“Bármi megbocsájtható az életben, de az abortusz nem…”

Nemrég írtunk a Séta az életért nevű megmozdulásról, amely az elvetetett magzatokra emlékezett. A rendezvényen gyásztanácsadók is jelen voltak, ám sajnos senki nem fordult hozzájuk. Pedig az abortusz után fellépő testi-lelki tünetek folyamatosan jelzik: tudatosítani, feldolgozni, szembenézni kellene azzal, hogy a magzat elvetetése mit is okozott a lélekben.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2014. június 11. Gyarmati Orsolya

Nemrég írtunk a Séta az életért nevű megmozdulásról, amely az elvetetett magzatokra emlékezett. A rendezvényen gyásztanácsadók is jelen voltak, ám sajnos senki nem fordult hozzájuk. Pedig az abortusz után fellépő testi-lelki tünetek folyamatosan jelzik: tudatosítani, feldolgozni, szembenézni kellene azzal, hogy a magzat elvetetése mit is okozott a lélekben.


Családháló: Nagyjából kétmillióan érintettek az óvatos becslések szerint olyan nők, akik elvetették magzatukat, és feltehetően gyászolják meg nem született gyermeküket.

Olaj-Rabóczky Anett: Én olyan egy-másfél millióra becsülném ezen nők számát, de fontos tisztázni, hogy kit is nevezünk pontosan érintettnek. Mi a Ráhel Szőlöskertje nevű lelkigyakorlat keretében igyekszünk segíteni a gyászfeldolgozásban. Ezt a módszert egy amerikai pszichológusnő indította el egy kutatás alapján, aminek az egyik szála az volt, hogy nem csak a nő, hanem a családtagok is érintettek: a férjek, a nagyszülők, a később született testvérek. A valódi érintettek száma tehát nagyon nagy.

CSH: Vajon az abortuszban érintettek mekkora aránya keres meg gyásztanácsadókat, ismeri fel, hogy azok a testi-lelki tünetek, amelyek jelentkeznek nála, a terhességmegszakításhoz köthetőek?

OA: Viszonylag új dologról van szó, ezért erről nincs adat. Hazánkban rajtunk kívül még egy házaspár, Kovács Ferenc diakónus és Kovácsné Treer Mária mentálhigiénés lelkigondozó is egy hasonló módszerrel dolgoznak. Ők is nagyon gyakran tartanak lelkigyakorlatokat, de arányaiban borzasztóan kevés nő jut el oda, hogy összekapcsolja a tüneteit, az abortusszal és felvállalja, hogy segítséget kérjen. Sajnos Magyarországon az abortusz még mindig a szégyen, az abortusz kategóriájába esik, nem szabad elmondani senkinek. Persze létezik a feminista attitűd, hogy ország-világ elé kell ezt tárni, és felvállalni, de ők nem problémaként élik meg az abortuszt. A nagy többség viszont titokként kezeli a terhességmegszakítás tényét. Tudok olyan esetről, ahol az abortuszon átesett nő mindenféle testi-lelki, pszichoszomatikus tünetekkel élt már évek óta, és így kapott egy prospektust a Ráhel Szőlőskertje ír vezetőjétől, a hölgy azonban csak négy évvel később jelentkezett egy hétvégi lelkigyakorlatra. Én is azt látom a hozzánk érkezőkön, hogy nagyon nehezen és küzdelmesen születik meg a döntés, hogy segítségre van szükség.

CSH: Honnan fakad a szégyen?

OA: Ez a hagyományos társadalmi berendezkedésből fakad. Én is érintett vagyok, tanúságot is tettem róla, most már tudok nyíltan beszélni az abortuszomról, de bennem ugyanez volt, pedig más területen nem nagyon adok más emberek véleményére, de az abortuszomat illetően teljesen magamba zártam a titkot, annyira, hogy még az édesanyám sem tudott róla sok-sok éven át.

