„Egy zöldborsófőzelék sosem lesz olyan szexi, mint egy grillezett mangó…”

A munkahelyemen alkalmazott vagyok. A gyerekeimnek anya. A férjemnek feleség. Magamnak pedig…ember. Hogy lehet ezt ép ésszel kivitelezni?  És hogyan lehet öröm például egy olyan mindennapi kötelességből, mint a főzés? Többek között erről beszélgettünk Berényi Boglárkával, az antipasti.hu főzőiskola megálmodójával.

Családháló: Főzőtanfolyamokat, workshopokat szervezel nőknek, de nem azért, mint sok más iskola: hogy különlegeset alkossanak speciális alapanyagokból. Mi a te célod?

Berényi Boglárka: Úgy érzem, hogy az egész, hagyományos értelemben vett női lét és a női szerepek nagyon a perifériára szorultak mára. A rendszerváltás után generációnk belevetette magát a karrier építésébe, és a hagyományos női szerepek némi lenézéssel párosultak. Azóta kiderült, hogy ez így nem annyira jó, és hosszú távon nem működik, de a helyzet nem sokat változott.  Ezért arra gondoltam, ott kéne kezdeni, ami biztosan összehozza a családot, az embereket,  és ez nem más, mint a konyha és az étkezőasztal.

CSH: Miért fontos szerinted a közös étkezés?

B.B.: Először is főzni jó dolog, mert örömet okozunk vele másoknak – a szeretteinknek. Ami azonban még lényegesebb, hogy megszületik egy olyan pillanat, amikor nyitottak vagyunk a másikra és erre időt és helyet szánunk. Ahhoz azonban, hogy ezt meg tudjuk teremteni, el kell sajátítanunk az ehhez szükséges készséget. És ez sajnos sok nőnél hiányzik, és emiatt az öröm is eltűnik, illetve meg sem jelenik a konyhában, mert a főzés teher, stresszforrás. A családi asztalhoz pedig jó kedvvel kellene tudni érkezni.

CSH: Régen a főzés a tradíciók ápolásának része volt, a közös étkezés pedig egyfajta szentség, de legalábbis az összetartozás és az ételért adott hála jellemezte. Hogyan lett ebből mára stressz?

B.B.: Ma óriási nyomás van a nőkön. Mindenki rohan, és nagyon nehéz megállni, hogy ne kapkodjunk, ne aggódjunk folyton azon, hogy elrontom, lekésem, nem tudom megcsinálni. Ez a feszültség átitatja a női létet. Az első lépés az lenne, hogy megtanuljunk megállni. És itt elérkeztünk a kurzusaim anyagának egyik legfontosabb pontjához, az időbeosztáshoz és a sorrendhez. Talán elsőre nem látszik az összefüggés, de amikor azt tanítom, hogy a konyhában mit mikor érdemes elkezdeni, milyen részekre osszuk és milyen sorrendben végezzük az egyes feladatokat, akkor ezt az összes szerepünkre is alkalmazhatjuk. A lényeg ugyanis az, hogy hogyan lehet úgy lebontani mindent, hogy az ne válhasson stressz, feszültség forrásává.  

CSH: Hogyan néz ki mindez a gyakorlatban – a konyhában?

B.B.: Van egy rakás generált kapkodás a konyhában, ami azt üzeni: essünk már túl rajta, vagy azt: minél gyorsabban kész vagyok, annál ügyesebb vagyok. Ilyen például, amikor a vízforralóban melegítjük a vizet. Pedig ha egy lábosba tesszük, és hagyunk időt arra, hogy tűzön forrjon fel, addig éppen van időnk elkészíteni a szószt. Nem az a cél, hogy belehaljunk a főzésbe! És ugyanolyan fontos az is, hogy attól, hogy nő vagy, nem kell feltétlenül főznöd! Ezeket a nyomásokat szeretném megszüntetni, és a praktikum felől közelíteni a főzéshez, hogy ha muszáj, akkor se legyen teher.

CSH: A gyakorlatiasságba az előre tervezésen kívül a takarékosság, illetve a tudatos vásárlás is beletartozik. Ezt is tanítod?

B.B.: A mostani világ állandóan olyan vágyakat generál bennünk, ami az azonnaliságról szól. Ha meglátok valamit, azonnal olyat akarok én is. Ha főzőműsort nézek, azonnal el akarom készíteni, lehetőleg olyan gyorsan, ahogy a képernyőn az éppen aktuális gasztrosztár. És akkor megveszek egy csomó olyan dolgot, amire semmi szükségem. Rengeteget spórolhatnánk azon, ha odafigyelnénk rá, valójában mennyit eszünk meg? Hogy hány marék spagetti egy felnőtt adag? És hogy ha akciós a félkilós túró, akkor az valóban el fog-e fogyni, vagy kidobom három nap múlva bontatlanul, mert lejárt? Ha bemegyünk egy boltba és megkívánunk valamit, vagy megvesszük, mert akciós, sokszor elfelejtjük magunktól megkérdezni: mit fogok ezzel csinálni? Régen a szakácskönyvek újrahasznosítási „tippekkel” voltak tele, mert az szóba sem jöhetett, hogy egy háziasszony kidobja az ételt! Persze mi már a legtöbb esetben nem tehetjük meg, hogy amit végképp nem tudunk felhasználni, azt megetessük az állatokkal, de azt megtehetjük, hogy végiggondoljuk, mi az, ami fagyasztható, ami tovább eláll, mennyi étel fér bele a mélyhűtőbe és mi az, amit hamar fel kell dolgoznunk.

CSH: Télen lehet epret kapni, nyáron pedig banánt. Jól van ez így?

B.B.: A szezonalitás nagyon fontos a főzésnél, ám ma minden elérhető: a boltban egymás mellett van az avokádó, a licsi meg az ananász. Nem baj persze, hogy ma már mindent mindig lehet kapni, és ünnepnapokra valóban lehet különlegeset készíteni különleges alapanyagokból, de a hétköznapokban fontos volna, hogy azzal főzzünk, aminek az adott évszakban, időszakban van „szezonja”. Az ember nagyon sok mindent kibír és bármin fel lehet nőni, de ha bármikor bármit megveszünk, nem teszünk jót se a földnek, se magunknak. Egy zöldborsófőzelék sosem lesz olyan „szexi”, mint egy grillezett mangó, de idővel talán eljutunk addig, hogy a zöldborsóból csinálunk egy szendvicskrémet mentával, és akkor mindjárt érdekesebb és élvezetesebb a konyhában eltöltött idő.

CSH: Milyen visszajelzéseket kapsz egy-egy főzőtanfolyam után?

B.B.: Leginkább olyanokat, hogy „tényleg, erre nem is gondoltam!”  Annak idején tanárként is e volt a kedvenc mondatom, mert ez azt jelentette, hogy a tanítványomban összeállt valami. Itt ez most azt jelenti, hogy rájövünk, milyen lehetőségeink vannak a konyhában és mi az, amit másként csinálhatnánk.

CSH: A te családodban mit jelent együtt enni az asztalnál?

B.B.: Azt, hogy minden jól van: van családunk, van mit ennünk, és kíváncsiak vagyunk egymásra. Ennél jobb nem is lehet!

CSH: Mit tervezel a karácsonyi főzőtanfolyamodon?

B.B.: Kicsi ehető apróságokat, asztaldekorációt és jó, könnyen megvalósítható ötleteket.