Fonyó Barbara: Boldog gyerekeket, boldog férjet és egy elégedett nőt kívánok magamnak

Novemberben a Budapesti Demográfiai Fórum családi napján találkoztunk először. A következő előadásra rohantam fel a harmadikra, százezer kisgyermek között cirkálva, amikor egy terembe érve „bele botlottam” egy kedves nőbe, aki azonnal megragadott a nyugalmával, miközben a többi embert fürkészte tekintetével. Őszintén bevallom, akkor még nem tudtam ki ő, azt hittem „csak” egy anyuka, aki szintén az előadást várja. Szóba elegyedtünk és azonnal éreztem, hogy egy igazán jófej emberrel találkoztam, akivel sajnáltam, hogy be kellett fejeznünk a beszélgetést hiszen kezdődött az előadás. Az övé. R. Fonyó Barbaráé, aki a Mom with five bloggere. A mai napig vártam, hogy újra megkérdezzem, milyen az élet öt gyermek mellett. 

Családháló: Engem nagyon megfogott a Budapesti Demográfia Fórumon tartott előadása, ahol őszintén bevallotta, hogy sosem tartotta magát ősanyának. Mégis öt gyermek édesanyja. Hogy is van ez akkor?

R. Fonyó Barbara: Szerintem vannak ősanyák, akiknek a zsigereikben ott van a nagybetűs anyaság, akiknek ez az életfeladatuk és nagyon profin csinálják. Az ősanyaság számomra nem pejoratív szó, hanem valamiféle olyan tudás, amitől az egész életük kerek, mindennek pontos helye van benne: a gyerekeknek, a családnak, önmaguknak, a hivatásuknak, a férjüknek, egyszóval mindennek és ezt a világ legtermészetesebb módján irányítják. Na, én pont ezzel nem rendelkezem. Nekem nincs ilyen tudásom, viszont van öt gyerekem és egy férjem. Nyilvánvalóan nem véletlenül a mi párkapcsolatunkba születtek ők, de én viccesen mindig azt mondom, hogy valahol fent, aki ránk bízta őket, nagyon  jó kedvében lehetett, amikor kiválasztott engem öt gyerek édesanyjának és azóta is jól mulat… Rajtam. Komolyabbra fordítva a szót, én nap, mint nap tanulom az anyaságot, minden egyes nap kihívás és van, hogy jól és van bizony, hogy rosszul reagálok, de tanulok a hibáimból és igyekszem nem elkövetni őket újra. A gyerekeimmel együtt alakítjuk az anyaságomat és ettől lesz jó nekik és nekem is.

CSH: Önmagáról azt írja a blogján: „Külpolitikai újságíróként dolgoztam… 2002 óta főállású anyaként élem a mindennapjaimat.” Hogyan élte meg, hogy egy ennyire pörgős életet felcserélt az anyaságra?

FB: Őszintén? Rosszul. Az első időszakban még nem is éreztem annyira hiányát a munkámnak, mert minden idegszálammal az akkor még egyedüli gyerekemre koncentráltam. Természetesen mellettem álltak a szüleim és a férjem családja, nagyon sokat segítettek, de anyává válni magányos út, egyedül kell megtapasztalni, bejárni az utat… Persze a jószándékú segítséget nem szabad visszautasítani. Nem volt rutinom, minden újdonságnak számított, nem nagyon fért volna bele az időmbe a munka. Később, a sokadik gyereknél már sok minden ment magától, akkor is, ha – kicsit túlozva – nem néztem oda, és akkor, igen, akkor már nagyon hiányzott a munkám, az írás, egy kis felnőtt lét, ahol nem minden a gyerekekről szól.

CSH: Öt gyermek. Még kimondani is sok. Sokan eggyel sem bírnak, de a családok többsége három gyermeknél megáll. Mesélne kicsit arról, hogy milyen az élet öt különböző érdeklődésű, habitusú és korú gyermekkel élni? „WC-papírból sokkal-sokkal több kell.” Ezt a mondatot az előadása óta emlegetem.

