„Hogy mondhatod, hogy utálod a kishúgodat??”

A konfliktusok biztonságos használatának elsajátítását nem lehet elég korán elkezdeni. Ebben – elsődleges szocializációs közegként – a családnak is fontos szerep jut, ezért nem árt, ha a szülő tisztában van vele, milyen módon terelgetheti gyermeke személyiségének fejlődését egészséges irányba – akár összetűzéseken keresztül is. Arról, hogyan is történik mindez, Csáky-Pallavicini Zsófia klinikai gyermek-szakpszichológussal beszélgettünk.

Az interjú első felében a konfliktusok természetéről kérdeztük a szakértőt. Megtudtuk, mi történik akkor, ha egy családban következetesen konfliktuskerülő magatartást lát és tanul a gyerek és hogy milyen haszna lehet az életünkben előforduló összezördüléseknek. Most azt tudakoltuk meg Csáky-Pallavicini Zsófiától, mindez hogyan mutatkozik meg az egyes, családi kapcsolatokban.

– Vannak köztudottan feszültségforrásnak számító családi kapcsolatok (például kamasz gyerek-szülő viszony, szülő-anyós kapcsolat, testvérviszály). Vegyük természetesnek az ebből adódó összezördüléseket?

Vannak bizonyos kapcsolatok, amelyekben a konfliktusok olyannyira természetesek, hogy ha nem volnának, az már gyanús lenne. A testvérkapcsolatok mind a szocializáció, mind a személyes identitás kialakulása szempontjából kiemelt „színtérnek” mondhatók. Érzékeny életkorban vannak mellettünk a testvéreink: kisgyermekként kell megtanulnunk a saját én-határainkkal való bánni tudást, az enyém-tied nem is mindig egyszerű viszonylatait, a másik szempontjainak figyelembevételét, a méltányosságot, a közös szabályok tiszteletét… és még rengeteg minden mást, amire a szociális kapcsolataink alakítása során szükségünk lesz. A tanulási folyamat mindig „konfliktusokon” alapul: a régi és az új ismeretek, szabályok, értékek feszülnek egymásnak, hogy végül egy új egyensúly jöjjön létre köztük. A fejlődés során tehát a konfliktusok nem megúszhatók. A társakkal sem – márpedig a testvéreink az első igazi társaink.

– Hogyan járunk el megfelelően ezek kezelésében?

A kamasz gyermek azért küzd a szüleivel, mert így tudja megszilárdítani saját, immár (majdnem) felnőtt személyisége határait, így készíti elő a hamarosan bekövetkező leválást. Ezért megkérdőjelez, vitat, elítél, újragondol… egyszóval lázad, hogy aztán azt és úgy vehesse át a szülei által tanítottakból, amit valóban sajátjának érez. Konfliktusok nélkül mindez megintcsak nehezen elképzelhető. Kezelni is csak annyiban kell őket, hogy megfelelő mederben maradhassanak, és ne okozzanak maradandó lelki sérüléseket, ne akadályozzák se a leválást, se a szeretetteljes viszony megmaradását. Az összeütközések ott szoktak erőteljesebbek lenni, ahol erősebbek voltak a korábban felépített korlátok. A kemény csaták a szülői kontroll fenntartása körül szoktak kialakulni – paradox módon mennél kevésbé erős ez a kontroll-törekvés, annál inkább „hagyják magukat” a fiatalok befolyásolni.

– És mi a helyzet az egyéb, szerepekből adódó konfliktusokkal?

