitásához szükséges válaszokat
A Három Királyfi Három Királylány Mozgalom által a Házasság Hetén rendezett családkonferencia egyik meghívott vendége Dr. Bagdy Emőke klinikai szakpszichológus, professzor emeritus volt. Előadásának legfontosabb üzenete az volt, hogy senki nem ússza meg azt, hogy előbb vagy utóbb választ adjon arra a kérdésre: mi végre van a világon?
A Mandiner.csalad interjúja családról és önismeretről, küldetésről és rendeltetésről, konzumkultúráról és az élet törvényéről, nemi identitásról és devianciáról, boldogságprogramról és hitről.
hirdetés
hirdetés
Hogyan függ össze a családfelfogás a családépítéssel?
A családfelfogás egyenlő azzal, hogy mit jelent nekünk a párkapcsolat – hiszen ez a család –gyökere, mit jelent férfinak, nőnek lenni? Egy identitást kaptunk, amikor megszülettünk, és amikor „öneszmélünk”, olyan 10 éves korban –, addig ugyanis „önismereti zárlat” van, addig mások mondják meg nekünk, hogy milyenek vagyunk –, akkor kezdünk azon gondolkodni, hogy milyenek is vagyunk. Ezért kamaszkorban kezd kibontakozni az a kérdés, hogy hogy is van ez az egész nagy káosz, amiben élünk, honnan jöttünk, hova tartunk, hogyan kapcsolódunk az univerzumhoz, meg egyáltalán: mi végre vagyunk a világon.
Ez a filozofikus gondolkodás általában a kamaszkorban kezdődik el. Később, a szerelmek kialakulása idején szükségszerűen felmerül a kérdés, hogy tulajdonképpen miért vannak a különböző nemek, mi az egyes nemek célja, rendeltetése? Bizonyos értelemben mindannyian filozófusok vagyunk, hiszen mindenkinek ki kell küzdenie az identitásához szükséges válaszokat arra, hogy mit gondol a családról, a párkapcsolatról, számára mit jelent, hogy különböző nemű lényként vagyunk a földön – az erről kialakított nézetrendszer totálisan meghatározza, hogy mit csinál, hogy viszonyul az élethez. A két kulcsszó: küldetés és rendeltetés; ezek a sarokpontjai annak, hogy mi hogy élünk, hogyan építjük fel a magunkat és a családunkat.
A Mozgalom egy korábbi rendezvényén, Skrabski Árpád – Kopp Mária nemrég újra kiadott könyvének bemutatóján, a családfogalommal kapcsolatos viták kapcsán is elmondta, hogy a két kulcsszó, aminek Ön szerint mindenképpen bele kellene kerülnie a család fogalmába: a rendeltetés és a küldetés. Hozzátette: a család nem kényszerintézmény, nem azért jó, mert nincs nála jobb megoldás, hanem mert az életrendeltetés beteljesülése. Kifejtené?
Akinek a fogalomvilágában ennek a két szónak van jelentése és jelentősége, az eleve már egy olyan létfilozófiát alakított ki, amelyben ez a kifejezések benne vannak.
Mivel rendkívül erős a konzumkultúra nyomása, a közgondolkodást erősen meghatározza a norma, ami egy társadalomban kialakult. Pszichológiai kísérletek bizonyítják, hogy a normaképzés hatalma nagyon nagy, és a tényekre is érvényes: ha tíz emberből kilenc azt mondja a tíz centire, hogy öt centi, akkor én hiába vagyok egy normális tudatú lény, én is azt fogom mondani, velük összefogva azt fogom bégetni, amit ők: azt, hogy öt centi – akkor is, ha a saját józan eszem mást mondana. Ennek oka egyszerűen az, hogy szeretünk odatartozni, odahúzni, ugyanazon a véleményen lenni, és nem szeretünk kilógni a sorból. Másnak lenni veszedelmes dolog; pozitív és negatív irányban is. A pozitív másságot büntetni a világ: miért vagy különb, okosabb, jobb, gazdagabb; a negatív másságot viszont folyamatosan és erőszakosan el akarja fogadtatni, a tolerancia követelménye, az esélyegyenlőség és az emberi jogok törvénye alapján humanisztikus elfogadó magatartással kell viszonyulnunk embertársainkhoz.
De mi ezzel a probléma, miért veszélyes ez?
Ebben a nagyon érdekesen alakuló világban az esélyegyenlőség szellemében nagyon messzire jutottunk a hagyományos férfi- és női szerepektől, súlyos határsértéseket követtünk el. Olyan biológiailag megalapozott dolgokra mondunk nemet, amelyek automatikusan, reflexesen kifejlődtek férfiban és nőben, mert mindenek fölé helyezzük a gendert, a társadalmi nemet azzal, hogy majd mi eldöntjük, hogy melyik nemhez tartozunk, és tesszük mindezt azért, mert ezt is az emberi szabadságjoghoz tartozónak véljük.
És mi a gond a konzumkultúra közgondolkodásra gyakorolt hatásával?
A jelenlegi közgondolkodás a konzumkultúra fogságában van, amely azt üzeni, hogy csak ne törődj semmivel, legyen neked jó és most legyen neked jó, mert megérdemled, egy életed van – így azok a fogalmak, hogy küldetés vagy rendeltetés, be sem kerülnek a közgondolkodásba. Sőt, kerülendő fogalmakká válnak, hiszen a konzumkultúra szerint nincs semmi olyan külső erő, ami meghatározná, hogy az egyén mit tegyen, hogyan éljen és hogyan gondolkozzon. A konzumember a konzumkultúra fogságában él: egy hedonista óriáscsecsemő, aki jól akar lakni, sok pénzt akar, mindenből a legtöbbet és a legjobbat akarja – saját magának.
