„Felesleges hazugságokkal traktálni a gyerekeket!”

Fekszem a kórházi folyósón egy szál lepedővel letakarva. Tíz éves vagyok és vakbélgyulladásom van. Nagyon fázom. Nem tudom, mi fog bent történni a műtőben és senkit nem tudok megkérdezni, aki legalább pár szóval megnyugtatna. Csak azt érzem, hogy félek.

Bizonyára sok embernek van hasonló emléke, tapasztalata kórházakról, betegségekről, műtétekről. Rés Zsuzsanna, a váci Jávorszky Ödön Kórház főműtősnője éppen azért létrehozta a Gyógyító Kés Alapítványt, hogy legyen mód felkészíteni, megnyugtatni a betegeket. Hiánypótló vállalkozás egy időhiányos társadalomban.

Családháló: Hogyan született az ötlet, hogy létrehozz egy alapítványt, amely felkészíti a betegeket a műtétre?

Rés Zsuzsanna: Műtősnőként hosszú évek óta azt látom, hogy amikor betolják a műtőhöz tartozó bemosakodó helyiségbe a betegeket, mind nagyon félnek. Amikor kérdezgetni kezdtem őket, hogy pontosan mitől tartanak, nagyon eltérő válaszokat kaptam, de abban biztos voltam, hogy lehet úgy reagálni, hogy a beteg egészen biztosan megnyugodjon. Az a néhány perc, amíg a páciens arra vár, hogy betolják a műtőbe, sokszor elég arra, hogy legalább elnevesse magát és ne rettegjen, hanem megértse, hogy itt már a megoldás kapujában van, segíteni fognak rajta, és igazán nincs mitől tartania, hiszen meg akarjuk gyógyítani és nem fogja érezni a beavatkozást.

A Gyógyító Kés logója, amelyet Zsuzsanna lánya, Laura tervezett

CSH: Mitől félnek leginkább a betegek?

R.Zs.: Az idősek attól, hogy nem ébrednek fel. A fiatalabbak a fájdalomtól tartanak, illetve az ismeretlentől, mert senki nem mondja el nekik, hogy mi fog velük történni.

CSH: Ezeket miért nem lehet elmondani előzetesen a pácienseknek?

R.Zs.: Mert nincs rá idő – legalábbis olyan szinten nincs, amennyire kíváncsiak lennének rá, és ami már meg tudná őket nyugtatni. Vegyünk egy vakbélgyulladást. A beteg annyit tud, hogy felvágják a hasát, kiveszik a vakbelét, majd összevarrják. Pedig ennél sokkal több történik, és ez a rész, tehát maga a beavatkozás éppen az, amire nem fog emlékezni, mert alszik. Viszont rengeteg egyéb dolog történik vele, aminél viszont még ébren van: betoljuk a műtőbe, leborotváljuk…  A páciensek teljes joggal szeretnék tudni, miket ragasztgatunk rájuk, meg fogjuk-e őket szúrni még odabent. A legnagyobb félelem ebből a fajta kiszolgáltatottságból fakad. Az például, hogy nincs ruha a pácienseken műtét alatt életkortól függetlenül mindenkit nagyon feszélyez.

CSH: Pedig, feltételezem, aki műtőben dolgozik, azt nem igen érinti meg egy meztelen emberi test látványa.

R.Zs.: Ez így van. Minket egyáltalán nem zavar sem a meztelenség, sem a sérülés. Ez egyrészről jó, mert védi a lelkünket, másrészről pedig könnyen elfelejtjük, hogy ami nekünk napi rutin, az az egyes betegeknek komoly krízis, trauma, kiszolgáltatottsággal járó, feszültséggel és félelemmel teli szituáció. És úgy gondolom, lehetne erre jobban figyelni: nem kellene például meztelennek lennie a betegnek, hiszen remek egyszer használatos, műtét alatt viselhető ruhák állnak már rendelkezésre, csak sajnos ez is – mint olyan sok más dolog – pénz kérdése. Csak hát… kevés az idő, sok a beteg és bizony a legtöbb munkatársat nehéz motiválni. A Gyógyító Kés Alapítvány éppen azt a célt tűzte ki maga elé, hogy egyrészt informálja a betegeket, másrészt motiválja a műtőben dolgozókat, hogy tegyenek egy kis plusz erőfeszítést a páciensekért. Én hiszek abban, hogy az, aki az egészségügyben dolgozik, valaha azért választotta ezt a szakmát, hogy segítsen másokon.

