Így legyünk nagyszülők! – interjú a Nagyszülő-füzet szerzőivel

Miért éreztétek szükségét a Nagyszülő-füzetnek?

Léder László (LL): A füzet ötlete Andreától jött. Én úgy látom, hogy a modern családokban egyszerre van jelen a nagyszülői szerep visszaszorulása, illetve az elfoglalt, hiányzó szülőket helyettesítő nagyszülőség. Nagyon röviden: ennek a kis füzetnek a fő célja a nagyszülői kultúra támogatása lenne.

Andrek Andrea (AA): A családokkal való pszichológusi munkám során azt tapasztalom, hogy a gyermekvárás idején és különösen az első gyermek születésekor újrarendeződnek a szülővé váló fiatalok kapcsolatai saját szüleikkel. Sokszor ez az időszak egybeesik a szülőkről való leválás gyakran nehéz érzésekkel teli feladataival is: szülővé válni, saját felelősséget vállalni egyet jelen a felnőtté válással, s ha ez korábban nem következett be, legkésőbb ebben az átmeneti időszakban szinte kötelezően megtörténik. A pszichológia szakkifejezésével élve ez normatív krízis, ami azt jelenti, hogy törvényszerű az érintettek „talajvesztettség”érzése: semmi sem lesz már úgy egy gyermek megszületését követően, mint ahogy volt addig: fiatalokból szülők, szülőkből nagyszülők lesznek. Ehhez az átmenethez ad útmutatót ez a kis hiánypótló füzet, hiszen, szinte alig akad család, ahol a nagyszülők ne vonódnának be a gyermekvárásba, mégsincsenek megszólítva a legtöbb szülőknek szóló kiadványban.

Apropó bevonódás. Mikor válik valaki nagyszülővé? Amikor megtudja, hogy gyereke kisbabát vár vagy amikor megszületik az unoka, netán amikor megszokják egymást a baba és a nagyszülő(k)?

AA: Nagyszülővé válni legalább annyiféleképpen lehet, mint szülővé válni. Mérföldkő az unokával való első találkozás, különösen abban az esetben, ha ez nem csak egy üvegablakon keresztül történhet, hanem a nagyszülő karjaiba is veheti a kis utódot. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a fizikai kontaktusból azonnal következne a nagyszülői érzés is: vannak, akiknek számos tapasztalására, hosszabb együtt töltött időre és élményekre van szüksége ahhoz, hogy igazán otthonosan érezze magát az új szerepben. Ne felejtsük el, hogy a nagyszülőség érzése egyben belobbanthatja az érintettek öregedéssel, idősödéssel kapcsolatos érzését is, tehát ritkán jár „tisztán”. A nagyszülőknek gyakran újra kell értelmezniük párkapcsolatukat, egymáshoz való viszonyukat is. A kérdés tehát nagyon összetett: az érintettek életkorától, élettel való elégedettségétől, párkapcsolati dinamikájától, egészségi állapotától és a fiatalokkal való kapcsolatuk minőségétől is függ.

LL: Én kisgyerekes édesapaként sokszor megtapasztaltam, hogy még unokák nélküli, de unokákra vágyó „nagyszülők” a kislányommal nagymamás és nagypapás viselkedést vettek fel. Vagyis van, aki már évek óta készül a nagyszülői szerepre és vannak olyanok, akiknek évekbe telik, míg megszokják azt. Nagyok a különbségek, mindenki másképp lesz nagymama és nagypapa.

Az apás szülések elterjedésével a nagymamák kiszorultak a szülőszobából. Hogy érdemes ezt a helyzetet kezelnie az érintetteknek?

LL: Nem nevezném ezt kiszorulásnak. A szakirodalom szerint a 20. század előtt sokkal gyakoribb volt az apa jelenléte gyermekei születéskor, mint napjainkban. Fontos, hogy a születés helyzetét az érintettek nagy körültekintéssel kezeljék. Az az optimális, ha erről előzetesen beszélnek és senki sem érzi úgy, hogy kimarad valamiből. Én azt gondolom, hogy a szülés elsősorban az anya és az apa dolga, nekik kell közösen dönteniük arról, hogy a gyermekük születésekor kik legyenek jelen.

AA: Véleményem szerint azt, hogy ki legyen jelen a szülőszobán, elsősorban az anyának kell eldöntenie. Az ő érzése, vágya, kívánásága az elsődleges. Fontos, hogy a pár első körben tisztázza egymással, hogy az apa szeretne-e bent lenni a szülőszobán illetve, hogy az anya a párját tartja-e a legfontosabb érzelmi támasznak. A szüléshez az anya biztonság érzetének biztosítása a legfontosabb szempont: ha ezt a biztonságos bázist az apa tölti be, akkor ő a megfelelő kísérő. Más anyák saját anyjukat vagy lánytestvérüket, esetleg barátnőjüket, vagy akár dúlát hívnak érzelmi támogatónak. A nagymamák szempontjából fontos azt megérteni, hogy a gondoskodásnak sokféle formája van, amennyiben nem kapnak meghívást a szülőszobára, attól még lányuk/menyük nagyon is számít(hat) a segítségükre valamilyen más formában. Érdemes ezeket a kérdéseket őszintén, előre megbeszélni.

