Ha nem vigyázunk kapcsolatainkra, szertefoszlik minden – Interjú Bíró Lászlóval

“Legyen a találkozás ünnepe a karácsony! Itt az ideje a házasság, a szülő-gyermek, vagy akár az unokatestvéri kapcsolat megújításának! Ne azon siránkozzunk, amit nem tudtunk megvenni, hanem annak örüljünk, amit a jelenlétünkkel adhatunk egymásnak!” –  Bíró László tábori püspökkel beszélgettünk ünnepről, családról, kapcsolatokról.

 – Az adventi időszak végeztével óhatatlanul is leltárt készítünk. Püspök úr hogyan látja a magyar családokat ma, 2011 végén, a Család Éve végéhez közeledve?

– A Család Évének legfőbb tanulsága az volt, hogy a család olyan érték, amire érzékeny társadalmunk, és amiért szívesen fogunk össze. Azt is láttuk, hogyan teremt egységet a kezdeményezés minden jó szándékú ember között – felekezetre való tekintet nélkül. Sokszor elmondom, de valóban igaz, hogy a társadalom vákuumszerűen szívta magába a Család Évét, ami azért jelent valamit. Néha talán nem is tudták az emberek, honnan ered az alapgondolat, de azt mindenki tudta, hogy Család Éve van. Az egész kezdeményezés alapcélkitűzése volt szóba hozni és értékként felmutatni a családot a társadalom számára, úgy gondolom, ez megtörtént.

– És milyenek a magyar családok, mik a terveink, vágyaink? Mit látott ez alatt az egy év alatt, amit eddig esetleg nem vettünk észre?

 – Erre nem könnyű válaszolni, mert a Család Évének van olyan hozadéka, ami a szívben játszódik le. Azt nem látjuk. Azt tudjuk, milyen táborok, konferenciák zajlottak, látjuk a megújított házasságokat és hogy több családcsoport született. Olyan képzési programok indultak el, ami túl fog nőni ezen az éven, ezeket tudjuk regisztrálni. De hogy belül mi zajlik, azt nem tudjuk. Ha már a vágyakról kérdez, nyilván egy ilyen gazdasági válsággal küzdő társadalomban egyfajta stabilitás utáni vágy jelenik meg, ami nem csak az anyagi stabilitást jelenti. Nagyon fontos – és a társadalom mintha rá is érezne ebben a nehéz időszakban – hogy a kapcsolat az, ami fönntartja az embert. Kapaszkodunk a kapcsolatokba, mert nincs más stabil pont. Mintha ébredeznénk, születik az igény a rokonságon belüli kapcsolatok vagy akár az istenkapcsolat megszilárdítására. Kapcsolataink újra fontossá válnak, ez az, amit érzékelek.

 – Egy korábbi beszélgetés során említette, hogy az idő legfontosabb kincsünk, ami nélkül nem valósulhat meg semmilyen kapcsolat, sem házastársi, sem családi, sem baráti…

 – Exupéry-t szeretem idézni, az ő gondolata, hogy barátságokat nem lehet a boltban vásárolni, ezért az embereknek nincsenek barátaik. A kapcsolat felépítéséhez is idő kell, nem beszélve annak megtartásáról.

 – Eljutott ez az üzenet az emberekhez? Sok mindent szeretnénk a fa alá tenni, főként anyagi dolgokat, de mintha időt ajándékoznánk legnehezebben a szeretteinknek…

 – Egy nagyon lassú ébredés előtt állunk. És pontosan a gazdasági válság lesz az, ami megmutatja, hogy semmi nem állandó, csak a kapcsolat. Én a gyerekkoromat a Rákosi rendszer alatt éltem meg, és így, felnőtt fejjel jön rá az ember, hogy milyen derűs gyerekkora volt. Mert a nagy rokonság összetartott. Kimondottan vagy kimondatlanul, de ott volt ez a meggyőződés, hogy amíg nekem van, addig neked is lesz kenyered. Számíthattunk egymásra. Mintha ide kanyarodna vissza a társadalom, kezdünk ráébredni, mi a fontos, megindult a vér szerinti kapcsolatok megerősödése. Emellett újra születőben a szolidaritás lelkülete.

 – Ez miben mutatkozik meg?

 – Van egy csöndes segítés a társadalomban. Éppen most hallottam egy példát, ahol a szörnyű helyzetben összefogott a család és kifizették az adósságot. Mert az egy kegyetlen pszichés állapot, hogy törlesztek és a teher meg csak növekszik. Egyre több ilyen összefogást látok, rengeteg hasonló példája van a szolidaritásnak a társadalomban. Ezek úgy szépen, csöndben bontakoznak, ami azért nagy szó, egy ilyen individualista társadalomban. Mintha sokan kezdenének visszatérni a kapcsolatokhoz.

 – Említette, hogy a Család Éve kapcsán szélesebb társadalmi régegekhez juthat el az üzenet. Hogyan érik el azokat a családokat, akik nem hívők?