Műtét előtt…

CSH: Ez biztosan így van, ám a magyar egészségügyre jelenleg nemigen lehetne ráaggatni a motiváló jelzőt… alulfizetettség, túlterheltség uralkodik, hogy csak a legjellemzőbb tulajdonságait említsük.

R.Zs.: Valóban, és most kicsit magam ellen is beszélek, de közben úgy gondolom, alulfizetett és túlterhelt egy sor más szakmában dolgozó ember is.

CSH: Hogy lehet, hogy te több évtized után sem égtél ki? Ez alkati kérdés?

R.Zs.: Nem tudom, lehet, hogy az lennék, ha nem született volna ez a gondolatom, hogy csináljunk már valamit, ami megnyugtatja és felkészíti a betegeket, és eloszlatja a félelmeiket – és hogy erre ne csak három perc legyen.

CSH: Mitől félnek a gyerekek?

R.Zs.: Először is attól, hogy anya nincs ott és egyedül vannak.

CSH: Semmiképp nem mehetne be a szülő a műtétre?

R.Zs.: Nem… már csak azért sem, mert sok esetben a szülővel több baj lenne, mint a gyerekkel. Nálunk főleg gégészeti műtétek vannak, és azt tapasztaljuk, hogy sokszor éppen a szülő az, aki hamis képzeteket kelt a gyerekben a műtétet illetően. Éppen ezért arra is szükség lenne, hogy őket is felvilágosítsuk arról, mit mondjon és mit ne mondjon a gyerekének. Sokszor az a helyzet, hogy a szülő ragasztja rá saját félelmét a kicsire olyan dolgokkal, amik nem helytállóak.  Persze az ő szándékuk az, hogy a gyereket megnyugtassák, de ezzel épp olyan mondatok hangzanak el, amiknek esetleg az ellenkezőjét tapasztalja a gyerek a műtőben. Ilyen például az, hogy „Nem fog fájni”, vagy, hogy „Semmi nem fog veled történni.” Sajnos azonban ez nem igaz. Azok a gyerekek, akik bátrabbak, bevállalják az injekciós altatást, akik félnek a tűtől, azoknál pedig „büdös” gázt használunk. Mindkettő kellemetlen, és ha egy gyerek azzal a tudattal érkezik a műtőbe, hogy nem fog vele semmi történni, és ennek az ellenkezőjét tapasztalja, az a bizalom megrendüléséhez vezethet. A gyerekeknél különösen fontos lenne arra fókuszálni, hogy az operáció előtt megismerjék a műtő személyzetét, tehát amikor már ott fekszenek, ismerősök vegyék körül.

…és műtét közben

CSH: Ez elég utópisztikusan hangzik…

R.ZS.: Nehéz megoldani, de nem lehetetlen! Sokkal könnyebb lenne velük dolgozni, nem félnének, és jobban együtt is működnének. Sokan például az EKG-tappancsokat nem engedik magukra rakni, pedig attól igazán nem kell félni. Nemrég történt egy nagyon különös eset: egy ötéves kislány érkezett a műtőbe, kezében egy kockásfülű nyuszit szorongatott, de ő maga alig látszott ki a lepedő alól. Persze a műtő személyzete azonnal nyugtatgatni kezdte: azt mondták a kislánynak, hogy ne féljen, a nyuszinak is kiveszik a manduláját. Erre a kislány mélységesen megrettent és megkérdezte az orvost: „A doktor bácsi nem tudja, hogy nincs a nyuszinak mandulája?”  És ha az orvos még ezt sem tudja, akkor hogyan fogja őt megműteni? Próbáltam menteni a helyzetet és azt mondtam a kislánynak: „Tudod, ez egy ilyen béna felnőtt szöveg, sokszor így próbálunk segíteni a gyerekeken, hogy teszünk gézt a mackó lábára, a cica fülére…” És ekkor döbbentem rá, milyen felesleges hazugságokkal traktálni a gyerekeket. Sokkal jobb lenne, ha valós információkkal látnánk el őket is, és akkor látni fogják, hogy tényleg azt történt velük, amit előzőleg megbeszéltünk. Nem biztos, hogy egyetlen műtét lesz csak életükben, de ha mondjuk ennél az elsőnél alaposan felkészítjük őket, a következőnél már sokkal nyugodtabbak lesznek.