És mi van közvetlenül a szülés után? Régebb a nagymama (jellemzően a lány édesanyja) odaköltözött a fiatalokhoz a szülés után pár hétig, ma már ez is egyre kevésbé jellemző…

AA: A megszületés után az anyának és újszülöttnek ugyanarra van szükség: melegre, etetésre, biztonságra. Napjainkban jellemzően az apa az, aki az első napokban az anyával és a kisbabával marad, de többedik gyermek születésénél vagy a szülők erősebb szorongása, bizonytalansága esetén, bizony jól jön a nagyszülői segítség. A legfontosabb kérdés, amit fel kell tennie a nagyszülőknek: „Miben segíthetünk?” Érdemes nagyszülőként arra figyelni, hogy ne a kisbabát vegyük ki a szülők kezéből, sokkal inkább lássuk el azokat a feladatokat, amelyekre nem jut idő és „kéz” a szülőpár részéről. A szülők biztatása és támogatása a nagyszülők legfontosabb feladata.

LL: A nagyszülő óriási segítség lehet, de erről is a párnak kell közösen döntenie. Én azt képviselem, hogy a gyermek születése után az apa is próbáljon minél több időt a családjával otthon tölteni és maximális részt vállalni a gondoskodásban. A füzet arról is szól, hogy miért lenne fontos a nagymamák mellett bevonni a nagyapákat is. Sajnos a nagycsaládos kultúra eltűnésével, a nagyapák szerepe mára nagyon beszűkült.

Mi a legnagyobb kihívása a nukleáris családok elterjedése miatt alaposan megváltozott nagyszülő szerepeknek és mennyire képesek megfelelni ennek a mai nagyszülők?

LL: Ahány ház, annyi szokás lehet jó. Azt gondolom, hogy a szélsőséges helyzeteket kell elkerülni, vagyis az unokák életéből teljesen kiszoruló nagyszülői helyzetet – például külföldre költözés vagy válás után –, illetve a szülői szerepeket is nagyszülőkkel helyettesítő megoldásokat. Meglátásom szerint a mai nagyszülők egyik legnagyobb kihívása, hogy a legtöbb esetben a nagyszülői szerepet össze kell egyeztetni a munkájukkal: vagy azért, mert még aktív munkavállalók, vagy pedig azért, mert ugyan már nyugdíjasok, de a megélhetés érdekében még munkát kell vállalniuk. Kevesen engedhetik meg maguknak, hogy teljes mértékben a fiatal szülők rendelkezésére álljanak. Ha pedig már nem dolgoznak, mert annyira idősek, akkor a gyengeség, a betegségek azok a nehezítő körülmények, amelyek akadályozhatják a nagyszülőket abban, hogy odaszentelődjenek új szerepüknek. Ez különösen negatívan érinti a nagyapákat. Azt látjuk, hogy a nagyszülői szerepvállalásra nagyon pozitív hatással van, ha mindkét nagyszülő életben van, és különösen a nagyapai szerepet csökkenti a társ elvesztése. Természetesen az idősebb nagyszülők helyzetét a szülők mindig körültekintően kell, hogy kezeljék. A nagyszülők terhelhetősége, megszokott életmódjuk tisztelete nagyon fontos szempont. A füzet mindkét esetre (dolgozó illetve beteg nagyszülő) ad tippeket annak érdekében, hogy e külső tényezők ne álljanak a nagyszülő-unoka kapcsolat útjába.

Két szélsőséges jelenség került szóba. Az állandóan segíteni akaró, mindenbe beleszóló nagyszülő és a saját életével elfoglalt, dolgozó vagy egyéb okból unokáira igazán rá nem érő nagyszülő közül melyik a „rosszabb”, azaz a szülők és az unoka számára nehezebben kezelhető?

