Hazatérni annyi, mint szembenézni mindazzal, amit magad mögött hagytál – egy külföldön élő anya vallomása
"Az elegancia olyan, mint a nyelv. A legjobban ott lehet megtanulni, ahol beszélik" - áll egy Franciaországban élő külföldi blogger oldalán. Most egy olyan édesanyával beszélgetünk gyereknevelésről, párkapcsolatról és a külföldi létről, aki francia társat választott élete párjául.
Franciának lenni jó vélik sokan: a franciák a Nemzeti Statisztikai Hivatal, az INSEE adatai szerint tízes skálán hétre értékelik életminőségüket. Pedig ott sem minden fenékig tejfel. A haute couture, a csúcsgasztronómia vagy a megunhatatlan párizsi látványosságok mellett fontos megemlítenünk Európában egyedi családtámogatási rendszerük és államilag támogatott munka-magánélet egyensúlyukat.
Nem véletlen, hogy Franciaországban születik a legtöbb baba: minden nőre 2,01 szülés jut, szemben az EU-átlag 1,5-tel. Nemcsak a szülő nők munkahelyét védik törvények, de az állam ahhoz is hozzájárul, hogy a nők számára szülés után újra élvezetes legyen az együttlét – és így még több kisgyerek szülessen. Például a kismamák a gátizmukat erősítő, nőgyógyászati problémákat (például inkontinenciát) is megelőző terápiára járnak, amelyhez megkapják a szükséges elektronikus eszközöket és trénert, teljesen ingyen.
Hogy magabiztosak legyenek és elégedettek legyenek testükkel, a francia nők maguk is sokat tesznek. Bár a fitnesztermekre a francia nő megvetően legyint, az elhízás ellen elszántan küzdenek: edzések helyett inkább a gyaloglást választják, az asztal mellett önfegyelemben hisznek, bár az élvezetet ez sem zárhatja ki. A fürdőszobapolcok roskadoznak a legkülönfélébb krémek, szérumok, tonikok, maszkok, pakolások, cellulitkezelő ampullák sokaságától. Egy marketingkutató cég felmérése szerint a 15-19 éves francia lányoknak már 33 százaléka használ ránctalanító krémet. De ha egyszer itt az öregség, nem viselkednek úgy, mint ha örök huszonévesek lennének, mert az intelligenciát, öniróniát és önállóságot, amelyet az évek során megszereztek, többre becsülik.
De térjünk vissza a gyermekvállaláshoz. Szabó Ivettet, két gyermekes édesanyát arról kérdeztük, hogy francia férjjel, magyar nőként milyen az élet francia honban.
Családháló: Hol ismerted meg a férjed?
Szabó Ivett: 22 évesen elmentem nyáron Taizébe, ott ismerkedtünk meg. Nem volt szerelem első látásra, de a találkozó után nagyon sokat leveleztünk. Aztán többször találkoztunk is, a távolság ellenére, és kialakult egy szoros kötelék. Két évre rá összeházasodtunk. Soha nem voltam rózsaszín ködbe burkolózott nő, azt hiszem túlságosan racionálisan élem az életem.
CSH: Mit értesz ezalatt?
SZI: Mindig, amikor a megismerkedésünkről beszélek, elmarad a habos kezdet. Pedig hidd el nem hiányzott, csak mégis erről szól ma minden. Mindenhonnan ez folyik. Meglátni, és megszeretni. Érted? De lehet, csak túlreagálom 🙂 Pierre-rel nagyon szeretjük és tiszteljük egymást. Büszke vagyok arra, hogy a felesége lehetek. Az elmúlt öt évben, két gyermekünk született.
CSH: Zökkenőmentes volt a beilleszkedés egy idegen országban? A szüleid tudtak segíteni?
SZI: Én választottam ezt az utat. A szüleim, amikor gyermekek voltunk, majdnem elváltak. Anyukám beleszeretett másba. Aztán miattunk, a négy gyerekük miatt nem mentek szét. Ez bennem teljes törést okozott akkor. Most már mindent rendbe hoztak, és példaértékű a házasságuk, mégis valahogy rossz időszakban éltem át a válságukat. Igazából menekültem, de ezt nem vallottam soha be. (na jó, most először)
A franciáknál teljesen másképp működnek a családok. Nincs ez a “minden nap jön a mama és segít a hétköznapokban” dolog. Találkoznak, amikor ünnepek vannak, de nincsenek jelen minden nap. Nekem például egy iraki nő segít a gyermekek körül.
De a kérdésre válaszolva: Anyukám mindkét szülésem után meglátogatott, és két hétig nálunk maradt. Év közben is sokat látom, nyáron pedig mi megyünk haza Magyarországra.
CSH: Említetted, hogy egy nő vigyáz a gyerekedre. Ha jól tudom, nagyon kicsi volt, amikor visszamentél dolgozni.
SZI: Három hónapos. Itt ez nem nagy dolog, mindenki így csinálja. Utána a magyarországi családi napközinek megfelelő helyre kerül a gyerek, majd óvodába és iskolába. Én pedig visszamentem dolgozni. Nővér vagyok a kórházban.
CSH: Nem volt rossz, hogy ilyen hamar el kellett szakadnod a gyerekektől?
SZI: Nagyon szeretem őket, és így is nagyon sokat vagyok velük szerencsére. Persze furcsa volt, hiszen a testvéreim évekig otthon maradtak a gyerekekkel. itt azonban ez a helyzet, és én igyekszem teljesen megfelelni.
CSH: A Férjed támogat?
SZI: Mindenben. Mivel én költöztem egy idegen országba, nekem volt nagyobb a váltás. De nem fogtam fel rossz érzéssel. talán pont akkor ki kellett szakadnom az otthoni közegből. Anyáék nagyon hiányoznak, ez tény. De a modern technológiáknak köszönhetően már nagyon sokat tudunk beszélgetni. Majdnem napi kapcsolatban vagyunk. Persze ez nem ugyanaz, mintha ott lennénk, de a Férjem családja is támogat, nagyon kerek az életem.
Minden, a szüleimnél töltött hét után eszembe jut az a mondat, amit egyszer olvastam:
“Hazatérni annyi, mint szembenézni mindazzal, amit magad mögött hagytál.”
Így van. Egyszer majd biztos magamban is tisztázom ezeket az érzéseket. Addig is büszke vagyok a családomra, és azt kívánom, hogy ez maradjon is így.