CSH: Milyen területeken fog működni a Gyógyító Kés Alapítvány?

R.Zs.: Elsősorban a fejlesztésekre, a felkészítő tanfolyamokra és a továbbképzésekre szeretnénk helyezni a hangsúlyt. Első lépésként kérdőíves módszerrel szeretném megtudni, mitől félnek az emberek leginkább a műtéteket illetően, és legalább száz személyes tapasztalatot is összegyűjtenék. Elgondolkodtató, hogy miközben ma már teljesen alapvető egy szülésre felkészítő tanfolyam, addig műtétre felkészítés szinte egyáltalán nem létezik. Ezt a hiányt szeretném pótolni. Manapság – hacsak nem akut műtétről van szó – nagyon sokat kell várni egy-egy operációra. Az addig hátralévő időben nagyon sok negatív hatás érheti a beteget: téves információkat olvas az interneten, meghallgat egy-két rémtörténetet a szomszédjától, vagy a barátaitól, és végül annyira megijed, hogy inkább el sem jön a műtétre, inkább azt mondja: majd ha már akut a helyzet, úgyis megoperáljuk. Azt a lehetőséget szeretném megteremteni, hogy ha valaki műtétre vár, kaphasson egy prospektust, amiben olyan szakemberek, tanácsadók, segítők elérhetőségei szerepelnek, akiktől releváns információkat kaphat a beteg. De lenne ebben a kiadványban egy lista is arról, mit kell összekészítenie és magával vinnie a kórházba. És persze meglenne a lehetősége arra, hogy eljöjjön a felkészítő kurzusra is.

CSH: Érdekes, hogy szülés előtt mennyire nagy hangsúlyt helyeznek a felkészülésre, de más kórházi bent tartózkodásoknál ez egyáltalán nem jellemző….

R.Zs.: Igen, pedig mennyivel megkönnyítenénk a betegek és a kórházi személyzet dolgát is, ha a páciensek felkészülten és nyugodtan érkeznének meg a műtétjükre. A kurzusokat lehetőség szerint a kórház területén tartanánk és van olyan álmom is, hogy ezt összekapcsolnánk egy műtő-bejárással.

Kivételesen maszk nélkül…

CSH: Ezt az egészet nyilván nem egyedül csinálnád. Mennyire nyitottak a terveidre a munkatársaid a kórházban?

R.Zs.: Kicsit már tapogatóztam e téren és úgy gondolom, sok olyan kollégám van, aki kimondottan igényli, hogy tudjon segíteni, pont azért, hogy ne fásuljon bele a munkájába, vagy ha már belefásult, legyen valami, ami ebből kimozdítja, megújítja, új értelmet ad a mindennapjainak. Akinek eddig megemlítettem, az mind pozitívan állt az ötlethez.

CSH: Hogyan képzeled el a Gyógyító Kés Alapítványt 5-10 év múlva?

R.Zs.: Valahogy úgy, hogy amikor a beteg megkapja a diagnózisát, kap egy tájékoztatót is, amiben – akárcsak egy esküvőszervezésnél – pontról pontra elkezdi csinálni és kipipálni azokat a feladatokat, amik fel van sorolva benne. Mire a végére ér, már meg is operálták, sőt, már fel is épült és meggyógyult. Mi pedig, egészségügyi dolgozók minden műtétre váró beteget adnánk tovább egymásnak, így a páciens már úgy érkezne hozzánk, mint egy jó ismerős, hogy mindent tudunk róla: ha beírom a számítógépbe a TAJ-számát, látom, eddig hol járt és mik a tünetei, jellemzői, stb. Lehet, hogy kicsit bilibe lóg a kezem, de én mégis reménykedem…