Családkép a médiában: az idilli, a botrányos és a szenzációs – Interjú Aczél Petrával

Hogyan ábrázolja a média a családot?

Sokszor sztereotip módon. Édes-cukrosan, mintha a család egy idilli festmény volna.

“Gondoljunk a reklámok tökéletes szülőire, és mindig kacagó gyerekeikre, akik a zöld lombok között kergetőznek, miközben szárad a ruha – amit a reklámozott mosópor tisztított ragyogóra.”

Ennek egy változata a megrendülések nélküli család képe, ahol valamennyi családtag felhőtlenül boldog, bár az apa kétszer elvált, de ugyanannyi időt tölt korábbi házasságaiból született gyermekeivel, mint korábban, az anya pedig gond nélkül neveli új párja kamasz gyermekeit. Máskor a család a botrány, az ármánykodás, az örök probléma, dráma terepe, például számos szappanoperában. Megint más esetben a család egy végletes esemény miatt jelenik meg a médiában, amely éhes a “rekordra”, az szokásostól eltérőre, a szenzációra. Ilyen szenzáció lehet akár egy súlyos betegség, baleset, veszteség. De lehet más is, például azokban az esetekben ahol poliamoriában (többszerelműségben) élő pár-formátumokat vagy gender-váltó szülőket, gyermekeket ábrázol a média.

Azért mondom, hogy a média sztereotipikusan ábrázol, mert minden esetben egy-egy vonás válik hangsúlyossá: az idilli, a botrányos vagy a szenzációs. A média mint szocializáló közeg egyébként szívesen választja a tanácsadó szerepét is. Mindannyian olvastunk már ilyeneket, újságban, interneten, hogy például hogyan maradjunk kívánatosak, mit mondjunk a kamasz gyerekeinknek, ha lázadnak, miként óvjuk meg szeretteinket a betegségektől, hogyan oldjunk meg érzelmi problémákat. Ezek többsége – bár biztosan jóindulattal teszi -mégis azt sugallja, hogy vannak általános receptek a férj izzó szenvedélyének konzerválására, a teljes (nem csak testi) egészség megőrzésére, hogy minden kamasz gyerekkel ugyanúgy kell bánni. Tulajdonképpen ez is sztereotipizálás: a szenvedély, az érzelmek, a családi kapcsolatrendszer általánosítása.

“Emlékszem, amikor egyszer egy kedves kolléganőm megosztotta velem házassági gondjait, majd bevallotta, hogy valahol arról olvasott, ha rúdtáncolna a férjének egyik este, sok mindent rendbe hozhatna. A tanácsomat kérdezte. Csak annyi jött a számon: hogy szereled be a rudat?”

Szerencsére, talált más megoldást.

A hétköznapi családi élet, mindannyian tudjuk, nem 32 fogú mosolygások sorozata. Leginkább úgy szép, hogy nehéz. Egy olyan világban, ahol a gazdaság, a politika, az úgynevezett kemény ismeretek a legfontosabbak, ahol a kapcsolatokhoz érteni puha és olcsó, a család, a maga sokszínű hétköznapiságával inkább kötelező, mintsem jó téma a média számára. Miközben tudjuk: az interneten a legnézettebb, legmegosztottabb videók között ott vannak a családok kisbabáiról, életéről szólók is.

Milyen társadalmi elvárásokat, sztereotípiákat mutat a média a tökéletes nőről, anyáról, apáról, nagyszülőről?

A nőképről gyakrabban, a férfiéról kevésbé esik szó, de szerintem az időskor ábrázolása talán a legproblematikusabb. Az emberek a legfejlettebb országokban egyre tovább élnek, és egyre kevésbé becsülik a 40-en felüli éveiket. Az öregedés baj, az elmúlás hiba. Idős arcok akkor jelennek meg kampányban, reklámban, filmben, ha gyengeségről, betegségről, a segítségnyújtás szükségességéről, sőt, kényszeréről van szó. Az egyénnek az évek száma jelenti a terhet, a társadalomnak – ahogy sokszor halljuk – a nyugdíjas. A nemzetközi médiakutatások is azt mutatják, hogy az időskort a hírek, a filmek alapján a nézők a hozzá nem értéssel, tudatlansággal, kiszolgáltatottsággal azonosítják. Különösen a fiatal nézők. A hírekben az idős ember áldozat vagy veszteség elszenvedője, a filmekben ő az, aki már nem érti a világ dolgait.

Aczél Petra

Nagy változás ez a korábbi történelmi időszakokhoz képest, amelyekben ugyan rövidebb volt az átlagos élethossz, de az idősödés a tekintély, a hozzáértés és a bölcsesség jele lehetett. Márpedig, amíg a média az időskort veszteségesnek mutatja, addig baj van. Nem csak azért, mert az 50-en felüliek néznek a legtöbbet televíziót és így ők találkoznak a legtöményebben az őket bemutató negatív képpel, ami igencsak rombolja a magukba vetett hitüket, önbizalmukat. De ezért is, mert csak hazánkban jelenleg 1,5 millió 65 éves vagy annál idősebb ember él, és ez a szám 20 éven belül meghaladhatja a 2,5 milliót. Nagy gazdasági, társadalmi, kulturális hatást jelentő generációkról van tehát szó. És, tegyük hozzá, egyes pszichológiai vizsgálatok szerint az emberi élet boldogság görbéje U alakú. Vagyis életünk elején és végén vagyunk, lehetünk a legboldogabbak. Ezért is nagy a befolyása és sok a dolga ezen a téren a felelős médiának. A Média a Családért Alapítvány, a Corvinus Egyetemmel együttműködésben emiatt indítja el 2017-ben az „Időskép a médiában” című kutatást. Fel akarjuk tárni, mi látszik, és gondolkodni akarunk arról, mit volna jó látni.

Nem kevésbé problémás egyébként a gyerek- és kamaszkor ábrázolása a médiában. Egyrészt látjuk, hogy az online közösségi médiában a gyerekek, fiatalok idősebbnek mutatják magukat. A hírekben általában csak baj, betegség esetén fordulnak elő, csupán mintegy 7 százaléka szól a médiatartalmaknak gyerekekről. Igen, vannak csillogó showműsorok tehetséges kicsikkel, de ez inkább “csodagyerekek” bemutatása, azoké, akik legkevésbé élnek gyerekmódra. És akkor még nem is beszéltünk a másik jelenségről, a gyerekek képeinek, videóinak megosztásáról az online felületeken. Anélkül, hogy a hosszabb távú következményekkel számolnának, a szülők a gyerekük négy esztendős koráig akár 900 képet is megoszthatnak róla. A digitális világban a foganástól lehet valakinek facebook-csoportja. De bőven van megfigyelni való a média apaképén vagy anyaképén is.

Az interjút itt tudod továbbolvasni!