 – Üzenni, azt hiszem, a léttel lehet. Nem az akció az üzenet, hanem a lét. II. János Pál mondta, Család, légy az, ami vagy. Előbb lenni, aztán tenni. A család nem a még több nyüzsgés által lesz az evangelizáció alanya, hanem akkor, ha megéli önmaga lényegét. Ha egy házasság, egy család szeretetteljes egységet él meg, az üzenet a társadalom felé. Hegyre épült városként világítanak a családok, ahol van egység, ahol lehet egymásra számítani. Ahol nem az anyagi jólét miatt van boldogság, hanem a tudat miatt, hogy számíthatunk egymásra.

 – De mi történik akkor, ha az anyagi jólét iránti vágy sokszor már csak annyit jelent, hogy küzdeni a létmimimumért? Sok házasságot őröl fel ez a probléma és éppen az evezőt dobják ki a csónakból…

 – Rengeteg embert hallgatok meg naponta és sajnos sok ilyen helyzetet látok. A multinacionális cégek munkásokat kizsákmányoló mentalitása tényleg elvezetheti a házasságokat oda, hogy a felek pont egymásról feledkeznek meg. Sokat beszélek ez ellen, hiszen nem elég élni a családért. Mert ha csak a családért élünk, a házasság egyszercsak elillan a családunk mögül. A paraszti kultúrában, ha házaspár tette a dolgát a családért, mintegy melléktermékként megvalósult a házasság is. Ma ez nem így van: ha teszi valaki a dolgát, él a családért, könnyen elillanhat a házassága. Akkor aztán hiába ért el bármit, nem boldog a család. Nagyon-nagyon fontos, hogy odafigyeljünk a párkapcsolatunkra, hogy tényleg ne dobjuk ki az evezőt, mert akkor nem jutunk előbbre.

 – Hogyan valósítható ez meg a gyakorlatban?

 – Van egy alapmondatom: hetente egy estét, havonta egy napot, évente egy hetet szigorúan kettesben kell tölteni. Ha ezt elengedjük, akkor szétmegy a házasság, hiába élünk áldozatosan. Hányszor elhangzik az a mondat, hogy mindent megteszek értük, és mégsem jó! Élünk a családért – egyik is, másik is – és mégsem jó, mert ez a személyes kapcsolat nincsen meg. Sem a házaspár között, sem szülő és gyermek, sem nemzedékek között. Ha nem figyelünk tudatosan a kapcsolatokra, akkor szertefoszlik minden, amiért éjt nappallá téve dolgozunk.

 – Előfordulhat, hogy ez nem elég, külső segítségre szorulunk. Hogyan tudja az egyház, az állam megerősíteni a családokat?

 – A szolidaritás és a szubszidiaritás elve mentén kell haladni: engedni kell, hogy a család megtegye mindazt a tagjaiért, amire képes. Ahol viszont már tud lépni, ott segítsen be a nagyobb közösség (akár rokonság, akár szélesebb társadalom, akár az egyház). Fontos, hogy ahol a családnak van ereje és lehetősége, például, hogy a szülő délután a gyerekével legyen, ott lehessen a gyerekével, és ne kelljen beadnia napközibe vagy délutáni oktatásra.

Viszont ha ezek a lehetőségek nincsenek biztosítva, ott egészen magától értetődő, hogy segítséget kell nyújtania a társadalomnak. Sokszor az egyházközségek ébersége látszik a legjobban, ahogyan például az iskola körül adódó nehézségeken segítenek. Elég lehet egy apróság: ingyenes korrepetálást biztosítani a rászorulóknak vagy egy időre átvállalni az étkeztetési díjat valamilyen módon.

Nagyon szép, apró jelenségek vannak, ahol konkrétan próbálnak segíteni az emberek egymásnak. Egyházközösségek jótékonysági koncerteket szerveznek, de olyan is van, hogy valaki a rezsiköltségek kifizetését vállalja át egy időre a másiktól, hogy az a mínuszból valahogy a nullába vergődjön és rátalálhasson önmagára. Sok szép kezdeményezés van, sok konkrét segítséget látunk, van egy csomó szép indulás. Azt egyenlőre nem tudni, mennyire szilárdul ez meg. Viszont az egész állam felelősségét a társadalom nem tudja átvállalni. A döntéshozóknak is nagyon résen kell lenni, hogy megtalálják azokat a formákat, csatornákat, amivel tudják segíteni a válságba jutott családokat és a társadalom tudatának is nagyon nyitottnak kell lenni ebbe az irányba.

 – Egyre több a nehezebb viszonyok között élő család: szaporodnak az élettársi kapcsolatok, elvált szülők, csonka családban élő gyerekek. Őket hogyan lehet segíteni?

 – Az egyházban van egy kifejezés, az irgalmasság evangelizációja. Előfordulhat, hogy olyan lelkesen hirdetjük az eszményt, hogy nem veszünk tudomást a társadalom egy jelentős hányadáról, akik például élettársak maradtak vagy zátonyra futott a kapcsolatuk és újraházasodtak. Nagyon erős hangsúlyt kap, hogy legyünk nyitottak feléjük is, hiszen ők továbbra is az egyház tagjai maradnak és különösen rászorulnak, hogy megjelenítsük feléjük az irgalmas Jézus szeretetét. Aki egy asztalhoz ült a bűnösökkel és nem csak az elittel. Ez egy nagyon eleven téma az egyházban.

