Dönteni tudni kell!

A felelősségteljes, tehát a következményeket is vállaló döntéshozó képesség tanulható, bár nem egyszerű lecke. A mai korban talán még nehezebb a szülők és a gyerekek feladata ezen a téren, hiszen készen kapjuk a véleményeket, örömben, bánatban, ízlésben kész mintákat, „konzerveket” fogyasztunk. De ezek az előre gyártott „konzervek” általában nem értékek, hanem üzleti érdekek mentén keletkeztek.

Uzsalyné dr. Pécsi Ritával – aki négy gyereket nevelő, gyakorló pedagógus és a szakterület elismert kutatója – egy szülőknek rendezett fórumon találkoztam, ahol arról tartott előadást, hogyan tanítsuk meg dönteni a gyerekeinket.

–        Hibás elképzelés, ha azt gondoljuk, hogy mire felnő az ember, megtanul dönteni is – mondja Pécsi Rita. A döntés egy készség, amely nem alakul ki magától, neveléssel fejleszthető. Valódi, belső döntésről akkor beszélhetünk, ha az meggyőződésből fakad, tudjuk a miértekre a válaszokat, vállaljuk a következményeket. Különben csak előre gyártott „konzerveket”, használunk, ami megfelel a környezetünk elvárásainak. Sok jó módszer létezik arra, hogyan tudjuk becsapni magunkat. Ha nem volt meghatározó példa és saját élményű gyakorlása a döntéshozásnak, akkor nem várható el sem gyerektől, sem felnőttől, hogy döntést hozzon. Ahhoz, hogy ez a képesség kialakuljon – többek között– egy erős személyiséget kell felépíteni.

–        Hogyan épül ki ez az erős személyiség?

–        Az értelmi intelligencia fejlesztése belátásos úton, majd gyakorlással történik, az érzelmi intelligencia azonban, amihez a döntésképesség is tartozik, nem így fejlődik.

Minden személyiségnek rendelkeznie kell elegendő „énerővel”, ami az önbizalom és az önkritika „talaján” növekszik, hogy tudatában legyünk annak, a dolgokat meg tudjuk változtatni, képesek vagyunk kézben tartani az életünket. Ennek fejlesztése már az első hónapokban, a csecsemő és a szülő közötti bizalom kiépítésével kezdődik. Ilyenkor éli át először a kisbaba, hogy érdemes erőfeszítést tennie – pl. sírnia, gügyögnie –, mert ennek meglesz a jutalma, anyja ölbe veszi. Később a szülőnek kell arra figyelnie, hogy valós dicséreteivel erősítse az önbizalmat. A döntés azonban nem tévesztendő össze azzal, hogy a kisgyerek próbálgatja a határait és az énerejét növeli. Szüksége van fegyelmezésre, korlátok felállítására. Ekkor még csak építgetem azt a személyiséget, amely képes lesz döntéseket hozni.

–        Mikor kell elkezdeni a döntésre nevelést?

–        Kisiskolás korban kell elkezdeni a tudatos, döntésre fókuszáló nevelést, amikor a lelkiismeret is kialakul. Ezt számtalan élmény előzi meg arról, hogyan dönt a szülő a különböző helyzetekben. Óriási szerepe van a meséknek is, ezekben a jó döntéseknek soha nincsenek rossz következményei és fordítva. A mintákat asszimilálja a személyiség, ezek alapján épül föl a lelkiismeret, mérlegelni tudja, mi a rossz, mi a jó, és innen kell tovább vezetni, hogy merjen a jó mellé állni. Felmérhetetlen a szülők szerepe ebben a szakaszban, sokszor és sokat kell beszélgetniük a gyerekkel. Következetesen rá kell kérdezniük, hogy mit miért választott a különböző hétköznapi helyzetekben. Biztosan lesz olyan, amikor azt feleli a gyerek, hogy nem tudja, de a többiek is ezt csinálták. Ez a sarokpont, ekkor kezdődik a nevelés. Segíteni, hogy felismerje, a döntés abból áll, hogy azért teszek valamit, mert én is ezt akarom tenni. Sok körülmény befolyásolhat ebben, de ki kell tudnom mondani magamnak, hogy ezt én is akarom. Gondolkodási szokássá kell válnia, hogy miérteket teszek fel, és ezekre megkeresem a választ. Nem baj, ha éppen abban a helyzetben a társai elvárása volt a legerősebb ­motiváló tényező, de ez ne ellenkezzen az ő belső meggyőződésével. Természetesen ebbe beletartozik a hibázás lehetősége.