Az anyós-meny klasszikusan rémes viszonya viszont nem volna feltétlenül szükségszerű. A villongások többnyire itt is a határok témája mentén alakulnak ki: mindkét fél aggódik a saját pozíciója miatt, és sértőnek, támadásnak fogja fel, ha a másik megkérdőjelez, kétségbe von általa fontosnak tartott szabályokat, értékeket, vagy ha a saját elképzelései szerint alakítaná a szeretett férfi életét. Ha a szerepek, a határok világosak, biztosítják a megfelelő távolságot a létrejött új és a régi család között, de egyben lehetőséget adnak az összetartozás megfelelő mértékű megélésére is (amire kinek-kinek a saját szülei irányában biztosan felnőttként is igénye van), akkor kevesebb konfliktussal is megúszható az együttélés. De ha valamelyik fél elégedetlen a kialakult új rendszerrel, ha mást vagy többet akarna, ha retteg a „kiszorulástól”, a magára maradástól (menyként az új családban, idős édesanyaként a fiatalok mellett), ha fájdalmasnak éli meg a háromszög másik két tagja közti kapcsolatot, akkor állandóan számolni kell súrlódásokkal. Az ilyen helyzetek kezeléséhez minden fél bevonódására szükség van. Fontos, hogy a házaspár nyíltan tudjon beszélni a feszültségről, és hogy megerősítést tudjanak adni egymásnak egymáshoz való tartozásuk tekintetében. Lényeges, hogy mindketten kiálljanak egymásért akár a saját szüleikkel szemben is – ez persze nem a mindenben kötelező egyetértést jelenti, de a másik szempontjainak képviseletét, a feszültség közös viselését mindenképp. A generációk közti összeütközések pedig leghatékonyabban bölcsességgel, humorral és némi őszinteséggel kezelhetők – ha megvan a kellő szándék és érettség mindkét félben. A viták gyakran nem is arról szólnak, ami elsőre látszik belőlük (hogy ki hány hagymával készíti a pörköltalapot), hanem valami sokkal lényegesebbről (kinek a főztjét szereti jobban, vagyis kihez tartozik immár a férfivá lett fiú – és szeretheti-e attól még nagyon az édesanyját, hogy egy másik nő oldalán él, illetve első-e az életében a választott asszony attól, hogy a mamáját is szereti). Ha ezek a fájó pontok bölcs kímélettel kezelhetők, akkor kevesebb szükség lesz apróságokon kialakuló, de mély sebeket okozó konfliktusokra.

– Egy párkapcsolatban is vannak konfliktushelyzetek, s még a legjobb házastársak között is adódhatnak nézeteltérések. Tudjuk, szabad-e ezeket titkolni a gyerekek elől?

A házastársi konfliktusok tényét nehéz a gyerekek elől eltitkolni. Olyan finom detektoraik vannak a szüleik hogylétének és viszonyának letapogatására, hogy azokon csak a legapróbb elhangolódások csusszannak át, igazi egymásnak feszülések aligha. Az sem baj, ha a gyerekek mintát kapnak: így kell kulturáltan, a másikra figyelve megbeszélni egy konfliktust. És bizony: egyikünknek sem jó érzés egy ilyen csata, de ettől nem dől össze a világ, nem ér véget a kapcsolat, hiszen van olyan erős, hogy kisebb-nagyobb összezördüléseket biztonsággal kibírjon. (Ugye, fülünkben cseng gyerekeink rémült kérdése egy-egy nagyobb hangon előadott vita után: „és akkor most el fogtok válni??”) Ha egyáltalán nem látnak nézeteltérést a szülők közt, a kicsik azt hihetik, hogy egy ilyen annyira megengedhetetlen volna, hogy mindenképp el kell kerülni. Holott a jó üzenet az volna: nem mindenben értünk egyet, hiszen különbözőek vagyunk, de nagyon igyekszünk megtalálni a közös megoldásokat. Nem is mindig megy elsőre, de nem szoktuk feladni…

– Mivel ez a gyerekekre is kihat, felmerül a kérdés, mi a jobb, az elhallgatás vagy a nyilvános problémamegoldás?

Lényeges, hogy milyen stílusban zajlanak a gyerekek előtti csatározások. A megalázó, leértékelő, durván agresszív megjegyzésekkel tarkított veszekedések, a régi sérelmek felhánytorgatása, intim részletek kiteregetése, a szabadjára eresztett indulatok fizikai összecsapás nélkül is rémisztőek a gyerekeknek, és nem ritkán hosszú távon is éreztetik a hatásukat.

– Mik azok a legfontosabb szabályok, amelyeket érdemes betartani a szülőknek, hogy érett, konfliktuskezelésre képes személyiségű gyermekeket neveljenek?