CSH: Elképesztően sok idő telik el, mire egy érintett nő felismeri, mi okozza szűnni nem akaró tüneteit…

OA: Több résztvevőnk úgy érkezik, hogy már megpróbáltak mindent, hogy megszűnjenek az ilyen-olyan tünetei, és eljöttek a lelkigyakorlatra is, de nem hiszik, hogy összefüggés van az abortusz és a problémáik között. A nyugati országokhoz képest nagyon az elején járunk ezeknek az összefüggéseknek a felvállalásában, felismerésében, de már most vannak egyesületek, amelyek arra törekszenek, hogy elhitessék mindenkivel, hogy az abortusz után jelentkező tüneteknek semmi köze a terhességmegszakításhoz, mert itt csupán egy gyors rutinbeavatkozásról van szó, amit sem lelki, sem fizikai tünet nem követ.

CSH: Mintha egy foghúzás lenni?

OA: Igen…ezt sajnos sokan elhiszik, és azt mondják a nők, hogy “ugyan már, hiszen tíz éve volt az abortuszom, hogy lehetnének a mostani tüneteim összefüggésben azzal”…rengeteg pappal beszéltem, vagy személyesen idős hölgyekkel, akik azért nem tudnak meghalni, mert úgy érzi, bármi más megbocsájtható az életében, de az abortusz nem. Rengetegen érzik így.

CSH: Mi történik a lélekben, amikor valaki elveteti a gyermekét?

CSH: A lélek nem tud túllépni az abortuszon, és hiába megy el valaki pl. katolikusként meggyónni az abortuszt, és hiába hallja a paptól, hogy Isten megbocsájtott, ez sajnos nem elég, mert ő önmagának képtelen megbocsájtani. Velem is ez történt: nem tudtam a tükörbe nézni az abortusz után: máshogy fogalmazva nem fogadtam el Isten megbocsájtását. A lelkigyakorlatok lényege többek között az, hogy meglátom, hogy más is ugyanígy vergődik, mint én, pedig milyen jól szituált, milyen csinos, pedig lettek gyereki, és lám, ugyanolyan összetört “senki” mint én vagyok…ez egy nagyon erős motiváció, mert megerősödik magunkban, hogy más is így van ezzel, más is szégyelli, és akkor elindul a megbocsájtási folyamat – kinél lassabban, kinél gyorsabban.

CSH: Vallásosnak kell lenni ahhoz, hogy ez sikerüljön?

OA: Nem. Bár a Ráhel Szőlőskertje katolikus lelkigyakorlat, teljesen nyitott mindenki számára. A hozzánk érkezők fele nem hisz Istenben, de náluk is ugyanúgy elindulnak a lelki folyamatok, mint a hívő embereknél.

CSH: Magyarországon a várandósságok több mint egyharmada abortusszal végződik, miközben it van ez a többmillió nő, akik tudatosan vagy nem tudatosan gyászolják elvetetett gyermeküket. Ennyire tájékozatlanok a nők? Ennyire nem tudják, mit tesznek, és annak milyen következményei lesznek?

OA: Szerintem a nagy részük nem tudja. Amikor valaki várandós lesz, és az abortusz felé hajlik, egyrészt elképesztően szorong, teljesen bezárul, de van egy-két vélemény, akár a lány szüleié, akár az apáé, ami perdöntő, és hiába tudja mélyen az a lány, nő, hogy igen, az abortusz azt jelenti, hogy megölöm a gyermekemet, hall egy határozott véleményt, és elveteti a magzatot. Nem gondolja végig, elnyomja magában azt a hangot, ami azt mondja, hogy “ne tedd!”. Olyan lelkiállapot ez, amire azt mondjuk: nem beszámítható. Ezt a fájadalmat, az önvádat évekig el lehet fojtani. És itt jön a képbe az is, hogy “vétkesek közt cinkos, aki néma”: “más is ezt csinálja, semmi rosszat nem tettem.”

CSH: Optimista, hisz abban, hogy lehet változás?

OA: Egyrészt a neheze csak most jön, mert van egy olyan irány, ami azt sugallja, hogy nem kell vállalni semmilyen felelősséget, de szerencsére erősödik az az oldal is, ami nagyon tudatosan védi az életet.