Csendes szóval hirdeti a szeretet hatalmát – találkozás Kudlik Júliával

„Légy az, kiből árad a nyugalom, / légy az, kire nem hat a hatalom, / nyújtsd oda, ahol kérik a kezedet, / s menj oda, ahol fázik a szeretet” – vallja Kudlik Júlia, a hazai televíziózás legendás alakja. És amint a tévé képernyőjéről ismert karakteres arcvonásai és jellegzetesen mély hangja változatlan ma is, ugyanúgy igazak a fenti gondolatok négy évtizedes szakmai pályafutására és életére is. A tévénézők egykori nagy kedvencét ma is megsüvegelik egy-egy közönségtalálkozón, és ma sem érti, miért. Nincs számára föltehetetlen kérdés, mindenre őszintén és a lehető legtermészetesebben válaszol.

Egy hangulatos szentendrei cukrászdában beszélgetünk. Mióta lakik a festők városában?

1998-ban költöztünk ide. Nagyon szeretek itt élni. Szvorák Katival is itt találkoztam újra; meghívott az egyik lemezbemutató koncertjére konferálni, majd utána többször is. Ezekből a közös alkalmakból született a Szeretettel és a Várakozás CD-nk, amelyekkel ma is sokfelé fellépünk. Katit egyébként 1981 óta ismerem, amikor megnyerte a Magyar Televízió Röpülj, páva versenyét, amelyet Antal Imrével együtt vezettem.

Ezzel máris a tévés pályafutása közepébe vágtunk. De hogyan indult a szakmai karrierje?

Teljesen véletlenül. Érettségi után több helyre is felvételiztem, de az első évben nem vettek föl sehova. Egy rokonom dolgozott a televíziónál, és ő vitt oda, ügyelőnek. Közben, mivel a színművészetin az utolsó rostán estem ki, továbbküldték a papírjaimat például a Bábszínházba, a rádióba, tévébe. Kaptam is behívót mindenhonnan, de csak a rádióba mentem el, ahol az első vizsgán azzal utasítottak el, hogy az én hangom mögé egy negyvenéves nőt képzelnek. Majd egyik nap a tévétől is várt egy levél: hívtak bemondómeghallgatásra. Eleinte hallani sem akartam róla, hiszen ott még látszom is. Végül is a kollégák rábeszéltek, és a harminc jelentkezőből egyedül engem választottak ki. 1964. február 29-én, egy szökőnapon jelentem meg először a képernyőn.

És honnan jutott eszébe a színészi hivatás? Családi indíttatás volt mögötte?

Nem. Édesapám autószerelő volt, édesanyám pénztáros egy budapesti kávézóban. Anyukám délvidéki, én hatéves koromig szerbül beszéltem, az iskolában és a nagymamámtól tanultam meg magyarul. A szüleim igyekeztek mindent megadni, és nagyon komolyan vették a taníttatásomat: nyolc évig zongoráztam, a Zeneakadémián bérletünk volt, Operába, színházba, cirkuszba, bábszínházba, moziba jártunk… Sokáig bohóc, balerina, majd orvos szerettem volna lenni, aztán a középiskola alatt versenyszerűen kosárlabdáztam. 

A következő évben újra beadtam a jelentkezésemet a színművészetire, illetve az ELTE magyar–népművelés szakára. Mindkét helyre felvettek, és szerződést kínáltak a televíziónál. Végül mindenki nagy megdöbbenésére a bölcsészkart választottam, és közben maradtam a tévénél.

Fő a hitelesség

Hogyan emlékszik vissza a pályája kezdeti éveire?

Óriási bizalmat kaptam nagyon-nagyon fiatalon – igaz, mindig minden feladatot komolyan vettem. A bemondói pályafutásomat az Iskolatévénél kezdtem délelőttönként. Rövid idő múlva választhattam, hogy rendezőasszisztens leszek, vagy bemondóként dolgozom tovább. Az utóbbi mellett döntöttem, mert „kényelmesebbnek” látszott.