FB: És nem csak vécépapírból, hanem mindenből, főleg édesanyából és édesapából kéne több, de az nincs és nem is lehet, hiszen anya és apa csak egy van. Az sem ártana például, ha nyolc kezem lenne és minimum négy lábam, de sajnos az evolúciós fejlődés ebből a szempontból nem nekem kedvezett.

Milyen az élet öt gyerekkel? Kalandos, olyan mintha egyszerre váltottunk volna jegyet a vidámparkba és a horrorok házába, soha nem tudhatjuk előre, mi vár ránk a következő sarkon – a szó szoros és átvitt értelmében is. Mi soha nem unatkozunk, pedig néha nagyon-nagyon szeretné(n)k. Hiába egy családban nőnek fel a gyerekeink, hiába egy az anyjuk-apjuk, hiába vannak közös, az egész gyerekseregre vonatkozó nevelési elveink, mindegyikük nagyon különböző módon reagál az általunk szabott keretekre és igazából itt a kihívás, hogy ebből a nagyon különböző habitusú élő szövetegyüttesből valamiféle olyan egységet kell kovácsolni, amely mindegyikükből a legjobbat hozza ki. Nálunk nem jut annyi idő egy-egy gyerekre, mint egy egy-két gyerekes háztartásban, akármennyire is szeretnénk, de ez az egészséges elhanyagoltság megerősíti, magabiztosabbá teszi a gyerekeinket, mert látják, hogy nem csak körülöttük forog a világ. Nem azt nézzük, hogy egyénenként mit veszítenek azzal, hogy sokan vannak testvérek, hanem, hogy ezáltal mennyivel gazdagabbá válnak… És ha ezt mi így gondoljuk, ezt képviseljük feléjük, akkor ők is ezt érzik és nem az esetleges lemondásokat.

Nekünk minden hétköznapinak tűnő esemény olyan, mint egy túlélő- vagy kalandtúra: öt gyerekkel nyaralni menni, télen szánkózni vagy akár nyáron strandolni… Ezek a helyzetek olyan élményekkel ajándékoznak meg bennünket, hogy ha valaki más meséli, el se hiszem, vagy sírva röhögök rajta. De nem, nekünk ez a való világ.

Persze nem csak móka és kacagás egy ekkora család élete, sőt! Hiszen mindig vannak súrlódások, veszekedések, viták némi bokarugdosással kiegészítve és ezt egy fárasztó nap végén nehéz tolerálni, mert mi, szülők is emberek vagyunk és néha bizony kiborulunk, de azért nem adjuk olyan könnyen magunkat… Megedzett a sok gyerek.

CSH: Mikor és miért született meg a gondolat, hogy újra írnia kéne? És miért éppen blog formájában?

FB: Tizenkét év vegytiszta gyerekezés és egy egyedül levezényelt lakásfelújítás után felgyülemlett bennem némi feszültség és az egész család érdekében keresnem kellett valamit, ami rést ütött a pajzson, hogy levegőhöz jussak és felszínen tudjak maradni mindannyiunk érdekében. Mivel korábban újságíróként dolgoztam, nem volt kérdés, hogy az írás lesz a megoldás. Informatikus férjem kérdőn nézett rám, amikor tollal és jegyzetfüzettel a kezemben meglátott és megkérdezte: hallottam-e már a blog fogalmáról. Ha őszinte akarok lenni, addig nem olvastam egyet sem, illetve nem tudtam, hogy azt olvasok, de hogy azokat az érdekes, vicces, hasznos cikkeket hétköznapi emberek írják, na az végképp meglepett. Én ilyen analóg ember vagyok, illetve voltam. Aztán a férjem percek alatt kreált nekem egy blogot és azóta írok a virtuális világban, most már saját felületen, Mom With Five cím alatt.

CSH: Azt mondják a blogolás egy nyilvános naplónak felel meg. Nem tartott attól, hogyan fogadják majd a személyes élményeit, érzelmi hullámvölgyeit az olvasók?

