Férfivá avatás: “Minden fiúban ott van az igény…” II. rész

Guba Andrással készült interjúnk második részében a férfi szerepéről, a harcosról, a mágusról, a gyógyítóról beszélgettünk a piarista szerzetessel.

Családháló: Hogyan folytatódott aztán önmaga keresése?

Guba András: A lovas világom a maga élő Isten kapcsolatával erős feszülést teremtett bennem, mert voltam én, aki lovagolok, és voltam én, aki piarista szerzetes vagyok. Nem tudtam, ezek egyben vannak-e, vagy külön, vetekednek-e, vagy harmóniába hozhatók? Valamit kellett tennem ezzel a feszültséggel. Hosszú vívódás után úgy döntöttem, utánajárok, ki ez a földies ember bennem. Ekkor egy évet visszavonulva töltöttem egy tanyán. A szerzeteséletben van lehetőségünk egy időre kiszakadni abból, amit addig csináltunk. A földies Andrást akartam megélni. Reméltem, hogy ezen az úton kapom meg azt az erőt, ami az El Camino-n fontos lett nekem. Szerettem volna, ha ez az erő valami sajátos küldetéshez kapcsolódik. Hogy lássam: az élet mely területén van szükség az én erőmre, hol hat az, hol gyógyít?

CSH: Erre a kérdésre nem kapott választ akkor, amikor meghívást kapott a papi életre?

G.A.: Fontos elmondanom, hogy nincs erős kezdő eseménye hivatásomnak. Ha megkérdez papokat, szerzeteseket, el tudják mesélni hogyan kezdődött, hogyan lettek megragadva Istentől. Én nem emlékeszem a hivatásom történetének a kezdetére. Csak azt tudom, hogy én az Istennel hűségesen akartam végigcsinálni valamit, aminek az lett a vége, hogy nekem itt a helyem. Én bízom ebben a közös történetben, és úgy érzem, hogy tisztán és nyitottan hoztam meg eközben a döntéseimet. De mégiscsak volt valami hiányérzetem magammal kapcsolatban.

CSH: Milyen volt ott lenni egyedül, ebben az elvonulásban?

G.A.: A tanyán nagyon élveztem az életet: volt két lovam és egy kutyám, jártam vadászni és meditáltam. Elfoglaltam magam, elláttam az állatokat, főztem, fűtöttem, hordtam a vizet, azt ettem, amit lőttem, vasárnaponként meg bejártam a faluba misézni. De eközben nem történt semmi. Közben meghalt egy rokonom és édesanyám kérte, mondjak el harminc misét harminc egymást követő napon át nagynénémért. A miséket úgy kezdtem, hogy azt mondtam az Istennek: “Ide figyelj! Eddig soha nem csináltad azt, amit én kérek, most viszont azt fogod csinálni.” Nem tudja elképzelni, milyen jó érzés volt vállalni ezt a dacot! A legigazabb miséim voltak. Január vége felé járt az idő. Amikor letelt a harminc nap, tüdőgyulladást kaptam. Egyedül voltam a télben, csak arra volt erőm, hogy megrakjam a tüzet, megetessem az állatokat, és visszafeküdjek. Olyan voltam,  mint a fák, bennük is alig van élet télen. Vártam, hogy vége legyen. Ez két hétig tartott. Egy nap, amikor már jobban voltam, kiálltam a ház elé, és akkor éreztem, hogy nagyon halványan megjött a tavasz. Eltöltött valami cinkos derű. Lefeküdtem és álmodtam. Megjelent egy képsor bennem, amiben megláttam, hol az erőm, mi az én küldetésem.

CSH: Akkor ez az egy év ide vezetett.

G.A.: Igen. Nagyon hálás vagyok ezért.

CSH: Megdolgozott ezért az álomért…

G.A.: Majdnem belehaltam, de megtörtént. És rájöttem, hogy amit megálmodtam, azt eddig is éltem, csak most jó volt archaikusan, szimbolikusan egybe látni. Erre vágytam. Hogy ne mindig csak az átgondolt, reflektált utamat lássam az Istennel. Legyen egy sűrített képem, amiben az Isten felvilágosít, hogy hová küld, mint az ószövetségi profétáknak.  