Ebben az életformában az igazi – azaz nemcsak biológiai – felnőtt élethez szükséges alázat és érettség, amelyben az adni tudás, a felelősségvállalás és az elköteleződés megjelenik – hiszen ez a három legfontosabb feltétele a felnőttségnek – késedelmesen vagy egyáltalán nem jelenik meg. Ennek eredménye a ma oly’ divatos mamahotel is. Én nem kárhoztatok senkit, hiszen tudom: olyan kultúrában élünk, amely kitermeli ezt a helyzetet, a követelőző férfi óriáscsecsemőt, akit az anyukája istápol 30 éves korában is, vagy azt a lányt, aki szüleivel él és bár próbál magának párt keresni, a származási család fogságába ragad, nincs hova kitörnie, mert csak nem jön fehér lovon az a bizonyos szőke herceg… Hiszen nagyon messze vagyunk már attól a kortól/helyzettől, amikor a férfi- és női szerepek ritualizáltan, egymástól megkülönböztetendők voltak, teljesen fellazultak a társadalmi keretek. De én ezért sem kárhoztatok senkit, ezt is a mai konzumkultúra hatásának tudom be.
Térjünk vissza az Ön előadásához. A fő kérdés az: mit jelent (neked, nekem, nekünk) a család?…
Igen. De erre nem közvetlen a válasz, hanem mélységesen filozófiai megalapozottságú. Abban a pillanatban, amikor valaki a konzumkultúra individualizáló hatására nemet mond, és úgy dönt, hogy ő nem egy hedonista óriáscsecsemő, aki a gyermekkorát szeretné minél hosszabb ideig kiterjeszteni, és abban sütkérezni, hogy őt kiszolgálják, neki adjanak, etessék, támogassák, hanem a saját felnőtt életemet akarja élni, akkor azonnal felmerül a kérdés: mi végre él, mi az élete célja, értelme? És erre választ kell adni. Ha valaki nem áll be a sorba és/vagy vallási nevelést kap, ahol eleve benne van a vallási kultúrában, hogy az élet törvényét tiszteld, akkor választ kell adnia arra a kérdésre, hogy mi végre él. Csak zárójelben: az élet törvényének tisztelete minden filozófia és minden vallás alaptétele. Ott, ahol a vallás nevében gyilkolják egymást, az az emberi elhajlásnak, a devianciának a következménye, hiszen az élet törvénye sehol nem követeli meg ezt.
Csak vallási neveltetéssel lehetne ezt elérni?!
Nem, dehogy. Nem kell feltétlenül vallási legyen az a nevelés, lehet „csak” etikus, szellemi, humanista, amely magasabb rendű utakat nyit meg. Újabb zárójeles megjegyzés: az iskolázottság egy világképet ad. Ki kell tudni törni a szűkös világ keretei közül és egy magasabb optikából tekinteni az életre. Ezért kell ragaszkodni ahhoz, hogy legyen minél magasabb az iskolázottság szintje, mert ez nemcsak ismeretek átadását jelenti. Az ismeretek átadása olyan, mint millió kis gyertya, de az a tudás, ami az egész világképet meghatározza, az fáklyaként világít. És hát ugye millió gyertya fénye sem ér fel egy fáklyáéval… A tüzük nem azonos, egy teljesen más minőségről van szó.
Tehát amikor valaki tudása, képzettsége, vallási vagy humanista neveltetése folytán elér egy magasabb dimenzióhoz, akkor választ kell adnia arra a kérdésre, hogy mi végre él. A válasz pedig az: kapott egy életet, ami egy nagy ajándék, ezért – bármi is az élet eredetére vonatkozó elképzelése – amije van, azzal el kell számolnia.
Beszéljünk még az élet törvényéről…
Az élet törvénye minden vallás és filozófia szerint ugyanaz. Eszerint jó az, ami az életet támogatja, védi, oltalmazza, továbbviszi. Az élet továbbviteléhez kapcsolódóan pedig úgy szól: mindenki kapott egy nemet és ahhoz egy rendeltetést. A nő képes kihordani a gyermeket, testéből táplálni, a családalapításban pedig érzelmileg tápot adni. A nő tehát azért kapott ösztrogént és erősebb jobb agyféltekét, hogy a családi élet érzelmi oldalát biztosítsa. Ezzel szemben a férfinak a bal agyféltekéje az erősebb: tesztoszteront kapott a küzdelemre, a fajfenntartásra, a család védelmére. A nő és a férfi tehát olyanok, mint zárban a kulcs, mint jin és jang, azaz komplementer, egymást kiegészítő entitások.
De ha mindebből kihagyjuk a spirituális illetve a vallási vonalat, és az egészet evolúciós biológiai és pszichológiai nézőpontból közelítjük meg, akkor is ugyanoda jutunk: az embernek rendeltetése van. A férfi és a nő evolúciós rendeltetése az, hogy használják szerveiket, mégpedig arra, hogy utódokat teremtsenek. Világos, mint a nap. Nincs miről vitázni.
(Fotók: Mandiner – Földházi Árpád)