A bemondóknak egyébként nagyon szigorú feltételeknek kellett megfelelniük: diploma, két nyelvvizsga kellett hozzá, hat nyelven kellett tudni a kiejtési szabályokat és hetenként beszédtechnika-órára járni. A koromnál fogva én még ekkor nem rendelkeztem az összes szükséges papírral és tudással, de a megelőlegezett bizalom segített, hogy idővel mindent teljesítsek.

Mint említettem, ügyelőként kezdtem televíziós pályafutásomat. Így először bekukucskálhattam, majd beléptem, később benne éltem a „csoda” hátországában. A színházi zsargon ezt hívja „kulisszának”. A francia eredetű szó jelentése: színfal, festett díszlet. A szereplők ugyanazok, mégis egy másik világ, amely a rivaldán túl kezdődik. Nem csillogó, nem nevetős, nem vicces, nem csipkelődő, de nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy ennek az ellenkezője. Persze az is! Egyszóval szem- és fültanúja lettem a „csoda” születésének, a szülés folyamatának. És ez nem szép – bár néha torokszorítón megindító, mert az esetek többségében kínok, keservek, lemondások, szakítások, tépelődések, sírások, sikolyok, kétségek, reszketések, megalkuvások, olykor kompromisszumok, önpusztítás, önmegerőszakolás girbe-gurba útján jön a világra –, de magasztossá emeli, ami megszületik végül! Eközben körös-körül sokan bábáskodnak, s ha közülük csak egy is téved, ront vagy hibázik, oda a csoda! Olyan összmunka szükségeltetik, amelyben a te sikered az enyém is, az ő kudarca a mienk is. Csak így lehet az öröm mindenkié! Ezt a kiszenvedett, cselekvő folyamatot megszépíteni csupán a távolodó idő, a siker, a taps, az elismerés képes. Az a csapat, amelyikkel akkor együtt dolgoztam, valóban szívvel-lélekkel úgy tette a dolgát, hogy ami a néző elé kerül, az tökéletes legyen. És ezért valamennyiüknek ma is hálával és köszönettel tartozom.

Akkoriban egy-egy műsor évtizedekig ment, az Ön nevével összeforrt Deltát harminckét (!) évig sugározták. Nemzedékek nőttek föl rajta, emlékszem, vasárnap esténként a mi családunk is ott ült a képernyő előtt…

Még fekete-fehéren kezdtük, filmre vettük föl az adásokat. Ültem a kamera előtt, és addig mondtam a szövegem, míg hibátlanul nem ment. Nem volt súgógép, mindent megtanultam kívülről. Megjegyzem, soha életemben nem ejtettem ki semmi olyasmit a számon, amiről nem tudtam, micsoda. Mindennek alaposan utánanéztem, megtanultam. A közeli képen ugyanis nem lehet hazudni, a tekintetemen rögtön látszik, ha nem értem, amiről beszélek. A hitelesség, az igényesség mindenben és mindenkor fontos számomra.

Talán a legékesebb példája ennek az egyik önállóan szerkesztett műsora, a Juli suli volt, amelyben egy egész országot tanított főzni. Láthatóan rutinosan mozgott a konyhában is.

Ez a műsor egy pályázatra született. Leírtam, hogy egy nő házimunkája az év háromszázhatvanöt napján hetekre lebontva miként lehet könnyebb. Vasárnap reggel nyolckor került adásba, és olyan sikere lett, hogy egy helyett négy évig ment. A műsorban mindig megmutattam, hogy mit kellene csinálni a következő hét minden napján, hogy a hétvégén ne az legyen, hogy apuka autót mos, anyuka a mosógép és a porszívó között szambázik, vagy főz, és sem a férjére, sem a gyerekére, sem önmagára nincs ideje. A saját tapasztalataimból indultam ki, mert én nagy hasznát vettem annak, hogy tudtam főzni, sütni, varrni, kötni…

A műsort a férjemmel, Szűcs Lászlóval közösen készítettük, ő volt a rendező. Egy hétig vettünk föl egyhavi anyagot, és én előző héten otthon mindent megfőztem, kipróbáltam. Azt ettük, amit a Juli suliban is megmutattam.