Nyitottnak lenni a kereső felé, a zátonyra futott házasságúak felé, hogy a csonka családban élő gyerek láthasson egészséges családot, hogy ne reprodukálja a szüleinek a szerencsétlen sorsát. Most alakulnak, születőben vannak és szilárdulnak az egyházban ezek a viselkedésminták. Hogy oda tudjunk fordulni az elesett ember felé anélkül, hogy ez valamilyen fönségtudattal párosulna bennünk, vagy bántó leereszkedés lenne. Születőben ez a magatartás és bízom benne, hogy tényleg jelen lesz a társadalomban, az egyházban és azon kívül is.

 – Tudja ösztönözni az egyház azt, hogy többen kössenek házasságot?

 – Éppen az egyik lelkiségi mozgalom, a Mécs hirdetett meg hétvégét olyanok számára, akik élettársi kapcsolatban vannak. Nehéz a kezdés, mert nem nagyon van kapcsolat azzal a réteggel, akik ilyen életállapotban vannak. De a hétvége megalkotója mesélte, hogy ilyenkor viszont annyira be tudnak lelkesedni az emberek, hogy rögtön házasodni akarnak. Ő tudatosan nem ezt akarja elérni, hanem hogy elmélyülten készülhessenek fel a szentségi házasságra és indulhassanak az így megújult kapcsolatban tovább. Az egyházban van egy érzékenység ezek iránt a problémák iránt, csak nagyon- nagyon csendes kezdések ezek.

 – Visszakanyarodva a válsághoz, sok helyen hallani azt az érvelést, hogy nincs pénz második, harmadik gyerekre, létbizonytalanság van. Pedig a nagyszüleink még zűrzavarosabb időkben így indultak neki…

 – Ahhoz, hogy egy élet megszülessen, kell a kapcsolat szilárdsága, amely nemzette. Ez az elsődleges feltétel. És megint a kapcsolatnál vagyunk! Ha egy kapcsolat szilárd, akkor elhordozza az új életet. Ha labilis, nem tudnak bízni egymásban, akkor nem merik vállalni az életet. Hát nem érdekes, hogy valahol mindig a kapcsolatokhoz futunk vissza? Persze hogy kellenek anyagiak, de való igaz, hogy a háborúban is vállaltak az emberek gyereket, sőt, még az után is! Ha megnézzük a 19. század végi házasságokat, ott volt két kanál, egy tányér és ezzel indult a család élete. Viszont megvolt az egymás iránti bizalom, az összetartás. Anélkül, hogy elbagatellizálnám, én úgy látom, sokkal inkább a kapcsolatok minőségétől függ az élet vállalása, mint az ilyen külső, szociális tényezőktől.

 – Sokan hivatkoznak arra is, hogy először szeretnék megteremteni a gyerekvállaláshoz szükséges anyagi feltételeket…

 – Az „adjunk meg a gyereknek mindent, ne nélkülözzön” elv nagyon szép, de azért van egy buktatója. Ha mindent megadunk neki, nem tudja megélni az ajándékozás élményét. Csak azt látja, hogy kapok, hogy milyen jó kapni, de azt nem ismeri meg, hogy adni is jó. Pedig a szeretet lemondással is jár. Nem biztos, hogy a gyerek kárára válik, ha nem tudunk mindent megadni neki. Egy kapcsolatban a Szeretet mindig ki van szolgáltatva a másiknak. A „mindent megadni” mentalitás pedig megnehezíti az elkövetkező nemzedéknek, hogy tudjon szeretni.

 – Ha már az ajándékokról van szó, milyen útravalóval ültetne minket a fa alá, így, a nagy adventi rohanás után?

 – Egy gondolat került a kezembe nemrég Simone Weil-től, amely azt mondja, hogy ha valakit szeretek, akkor szeretnem kell azt a távolságot is, ami kettőnk között van. Amikor megérkezik a másikhoz a szeretetem, és eggyé válik vele, az újra megszüli a vágyat a távolság legyőzésére. Minden találkozás érezteti bennünk a távolságot, minden találkozás adventet hoz létre az ember életében.

Korunknak két nagy problémája van: a munkát uralja a profit az ünnepeinket pedig a fogyasztási mentalitás. Pedig mindkettő a kapcsolatokért, a család egységéért van. Legalább karácsonykor valahogy maradjon középpontban a család. Ne rendeljük alá semminek az ünnepet, legyen a kapcsolatok megújításának az alkalma. Akár Isten felé, akár egymás felé. Legyen a találkozás ünnepe a karácsony! Itt az ideje a házasság, a szülő-gyermek vagy akár az unokatestvéri kapcsolat megújításának! Ne azon siránkozzunk, amit nem tudtunk megvenni, hanem annak örüljünk, amit a jelenlétünkkel adhatunk egymásnak!