Hárítások, elfojtások, önvédelem…véget ért a Terápia

Véget ért a Terápia. Nyugodtan kimondhatjuk: végre minőségi, izgalmas, komoly kérdéseket felvető és megválaszoló magyar sorozat került a képernyőre. Amíg várjuk a – remélhetőleg elkészülő – második (esetleg harmadik) évadot, Dr. Stark András pszicoterapeutát kérdeztük az eddig látottakról.

– Amikor Dargay András terápián van Ágnesnél, a pszichológusnő rendszeresen András szemére veti, hogy túlságosan empatikus pácienseivel, túl közel engedi magához azok problémáit. Jellemző ez a fajta “hozzáállás” a terapeuták részéről?  

– Az empátiát, a beleélés képességét nem lehet túlzásba vinni. A kérdés, amit Ágnes feszeget inkább arról szól, hogy mennyire vonódik be érzelmileg András a páciensei problémáiba, különösen, ami Laurát illeti. Terápiás kapcsolatban az áttételes szerelem nagyon zavarba ejtő tapasztalat, és a mai napig átesik rajta minden fiatal pszichológus, pszichoterapeuta. A terápiás üléseken nagyon bensőséges érzelmek jelennek meg, és sokszor rendkívül nehéz különválasztani a tapasztalást az élménytől. Ha a terapeuta túlságosan azonosul, tudattalanul bevonódik. Az Amikor Nietzsche sírt című film, vagy Cronenberg Veszélyes vágya a pszichoanalízis kezdeteiről szól, mindkettő foglalkozik az indulatáttételes szerelemmel, érzelemmel, a pszichoterápia alapkérdéseivel.

– Segíthet a szupervízió elkerülni az efféle botlásokat?

– Igen, mert általa a terapeuta megtanul decentrálni, távolságot tartani, reflektálni az adott helyzetre és saját magára. Ha ez nem alakul ki, elkerülhetetlenek a nehéz helyzetek. Dargaynak három évtizedes praxisa van, s az, hogy Laurába beleszeret, talán azzal a háttérinformációval érthető meg, hogy a házassága kezd szétesni. Jellemzőek egyébként András feleségének, Juditnak a vádjai: “te mindenkit meghallgatsz, csak engem nem, mindenkire figyelsz, csak rám nem…” A terapeuta legfontosabb hatáseleme az intenzív, kizárólagos figyelem. A legtöbb ember számára a figyelem egyenlő a szeretettel. ”Te fontos vagy, érdekelsz, segíteni szeretnék” – ezt sugalljuk a páciensek számára. Ha azonban valaki ezt csinálja napi több órán át, kevés ideje és energiája marad a szeretteire, a családjára. Sajnos ez foglalkozási ártalom.

– Nehéz mindig pszichoterapeutaként beszélni, gondolkodni?

– Egy pszichoterapeuta akkor hiteles, ha mindig személyességében jelenik meg. Ezt szerepből nem lehet csinálni. A sorozat is jól megjeleníti azokat a tévhiteket, amelyek körülveszik a pszichoterapeutát: hogy mindenható, hogy az ember veséjébe lát. A krízisben lévőkben erős a megkapaszkodási vágy, a segítség igénylése, és a pszichoterapeutával való kapcsolatban megjelennek az eredetileg a szülőkre irányuló, idealizált érzések. Freud ezt a jelenséget eleinte zavarónak gondolta, később rájött, hogy éppen ez a legfőbb hajtóereje egy páciens-terapeuta kapcsolatnak.

– Elkerülhető a kiégés egy terapeuta számára?

– Azt gondolom, a legjobb eszköz a kiégés ellen a teammunka. Pszichoterápiát hosszú távon igazán csapatban lehet jól csinálni. Pécsett, ahol dolgozom, van is egy ilyen központunk, ahol a legfőbb biztosíték az érzelmileg megtartó közeg, a biztonság, hogy mindig segítséget kaphatnak egymástól a terapeuták. Ezen kívül fontos a folyamatos, szerves kapcsolat a kultúrával, a művészetekkel, a társadalomtudományokkal, valamilyen kiegészítő kedvteléssel, ami nálam például a film.  

– Vajon még mindig titok, szégyen Magyarországon, ha valaki pszichológushoz jár?