Nincs válasz minden miértre

Az édesanyjától tanult főzni?

Igen, bár a Juli suliban azért néhány olyan ételt is megtanultam, amelyet mi otthon nem készítettünk. Nekem nagyon fiatalon ment férjhez az anyukám, és otthon maradt velem meg az öcsémmel. Ösztönösen bevont minden házimunkába; ha mosott, négy-öt évesen már álltam mellette a sámlin, és súroltam a zsebkendőket a teknő oldalán. A tésztagyúrásból sem maradhattam ki, a rajztábla volt az én gyúródeszkám. Anyukám zseniális pedagógiai elvei miatt minket mindenbe bevontak, de semmit nem erőltettek. Ha elrontottunk valamit, nem szidás, hanem magyarázat járt érte. Még a családi gazdálkodásba is beavattak, aminek később különösen nagy hasznát vettem. Nekem tízévesen természetes volt minden, amiről a Juli suli szólt. Mára már több generáció nőtt föl úgy, hogy a bébiszittert vagy a tanító nénit többet látta, mint a saját édesanyját. A tizennyolc éves kamaszt pedig már nem lehet a konyhába csalogatni.

Ezeket a hasznos, praktikus ismereteket tovább tudta adni szülőként?

Keresztgyerekeim, „fogadott” unokáim vannak, de saját gyermekem sajnos nem születhetett. Megértettem és elfogadtam, hogy nincs mindig minden miértre válasz.

A férjével harmincnyolc évig éltek boldog házasságban, és mindvégig ugyanazon a munkahelyen dolgoztak. Szerelem volt első látásra?

Úgy kezdődött, hogy eleinte sírva jártam haza, hogy van a munkahelyemen egy utálatos rendező… Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem volt ellenszenves. 1966-ban házasodtunk össze, ő harmincegy éves volt, én huszonegy. 2004-ben földi zarándokútjának végén, égi születésnapján távozott az örökkévalóságba. Úgy érzem, azóta félemberként kettő helyett kell helytállnom.

Örök érvényű igazságok

Mindig is hívő ember volt?

Bár gyermekkorom óta hívő vagyok, nem hirdetem fennhangon. Inkább arra törekszem, hogy az egész életem, a cselekedeteimszóljanak helyettem.

Ha jól tudom, pár éve a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának teológia szakára is beiratkozott.

2008 és 2013 között csak előadásokat hallgattam ott. Az interneten találtam egy bibliaolvasó programot, amelynek segítségével egy év alatt végig lehet olvasni a Szentírást. Februárban kezdtem, de áprilisban eljutottam odáig, hogy nem értem, amit olvasok. És kiktől kérdezhettem volna, ha nem azoktól, akik erről tanítanak?

Hiába voltak népszerűek a műsorai, indoklás nélkül megszüntették őket. Egyik napról a másikra elbocsátották Önt is, és a férjét is.

Egyszer minden véget ér! Mindig tudatosan próbáltam elengedni dolgokat az életemben. Mivel a ledolgozott munkaidőm megvolt, nyugdíjba mentem. Örültem, hogy végigolvashatok egy könyvet, sőt egy szerző műveit időrendben. Majd egy év múlva az MTV örökös tagjai közé választottak…

Azt tapasztalom, hogy az emberek élete betegesen egyoldalú lett. Sokkal többet törődnek magukkal, mint a másikkal, többet foglalkoznak a testükkel, mint a lelkükkel, a pillanatnyi teendőkkel, mint az örök érvényűekkel. Emiatt válik szegénnyé az életük, és azt gondolják, hogy ez az állapot a normális. Pedig az életnek nemcsak hossza, széle, hanem mélysége is van. Úgyhogy én igyekszem azt tenni, ami rám bízatott: oda menni, ahol „fázik a szeretet”, csendes szóval hirdetni a hatalom szeretete helyett a szeretet hatalmát.

(Megjelent a Family 2016/2. számában.)