AA: A gyermek és az unoka szempontjából is két olyan viselkedés van, ami nehezen kezelhető, az egyik ezek közül az elárasztás. Ez alatt azt értem, ha a szülő, vagy akár a nagyszülő saját akaratával, „jószándékával” elárasztja gyermekét, unokáját, azaz valami olyat borít rá, amit ő nem kért, és nem vagy alig tudja kezelni. Ez az unoka és a szülők szempontjából is nehézség. A másik gyötrelmes mintázat az elhanyagoló, folyton siető, számára fontosabb dolgokkal foglalkozó nagyszülő, aki nem képes az érzelmi és fizikai támasznyújtásra. Mindkettő másképpen nehezíti meg a szülők boldogulását a korai időszakban. Az optimális az volna, ha a nagyszülő leginkább szülői kompetenciájában tudná megtámogatni gyermekét/vejét/menyét, mindezt érzékenyen, figyelve azt, hogy mikor, mire, milyen mértékben van szükség.

Kinek a szerepe nagyobb az unokák életében: a nagymamáké vagy a nagyapáké? Hogyan változhat ez az idők során?

LL: A szakirodalom alapján a nagyapák szerepének háttérbe szorulása szoros összefüggésben van az apátlan modern családi lét elterjedésével. Mindketten azt valljuk, hogy a nagyapákra ugyanakkora szükség van, mint a nagymamákra. Tudok olyan esetet, ahol egyértelműen a nagyapa az unokák számára az igazi férfi és apa minta. Különösen fontos lenne az apai nagyapa bevonása. Úgy tűnik, hogy ők dupla hátrányból indulnak az unoka megszületésekor

AA: Fontos figyelembe venni azt is, hogy melyik nagyszülő milyen tevékenységben vesz otthonosan, szívesen részt. A sztereotípiákon túl valóban érdemes szabad utat hagyni, ugyanakkor nem belehajszolni a nagyszülőket olyan helyzetekben, ami számukra bizonytalanságot okoz.

A füzet alaposan körüljárja a nagyszülőket is érintő családi viszonyokat, külön fejezetet szentel az anya-lánya-unoka, az apa-fia-unoka, az anyós-meny-unoka trióknak. Miért fontosak ezek a kapcsolatok? Mi a közös bennük?

AA: A felsorolt kapcsolatok jellegzetes érzelmi dinamikákat és az ezekhez tartozó lehetséges konfliktusokat hordozzák magukban. Az anyós-meny-unoka hármas például mindig is tartalmazta a rivalizáció konfliktusát: ez néha egészen csendben, szinte hallhatatlanul zajlik, más családokban hangosan, sokszor fájdalmasan. A háttérben az apa/férfi anyjáról való leválása, felnőtté válása áll, ami sokszor elhúzódó, akár a gyermekvárás idejére és még azon túlra is átnyúló folyamat. Ha sorra vesszük ezeket a jellegzetes hármasokat, mindegyik hátterében van egy-egy téma és hozzá tartozó konfliktus – ezek körbejárását, megvilágítását segíti ez a kis füzet. Egyben biztat is arra, hogy nem kell megijedni a konfliktustól, természetes jelenség. A lényeg, hogy törekedni kell a megoldásra, az együttműködésre. Ez viszi előre a családok és családtagok személyiségfejlődését.

És végül egy régi-új jelenség, amit a füzetben is megjelenik: a pótnagyik kérdése. Mi a legfontosabb üzenete ennek a jelenségnek?

AA: A pótnagyik, bébiszitterek nem csak a 21. századi családok segítői, korábban is megtaláljuk őket módosabb társadalmi rétegek segítőiként. A mai világban is fontos szerepet töltenek be, hisz sokszor, elsősorban a nagyvárosokba költözött fiatalok esetében a nagyszülők vidéken élnek, a hétköznapi gyermekfelügyeletet, hirtelen adódó helyzetek megoldását nem tudják biztosítani. Ugyanakkor azzal a jelenséggel is találkozom, hogy sajnos vannak olyan konfliktusos szülő-gyerek (vagyis nagyszülő-szülő) kapcsolatok, ahol a kicsik megőrzésére inkább a bébiszittert választják a szülők, mert a nagyszülőkkel való találkozás olyan fájdalmas és mély konfliktusokat hoz létre, ami kezelhetetlenné válik. Ezekben az esetekben javasoljuk szakember felkeresését és segítség kérését, hiszen a mélyen húzódó sérelmek felgöngyölítése, és a sebek begyógyulása minden fél számára új távlatot nyit a kapcsolatokban. Bármennyire is nehéz, van úgy, hogy a szülők csak nagyszülői szerepükben tudnak olyan kedvesen és figyelmesen odafordulni unokájukhoz, ahogy ezt szülőként nehezen tudták megtenni gyermekük felé. A sérelmek nagy része innen ered. Rendkívül gyógyító tud lenni minden érintett számára, ha a jelenben nyitottá válik érzelmeinek megnyitására, az elfogadásra és a szeretet kinyilvánítására. A nagyszülői szerepben való kiteljesedés a személyiségfejlődés újabb lehetőségét jelenti.

A kiadvány letölthető a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom honlapjáról, ITT.