– Ez inkább csak a 70-es évekig volt tabu, amikor a pszichonanalízis még földalatti mozgalomként működött. Ami viszont ma is stigma, ha valaki pszichiátert kezd látogatni. Pedig nem ez a probléma, hanem az, hogy az állami egészségügyből eltűnt az OEP által támogatott pszichoterápia, ahová ingyen lehetett járni. Ma szinte kizárólag magánrendelők vannak, és ha valaki nem tudja megfizetni a pszichoterápiáf, az nem jut hozzá kezeléshez. Pedig rengeteg embernek lenne rá szüksége…

– Az öt páciens, Laura, Máté, Zsófi, Petra és Tamás öt különféle problémával küzd, de egyben közösek: mindannyiuk problémái gyermekkorukban gyökereznek. Vajon miért nem látjuk mi magunk az összefüggéseket, amikor másoknál olyan remekül meg tudjuk nevezni a problémák okát?

– Ezek nagyon mélyre fojtott traumák, amelyeknek védelme, elrejtése érdekében megjelennek a látszatproblémák, kifogások: “Én csak igazolást akarok!” Laurát a lány apjának passzív asszisztálásával használta ki Imre bácsi. Zsófi szemtanúja volt annak, hogyan fekszik le az apja vele egykorú lányokkal. Máté egész életében csupán zsarnok apjának árnyékában létezhetett. Petra önmagát okolja imádott apja haláláért…mindenhol feltűnik az apa, mint az alaptrauma szereplője. A feltáró terápiának az a lényege, hogy megtalálja azokat az aktuális életünk mélyén lévő mozgatórugókat, amelyekre az elfojtások, hárítások miatt nincs rálátásunk. Máté például egy klasszikus transzgenerációs trauma áldozata: az apa a túlélés érdekében megfojtotta saját apját. Máté nem hagyhatja, hogy rátörjenek az érzései, hiszen az alapjaiban ingatná meg egész identitását, létét. Éppen ezért tudattalanul nagyon erős falakat épít fel, nehogy összetörjön benne az apjáról kényszerűségből kialakított ideális kép. Ezt énvédő-elhárító mechanizmusnak hívjuk, amely rendkívül kreatív tud lenni, de a film példái az érzelmi ellenállást mutatják.

– Szakemberként változtatna valamin a sorozattal kapcsolatban?

– Van néhány dolog van, ami nem annyira tetszett. Egyrészt nem tudjuk meg, pontosan milyen módszerrel is dolgozik András? Másrészt az adaptáció nem tükrözi a magyar pszichoterápiás kultúrát. Magyarországon elképzelhetetlen, hogy ne kézfogással köszöntsük a pácienst és ne úgy váljunk el tőle. András egyszer nekiesik Máténak, Máté apja megpofozza Andrást, Máté megfigyeléseket, kutatásokat végez András magánéletéről…ezek a dolgok talán azért vannak benne a sorozatban, mert nehéz fenntartani egy néző figyelmét csupán a beszélgetésekkel, mindenesetre ezek a dolgok ellentétesek az átlagos magyar pszichoterápiás üléseket jellemző helyzetekkel. Az eredeti, izraeli sorozatban a terapeuta egy kemény fából faragott férfi, akivel lehet konfrontálódni, de nálunk azért más az érzelmi kultúra. A sorozat ezeket az apróbb adaptációs hibákat elhagyva sokkal jobban tudná motiválni a közönséget és meggyőzni az embereket arról: menjenek nyugodtan terápiába, mert a terapeuta nagyon sok segítséget tud nyújtani.

– Miért jó terápiába járni?

– Mert az önismeret mindenki számára csak hasznos lehet. Szoktuk mondani, hogy az Egyesült Államokban mindenkinek van pszichológusa, de azért ez nem így van, hiszen a heti három-öt ülés csak a jól keresők, többek között művészek, színészek számára megfizethető. Annak viszont, aki nem jár terápiába, ott vannak az önsegítő programok, ahol csökken az anyagi kiszolgáltatottság. Nagyon fontos, hogy ami bennünk van, azt ne elfojtsuk, hanem megosszuk. Az “akarsz beszélni róla?” valóban fontos kérdés.