CSH: És mi volt az álombéli üzenet?

G.A.: Az, hogy az a küldetésem, hogy összekössek. Embereket egymással és önmagukkal. Látom, hogy ez az összekötő erő mennyire nem tőlem függ. Akkor és ott működik, amikor akar. Küldetésünkért megküzdeni, megharcolni érte, mint Jákob: ez hozzánk tartozik, fériakhoz.
Nem lettem mágus vagy sámán. Maradt a harcos lét, s ahogy öregszem, ebből valamiféle mesterré kell válnom. Nem is tudnék ez elől kitérni, mert rendi feladatként a fiatal szerzetesek vannak rám bízva.

CSH: Az nem jutott eszébe, hogy a mágust, a sámánt, a harcost, a gyógyítót integrálja magában? Ezek nem mind az ön személyiségének különböző részei?

G.A.: Látja, most ön által jelenik meg az az erő, ami segít jobban összerakni magam. Azt hittem, valami nagyon megváltozik bennem az egy év alatt, de nem így történt. Ha most befejeződne az életem, elégedett volnék, jó így egyben látni. Nincs bennem vágy, hogy valamit még létre kellene hoznom. Ami van, annak örülök. Persze vannak terveim, de ez így már egész bennem.

CSH: Úgy tudom, Gödön terveznek egy beavató iskolát.

G.A.: Ez egy szép folyamat. Sokat tett és tesz érte a nevelő testület. Amikor rendünk megfogalmazza, hogy milyen egy piarista iskola, akkor azt mondja, hogy beavató. Gödön ez különösen nyilvánvaló. Nagyrészt olyan fiúk járnak hozzánk, akik a tanulmányaikat iskolánkban befejezik, egy mesterséget kitanulva. Felelősségvállalás szempontjából sokkal nagyobb váltást élnek át az iskolából kikerülve, mint egy gimnazista. A nálunk töltött évek alatt nagyon nagy utat tesznek meg. Szétesett kamaszból jórészt olyan fiatal férfivá válnak, akik kilépve tőlünk tudják, hogyan keressék meg kenyerüket, és képesek felelősséget vállalni leendő családjukért. Vagyis valamiképpen már beavatottak.Viszont szeretnénk, ha ezt a folyamatot ezek a fiúk sokkal tudatosabban élhetnék meg. Az iskolához kapcsolódva pedig találnának egy olyan közösséget, amelyben támaszkodhatnak egymásra. Iskoláink tanárai számára szerveztünk egy konferenciát, ahol az egyik szekció a beavató iskolával foglalkozott. Az itt megjelenő tanárok – nemcsak a gödiek – kifejezték, hogy személyesen nekik is fontos a beavatódás, és diákjaik számára is szükségesnek látják ezt. Jó volt hallani, hogy ez a téma, ez az igény ott él sokakban.

CSH: Hogy látja a nők szerepét, a női létet?

G.A.: A nők testi, fizikai működésük miatt közelebb vannak a földhöz, az élet elemi erővel ott van bennük, és emiatt az alapvető dolgok hamarabb megérkeznek hozzájuk. Nekünk, férfiaknak hosszabb az utunk belső világunkhoz, ennek megtalálásában a nők sokat segíthetnek. Nem egyszerű a férfinak bevállalni ezt az utat, ráadásul esetleg női segítséggel.

CSH: Talán azért, mert sok férfiban él az a hitrendszer, hogy az érzelmek kimutatása és a férfiasság nem egyeztethető össze. Miközben a nőkben ez hiányt okoz, mert mi, nők úgy gondoljuk, hogy egy férfi legyen férfias, de az is férfias, ha az illető férfiként kimutatja az érzelmeit, érzéseit.

G.A.: Igen, így van, kell, hogy felszínre kerüljön női oldalunk. Például azért, hogy közel merjük engedni magunkhoz sebeinket, és mások sebeit. Azt a kifejezést használtam a nőkre, hogy “közelebb vannak”. A férfi meg mintha távolabb lenne, de ebből meg éppen a tudatosság fakad, amit meg a nők tanulhatnak tőlünk.

A Guba Andrással készült interjú első része itt olvasható!