Először is azt kell megtanulnia a gyereknek, hogy a konfliktusok az emberi együttélés természetes velejárói. Nem kell tőlük megijedni, önmagukban nem okoznak rombolást. Viszont meg kell tanulni kezelni őket. Ennek vannak bizonyos szabályai, technikái, amelyek sokat segítenek a minőségi konfliktuskezelés elsajátításában.

– Sokszor mi sem tudjuk kezelni saját konfliktusainkat…

Érett, konfliktusait felvállalni tudó felnőtt valóban nem terem minden bokorban. A gondot többféle dolog okozhatja. Egyrészt a gyermekkori beidegződések továbbélése. Ha egy családban az a norma, hogy a gyerek szava nem számít, hogy az ő elképzeléseit nem veszik figyelembe, hogy a szülőknek ellentmondani nem lehet, hogy a felnőttek – rosszul értelmezett következetességből – soha nem engednek a már kimondott szóból, akkor mélyen belegyökeresedik a gyermeki lelkekbe, hogy az igazság ott van, ahol az erő van, és felesleges energiapazarlás különvéleményt megfogalmazni. Ha a gyermek dacolása, ellenkezése eleve „szemtelenségnek” minősül, akkor rákényszerítjük a gyermekeinket, hogy úgy tegyenek, mintha elhinnék: a felnőtteknek végső soron mindig igazuk van, hiszen ők felnőttek. Ilyen világképpel felnőve később sem fognak tudni érvelni, kiállni az igazuk mellett. Fontos, hogy már kora gyermekkortól érezhesse a kicsi, hogy van súlya a véleményének, mérlegeljük az érveit, komolyan vesszük őt (a haragját, a nemtetszését, a vágyait), még ha nem is mindig lehet úgy, ahogy ő akarja, mert vannak más – egyébként józanul megmagyarázható – szempontok is.

Egy másik ok lehet, hogy sok ember egyáltalán nem tudja a saját érzéseit, szempontjait megfogalmazni. Tulajdonképpen saját maga számára sem. Egy nehéz helyzetben elönti a düh, vagy épp a fájdalom, de nem ismeri fel maga sem, hogy mit érez, csak hagyja, hogy az érzések hátán sodródjon, indulatosan vagdalkozva, védekezve-támadva közben, épp mit diktál az az érzés. Ha megtanítjuk a gyerekeinknek, hogy a saját érzéseiket észleljék és reflektáljanak rájuk, hogy akár ki is mondják őket (ezt később nem minden helyzetben érdemes megtenni, de a család biztonságos légköre jó tanulóterep lehet), azzal segítünk nekik, hogy a konfliktusokban ne csak sodródjanak. Ehhez az kell, hogy a szülők ne rémüljenek meg a gyerek negatív indulataitól, és ne akarják megtiltani neki, hogy ilyeneket érezzen („Hogy mondhatod, hogy utálod a kishúgodat??”).

– Mire tanítanak ezek az összetűzések?

Ez a legfontosabb: a gyerekek a családban tanulják meg, hogy mi a valódi „tétje” a konfliktusoknak. Ha az egyet nem értés kifejezése a szeretet elvesztésével fenyeget, akkor előbb-utóbb meg fogják tanulni, hogy ne fejezzék ki, ha más véleményen vannak. Ha úgy látják, hogy a szülő szinte összeroppan egy dacoló gyerekkel szembesülve, akkor szintén nagyon veszélyesnek fogják érezni, hogy nemet mondjanak bármire. Ám ha a konfliktus az tud maradni, ami valójában lehet – különböző vélemények, érdekek, érzések egymásnak feszülése, amely azonban végső soron nem képes „kárt tenni” a mindkét fél számára olyan fontos kapcsolatban, csak átmeneti feszültséget hoz, ami kibírható, és utána sem jön bosszú, mártírhalál, zsarolás, elhidegülés, jön viszont egy jó kompromisszum, közösen kialakított új rend, egymás jobb megértése – akkor a konfliktus olyan erőpróba, ami erősíti a gyermek (és a felnőtt) önértékelését, identitását, és erősíti magát a kapcsolatot is.