Az önértékelés aszerint épül, hogy milyen tükröt tartanak nekem azok, akik fontosak számomra. Ha hibázni az élet természetes velejárója, meg lehet küzdeni vele, akkor ez építi a személyiséget.

–        Sok szülő félti a következményektől a gyerekét. Mit tegyünk, ha látjuk, hogy rossz vége lesz valaminek?

–        Elcsépelt szólam, hogy úszni úszva, dönteni döntve tanul meg a gyerek – de igaz. Oda kell adni a döntés lehetőségét, és hagyni, hogy a következményeket is viselje. Például, ha egy kirándulásra háromszor annyit töm a hátizsákba, mint amennyi kell, akkor lehet tanácsot adni, de ha nincs nagy kockázata a döntésnek, engedni kell. Hazaérkezéskor azonban még véletlenül se hangozzon el az a mondat: Ugye, én megmondtam!

Kellenek a szabályok, ezeket be kell tartatni, a veszélyes helyzetektől el kell tiltani, de a többi az tanács legyen, ne parancs.

Sokszor a szülőknek is nehéz megállni, hogy egy-egy helyzetet ne ők oldjanak meg. Például, ha egy kamasz gyerek nem kel fel időben, hagyjuk, hogy elkéssen, ne vigyük el autóval. Ha segítségre van szüksége, támogassuk, de ne vegyük át tőle a döntést és a következményeket.

–        Mitől függ, hogy valaki sodródik, vagy egyéniségét megtartva alkotó tagja lesz a közösségnek?

–        Az iskoláskorban döntő állomáshoz érkezik a gyerek: ekkor dől el, hogy tömegember válik-e belőle, akit a többség sodor, vagy egy olyan tagja lesz a közösségnek, akinek saját elképzelése, akarata van. Ebben nagymértékben meghatározó, hogy a korábbi időszakban volt-e olyan tekintélyélménye a gyereknek – leginkább a szülő –, akit belülről követhetőnek tart. Nemcsak tudnia kell, hanem tapasztalnia is, hogy apja, anyja szereti őt. Akivel azonosul, annak a normáit építi be, és ekkor kialakul egy jól körülhatárolt én, ami nem mosódik bele a tömegbe. Ha egy ilyen személyiség bekerül egy csoportba, meg tudja tartani magát, képviselni tudja a véleményét. Ennek az ellenkezője az úgynevezett janicsárjellem, aki csupán a csoport szimbiotikus része lesz egy redukált énnel.

–        Milyen következményei vannak, ha nem tanul meg valaki dönteni?

–       Gyakran látjuk, hogy a fiatalok húzzák-halasztják a felnőtté válást, nem tudnak dönteni, mit is kezdjenek magukkal. Utazgatnak a világban, harmincéves korukig egyetemre járnak, és ehhez ideológiát gyártanak, pedig ez sokszor nem más, mint a döntési képesség hiánya. A tömegtársadalom, amelynek tagjai nem képesek a döntésre – neurotikus lesz. Az egyénre rátelepszik egy másik akarat, ami nem harmonizál a belső szükségleteivel, ettől szorongóvá válik. Érzi azt, hogy ez nem az ő útja, de nem találja a kivezető utat. Sodródik a családi, gyereknevelési, munkahelyi problémákkal, megromlanak a kapcsolatai, és lassan felőrlődik. Ezt azzal ellensúlyozza, hogy eltereli a figyelmét szórakozással, pótcselekvésekkel, de ez egy boldogtalan, meghasonlott élet. Eleven, ép személyiségű, belső erővel rendelkező emberekre van szüksége a társadalomnak, akik vállalni tudják a döntéseik következményeit, és a nehéz helyzetekben is talpon tudnak maradni. Ehhez minél jobban meg kell erősíteni a családokat.

(Az írás megjelent a Képmás 2010. márciusi számában.)