Híd Peru és a Józsefváros között

Bakonyi Gábor közgazdász, de a jólfizető munkával felhagyva most egy józsefvárosi központban cigány gyerekekkel foglalkozik. A szegények szolgálatára adta az életét.

Feleségével és két kisgyerekével két és fél évet töltöttek Peruban, ahová azért utaztak, hogy segítsenek, és a világtól elzárt kis településekre is elvigyék az Evangélium örömhírét. Életük itthon sem szokványos: A „nyolckerben”, a Mátyás tér közelében 1999 –ben nyílt meg a Harmadik Világ Szegényeinek Szolgái Missziós Mozgalom központja. Itt Magyarországon is, mint ahogy a harmadik világban, a legrosszabb anyagi körülmények között élőkkel, az adottságok miatt jellemzően cigányokkal foglalkoznak. Iskola után jönnek a fiúk, ebéddel várják őket, utána tanulás, játék, hittan, ima következik.

Családháló: Kikkel foglalkoztok, hogyan kerülnek be a programba a gyerekek?

Bakonyi Gábor: Több lépcsője van annak, hogy bekerüljön valaki. A környékbeli iskolákból a nehéz anyagi körülmények között élő negyedikes gyerekeket hívjuk meg. Azért ezt a korosztályt, mert a 10-12 éves kor a legalkalmasabb arra, hogy az addig megszokott életüktől teljesen különböző dolgokat fogadjanak be. A programok pénteki napokon nyitottak, ilyenkor bárki bejöhet játszani, uzsonnázni, a többi napon pedig csak azok jöhetnek, akik bejárósok. Meg tudják ismerni, hogy kik vagyunk, mik az értékeink. Ha ez tetszik nekik, akkor meghívjuk őket a csütörtök délutáni hittanra is. Ezt követően, ha látjuk rajtuk, hogy jól érzik magukat közöttünk, és kitartóan, hűségesen jönnek hétről hétre, akkor elhívjuk az egész családot, és mi is elmegyünk hozzájuk. Ebből születhet aztán egy olyan kapcsolat, hogy „bejáróssá” válik a gyerek, tehát nem a napköziben van, hanem kikérjük az iskolából és velünk tölti a délutánokat. Emellett szombaton egész napos programok vannak, változó, hogy mit csinálunk, kirándulunk, múzeumba megyünk, filmet nézünk, vagy például a Teréz anya nővéreinél segítünk ételt osztani a hajléktalanoknak. Vasárnap pedig együtt megyünk szentmisére, de ott már a családunk, feleségünk és gyerekeink is velünk vannak Ez egy újabb találkozási felület. Olyan közegből jönnek a fiúk, ahol nem csak a hittel, hanem normális családi élettel sem találkoznak.

CSH: Hány éves korig maradhatnak a gyerekek?

B.G.: Itthon még nincs kialakult gyakorlat, nem határoztuk meg a felső korhatárt. Tapasztaljuk, hogy az általános iskola még kiszámíthatóbb, a középiskolában már sokkal nagyobb a terhelés, tovább bent kell maradni az iskolában.  Jelenleg 5 bejárós gyerekünk van, egész tanévben velünk vannak. Ez egy hosszútávú, komoly elköteleződés nem csak a gyerek, hanem az egész család részéről.

CSH: Csak fiúkkal foglalkoztok. Miért?

B.G.: Ennek oka az alapító szándékából fakad. A mozgalomban szétvált a fiúk és a lányok nevelése. Itthon még csak most formálódik a lányokkal való foglalkozás. Annyiban tudjuk ezeknek a gyerekeknek — fiúknak és lányoknak — átadni a Katolikus Egyház tanítását, amelynek alapja Isten szeretete, amennyiben segítünk megőrizni nekik a tisztaságukat.

CSH: Nincs ellenérzés a szülőkben, hogy egy teljesen más életformát, életszemléletet mutattok a gyerekeiknek, mint amiben élnek?

B.G.: A szentségek – keresztség, elsőáldozás – felvételére készítjük fel a gyerekeket, ez egy alapvető irány. Látni kell, hogy ebből a környezetből misére eljárni hősies tett, mert amit otthon látnak, az teljesen más értékrend. De a szülői példa az elsődleges, még akkor is, ha rosszul bánnak vele. Itt van fontos szerepe annak, hogy mi is családként jelenünk meg a gyerekek életében. De az a lényeg, hogy csak azokkal a gyerekekkel foglalkozunk, akiknek a családja is együttműködik velünk a kitűzött célok érdekében, vagyis, támogató abban, hogy a gyereke hittant tanul, templomba jár, a szentségek felvételére készül és szakmát tanul. Az asszonykör, amiben mindannyiunk felesége részt vesz, a szülőkkel, főleg az anyákkal foglalkozik, és lassan bevezetik őket is ez egyház életébe.

CSH: Mi lesz azokkal, akik szívesen járnának, de a szüleiket ez nem érdekli?

B.G.: Ha a szülő nem is áll ellen, de közömbös vagy nem támogatja a gyereket, hosszú évek keserű tapasztalata alapján ilyenkor nemet kell mondanunk. Ahogy növekszik, harapófogóban kerül a gyerek, lát egy mintát tőlünk, lát egy másikat a szüleitől és ez nem lesz összhangban egymással. Végül neki lenne nagyon küzdelmes az élete. Nem csak a szülők, hanem az egész rokonság, környezet, iskola nagy hatást gyakorol rájuk, nem engedhetjük, hogy kamaszkorban emiatt szembehelyezkedjen és ne legyen egységben a szüleivel.

CSH: De lehet, hogy később nem kerül olyan közegbe, ahol egy rendezett életre esélyt kap.