FB: Ilyen félelem nem volt bennem. Nem tudom, miért, de azt éreztem, hogy sok édesanya él át hasonlókat, mint én, legfeljebb nem mer róla beszélni, mert az szembemegy a média által kikiáltott tökéletes anya képének.

CSH: Sokszor akkor tudatosul bennünk valami, ha azt leírjuk vagy kimondjuk. Volt olyan, hogy ennek hatására, jött rá valamivel kapcsolatban, amit másként kellett volna csinálnia?

FB: Igen, ez pontosan így van. Amikor az ember ír, kívülről látja a cselekedeteit, mintha nem is ő csinálta volna, hanem valaki más és akkor rögtön nagyon okos lesz és tudja, hogy mit kellett volna tenni. Ilyen volt például nagyfiú negyedikes felvételije és az azt körüllengő családi pokol, mert két év távlatából azt kell mondanom, hogy igazi sárkány módjára viselkedtem. Nagyon rá voltam görcsölve, őt hibáztattam, hogy nem sikerült neki, pedig én voltam az, aki erőltettem, pedig nem kellett volna, nem a gyerekem érdekeit néztem, hanem a saját álmomat akartam vele beteljesíttetni… A nagylánynál már nem követtem el ezt a hibát.

CSH: Nagyon megfogott az írásaiban, hogy őszinte és nem köntörfalaz sem önmagával, sem a gyermekeivel, sem az anyai léttel kapcsolatban. A legtöbb helyen azt olvasom, hogy az anyaság jó, szuper, legyen minél több gyerekünk. De ha tényleg őszinték akarunk lenni az anyaság egy igen kemény, fárasztó és sokszor idegtépő feladat. Miért érezte úgy, hogy a negatív oldalát is meg kell mutatnia az olvasóknak?

FB: Mert az élet része. Az élet része, hogy néha haragos vagyok, hogy dühömben kiabálok, hogy veszekszem, hogy duzzogok, hogy elegem van mindenből: a negatív érzelmek is hozzánk tartoznak, azzal együtt vagyunk egy egész. Miért lenne másképp ez az anyasággal? Miért pont ott kéne elrejteni a valódi énünket, miért csak a cukormázas, szirupos dolgokról kellene beszélni? Az anyaság – gyerekszámtól függetlenül – kőkemény feladat egy olyan világban, ahol kevéssé becsülik az édesanyákat, mert ez egy olyan dolog, mint a foci, mindenki ért hozzá és meg is mondja a véleményét, mégis kevesen jelentkeznének a felhívásomra, hogy cseréljenek velem 24 órára, amikor egyszerre bárányhimlős négy gyerek és nekem továbbra is csak két kezem van és egy testem és még csak osztódni sem tudok, hogy mindegyikük betegágyánál ott tudjak lenni egyszerre.

CSH: A családi naplóból, családi magazin lett. A személyes történetek kibővültek egyéb, az egész családot érintő témákkal. Mi a célja az oldallal? Hogyan képzeli el a jövőt íróként, bloggerként?

FB: Igen, így igaz. A Mom With Five már több egy egyszerű naplónál, ahol lejegyeztem bizonyos élethelyzeteket, főleg az építkezéssel kapcsolatosan, hogy örökre emlékeztessem magam: soha többet ne vágjak bele még egyszer egy ilyen kalandba. Mi a célom? Szeretnék bekerülni az elismert családi bloggerek közé, szeretnék még sokat írni, sok olvasóhoz eljutni, együttműködő partnereket találni, egy érdekes, sokrétű blogot vezetni, amit szeretnek az emberek.

CSH: Ha egyet kívánhatna, mi lenne az anyaként, és mi lenne R. Fonyó Barbaraként?

FB: Anyaként azt kívánnám, hogy boldogak legyenek a gyerekeim, találják meg az életben azt, ami igazán boldoggá teszi őket és ne érdekelje őket, hogy más mit gondol erről. R. Fonyó Barbaraként mit kívánnék? Boldog gyerekeket, boldog férjet és egy elégedett nőt, aki megtalálta a családja mellett a hivatását, a munkáját, azt, amit mindig is szeretett volna csinálni.