„Futok egyenest a cél felé…”

Stílszerűen induljunk a startvonalról! Honnan is rajtoltál?

Családi hagyomány volt, hogy kisgyermekkoromban is már rengeteget kirándultunk, túráztunk, bicikliztünk, vagy csak a kertben szaladgáltunk három nővéremmel. És mivel apukám hobbi maratonista, korán megismerkedhettünk a versenyek hangulatával is. Alig vártam, hogy részt vehessek én is rajtuk: az első óvodai versenyt rögtön meg is nyertem, ez a sikerélmény és apukám példája indított útnak ezen a pályán. Tízéves koromig egy kölyök atlétikai klubban próbálgattam ki a különféle sportágakat, de már ekkor a hosszabb távok vonzottak. Kilencéves voltam a sydneyi olimpia idején, ez volt az első alkalom, amikor megfogalmazódott bennem a gondolat: én is szeretnék olimpikon lenni. Ezután klubot váltva már a versenysport felé fordultam, tudva, hogy sok munka vár majd rám. Az első győzelmek és kudarcok ideje, majd a kamaszévek útkeresése után tizenhét évesen lettem élsportoló, aztán húszéves koromtól kezdtem céltudatosan maratonra és olimpiára készülni, és váltam fokozatosan profi versenyzővé.

Nem titok, hogy hívő ember vagy. Hogyan formálódott a hited?

A szüleim abban az évben tértek meg, amikor megszülettem, és a kezdetektől vittek magukkal minket gyülekezetbe. Megismertették velünk a Bibliát, és szigorú erkölcsi nevelést adtak. Tizenhárom évesen megtértem, de kamaszkoromban megingott egy kicsit a hitem. Érettségi környékén éreztem, hogy rendeznem kellene Istennel a bűneimet, hogy nem elég érett, felnőtt a hitem, ám hiába próbáltam Istenhez közeledni, valahogy minden próbálkozásom képmutatónak tűnt. Végül egy barátom segített újra közel kerülni Istenhez, ekkor köteleződtem el igazán Krisztus mellett. Bekapcsolódtam a szolgálatba, azóta naponta olvasom a Bibliát, és imádkozom. Azelőtt ritkán imádkoztam, inkább csak versenyek előtt, azóta viszont valódi közösségem van Istennel.

A riói szereplésed után a Facebook-oldaladon többek között ezt is írtad: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” Máskor is szoktál bizonyságot tenni a sporttársak és a szurkolók előtt. Miért tartod ezt fontosnak?

Értéket közvetítő, hiteles ember szeretnék lenni, aki áldás a környezete számára, és aki bizonyságot tud tenni az eredményeivel is arról, hogy Istennel, az ő dicsőségére érte el őket. Természetesen általános értékeket is közvetít egy sportoló a kitartásával és a testével való jó sáfárkodással, de mindezeken túl Istenre szeretnék mutatni – ahogy azt felfelé tartott ujjukkal a célban is teszik néha a versenyzők. Ezért vezetek például blogot is, ahol írhatok minderről, és akik az eredményeim iránt érdeklődnek, találkozhatnak Isten üzenetével is.

Gondolkodtál már azon, hogy mi elől vagy hová futsz?

Gyerekkoromban nagy volt bennem a bizonyítási vágy, így igyekeztem kompenzálni az önértékelési problémáimat. Ez is közrejátszott abban, hogy vágytam a sikerre, és ezt sokáig meg is kaptam, sorra nyertem a bajnokságokat. Később meg kellett küzdenem az országos versenyek hátrányaival: a korcsoportomban már nem volt automatikus a dobogós helyezés. Ahogy felnőttként odaszántam az életem Istennek, úgy tettem elé ezt a területet is, és kutattam, vajon mi a terve velem. Átadtam neki a célt, és nem erőltettem semmit, várva az útmutatást. Nemcsak igeversek, hanem biztató, bátorító visszajelzések formájában is irányt mutatott Isten, és tanított, hogy felelősek vagyunk a kapott talentumainkért. Így fogalmazódott meg bennem a tudat, hogy akkor az ő dicsőségére futok, és lettem 2013-tól profi versenyző.

cseregapsar.com / Nagy Mihály

Hogyan segít a hited a testi-lelki küzdelmekben?

Rengeteg pluszt ad az, hogy nem egyedül futok, bár a maratoni futás magányos sport. Egyrészt olyan alapvető képességekben is Isten ajándékát látom, hogy kitartó, céltudatos és fegyelmezett vagyok, másrészt viszont konkrét helyzetekben is tapasztalom az ő vezetését. Így volt például az első maratoni távomnál, egy frankfurti verseny alkalmával, amelyre rengeteget készültem ugyan, ám betegen utaztam el. Aznap reggel még mindig náthásan, gyengén keltem, de azzal a hittel kezdtem el készülődni, hogy Isten tervében mindez szerepel valamiért, nem foglalkozhatom a körülményekkel, ő majd átemel a nehézségeken. Az első tíz kilométeren még óvatosabban futottam, aztán azt vettem észre, hogy már semmi sem akadályoz, és végül nemcsak célba értem a 42 km végén, hanem olyan jó időt futhattam, hogy elérhetőnek tűnt az olimpiai szint teljesítése is.

Sportolóként mi a legnagyobb álmod?

Szeretném megdönteni az 1993 óta fennálló országos maratoni csúcsot, amely 2 óra 12 perc és 10 másodperc. Mondjuk, a negyedszázados évfordulóján stílusos lenne… És persze készülök a tokiói olimpiára is, amelyen szeretnék bejutni a legjobb harminc közé, ahová zömmel afrikai versenyzők tartoznak. Mi, európai futók egyébként nem velük, hanem a saját óránkkal versenyzünk, nem is helyezésben, hanem időeredményben gondolkodunk, épp az adottságaink eltérő volta miatt.

Mit tanácsolnál kezdő futóknak és kezdő hívőknek?

Talán közhelyesen hangzik, de soha nem szabad feladni. A riói szereplésem például egyáltalán nem úgy alakult, mint ahogyan terveztem: a futás elejétől gyomorproblémáim voltak, majd a verseny második felében erős talpfájásom lett, mert nem volt elég időnk a bemelegítésre. Szerettem volna kiállni, ám úgy éreztem, egy olimpián ezt nem tehetem meg, így küzdöttem végig: az utolsó hét kilométeren már minden lépés fájt, sántikálva futottam, de célba értem – ez a kitartás, az eredmény alázattal való elengedése volt a győzelmem, és Isten kegyelmének megtapasztalása. Amit lehet, azt megtettem, a többit Isten kezébe helyeztem. Ő az, aki ismeri az igyekezetemet, ő az, aki kipótolhatja hiányosságaimat is. Hiszen a siker, a dicsőség „nem azé, aki akarja, nem is azé, aki fut, hanem egyedül a könyörülő Istené” (Rómabeliekhez írt levél 9,16).

(Megjelent a Family 2016/4. számában; fotók: cseregaspar.com / Nagy Mihály)