B.G.: Mire az kiderül, hogy ki marad velünk, több hónap, akár egy tanév is eltelik. Valamennyi időt eltölt közöttünk, megismerkedik értékekkel, és amikor már önálló lesz, újra felveheti velünk a kapcsolatot.

CSH: Milyen tapasztalatok vannak a szülőkkel?

B.G.: Ugyanazt tapasztaltuk itt, mint amit nagyobb körben Peruban. Akik Istent beengedik az életükbe, ott csodák történnek, megoldódnak, kisimulnak a problémák. Nyilván nem egyik percről a másikra, de nagy változásokat tapasztalunk.

CSH: Miben különbözik a mozgalomban a szegényekkel való törődés a többi egyházi vagy szociális segítéstől?

B.G.: Számunkra a mozgalomban nem az az elsődleges cél, hogy a szegényeket segítsük, hanem az, hogy az életszentség útján járjunk. De ezt csak úgy tudjuk megtenni, hogyha a szegényeket szolgáljuk, és Krisztust látjuk bennük.

CSH: Két évet töltöttetek a perui központban, Cuzcóban. Mi volt a fő célja ennek a nem veszélytelen vállalásnak?

B.G.: Nem pusztán a mozgalom központjába, a lelki-szellemi gyökerekhez mentünk, hanem szükségünk volt arra, hogy kiszakadjunk az addigi életünkből, elszakadjunk a rokonoktól, barátoktól, anyanyelvtől. .Ezek óhatatlanul kicsalogatják az önátadást. Úgy éltünk a sok más nemzetből érkezett misszionáriussal, mint az első keresztények. Mindenünk közös volt. Igaz, ahhoz, hogy a családja intimitását mindenki megőrizhesse, minden család külön házban vagy házrészben lakott, de fizetést csak a szükségleteinkhez mérten kaptunk. Ez nagyon fontos, hiszen a birtoklási vágyról való lemondás nélkül nehéz a szegényeket szolgálni.

CSH: Peruban másképp foglalkoztok a gyerekekkel, akár a léptéke, akár a körülmények vagy a szervezettség miatt, mint itt Pesten?

B.G.: A fő „csapás” ugyanaz, de a léptéke miatt kicsit más. A közösségnek ott két saját iskolája van, egy a fiúk, egy a lányok számára, összesen 700 –an járnak oda. A bekerülési feltételek itt is, ott is ugyanazok: szegénynek kell lenni és el kell fogadniuk a katolikus egyház tanítását. Öt éves kortól iskolába járnak és szakmát szereznek. Az élelmet és a ruhát is a mozgalom biztosítja.

CSH: Honnan van a mozgalomnak és a központnak pénze?

B.G.: Én közgazdász vagyok a végzettségem szerint és számomra ez egy csoda. Az Isten gondviseléséből tartja fent magát a mozgalom. Nem állami pályázatokból, hanem kizárólag adományokból élünk. Ez egy alapvetés, olyannyira, hogy a műhelyekben készülnek értékes, szép kerámia ajándéktárgyak, hangszerkészítők, asztalosok, szobrászok munkái is vannak köztük, és ezeket akár el is lehetne adni, de az alapító szándéka az, hogy ezek csak ajándékba adhatók. Tehát sem pályázatokból, sem kereskedelemből nem folyik be pénz.

Kétszáz helybeli bejelentett dolgozója van a központnak, természetesen ők kapnak rendes fizetést, de ezt is az adományokból fedezik. A misszió papjai, elkötelezett laikus tagjai pedig a szükségletük szerint kapnak pénzt, de csak erre, nem felhalmozásra.

CSH: Cuzco 3400 méter magasan fekszik, más klíma, más nyelv – hogyan fogadta ezt a nagy váltást, a kiköltözést a családod?

B.G.: A nagyobbik lányom 4 és fél, a kicsi másfél éves volt. Minden tekintetben nagyon alkalmazkodók ebben a korban, a nyelvet is mint a szivacs úgy szívták magukba. Hamar beilleszkedtek, és a közvetlen, barátságos latin-amerikai stílus könnyen megszerethető. Mint házaspár pedig csak úgy mertünk belevágni, hogy mindketten egyformán fontosnak tartjuk ezt a vállalást. Úgy nem működhet, ha csak az egyik fél érzi azt, hogy ez az ő útja. Persze volt bennünk aggódás, mert más veszélyek leselkednek az emberre ott, akár csak a mérges pókok szintjén is. Hosszasan érleltük a döntést, sokat imádkoztunk. Különösen a feleségemnek volt nagy váltás, ő itthon a gyerekeinkkel volt, de kint a lányok iskolájában kezdett dolgozni. Az a kiváltság, ami Magyarországon van, hogy az anyák 3 évig otthon lehetnek, Peruban csak 2 hét. A lányiskola mellett a misszionáriusok gyermekei számára működik bölcsőde, ahová befogadunk még árva és fogyatékos kicsiket is. A kisebbik oda járt, a nagyobbik pedig 5 évesen – a helyi szokásoknak megfelelően – elkezdte az iskolát. A misszionáriusok gyerekei, érkezzenek bárhonnan, együtt tanulnak a szegényekkel.

CSH: Hogyan ismerkedtél meg a Mozgalommal?

B.G.: 2001-ben készültem a keresztségre és egy lelkigyakorlaton találkoztam azokkal a fiatalokkal, akik a mozgalom tagjai voltak. Közgazdászként végeztem, de mióta csatlakoztam a mozgalomhoz, misszionárius vagyok. Szeretnénk, ha Magyarországon is létre tudnánk hozni egy olyan közös életteret, ahol a velünk hasonlóan gondolkodó, elkötelezett családok meg tudnák élni a hivatásukat.