Kapcsolódó nevelés: A szeretet mindig utat tör magának

Szeretet, empátia, türelem – ez a három dolog az, amivel boldoggá és kiegyensúlyozottá tehetjük az életünket. Szülőként nagyon nehéz minden helyzetet pozitívan látni és a gyermeknevelés aprócseprőbb problémáit megértően lereagálni. Egry Zsuzsanna, az összekapcsoló nevelés hazai oktatója szerint azonban csak a feltétel nélküli szeretettel érhetjük el, hogy a csemeténknek boldog gyermekkora legyen.

Családháló: Honnan jött az ötlet az összekapcsoló neveléshez?

Egry Zsuzsanna: A Kapcsolódó nevelésre egy amerikai szervezetnél, a Hand in Hand Parenting-nél találtam rá, amikor semmi sem úgy működött a kisfiammal, ahogy szerettem volna, és kétségbeesetten kerestem, miért nem, és mit tehetnék, hogy változzanak a dolgok. Ott több mint 30 éve kristályosodott ki ez a szemléletmód és azok a gyakorlati eszközök, módszerek, amik azóta szerte a világban terjednek, mert valóban működnek, és alkalmazásukkal teljesen megváltoztathatjuk a családi életünket, az emberi kapcsolatainkat.

CSH: Miben különbözik más módszerektől?

EZS: Szerencsére nagyon sok jó megközelítés, módszer létezik, amelyek közül sok az esetek többségében működik is. Amit a Kapcsolódó nevelés mond, az akkor is működni fog, ha már semmi más nem! Néhány nagyon egyszerű felismerésen alapul arról, hogy hogyan is működünk, mint emberi lények, és hogyan működnek az érzelmeink. Amikor érezzük a másokkal való biztonságot adó kapcsolódást, akkor köszönjük, jól vagyunk. A gyerekünk ilyenkor eleget tesz a kéréseinknek, elfogadja, hogy nem vesszük meg a hetedik pónit a boltban, és akkor sem üti meg a kistestvérét, ha az épp lerombolta a lego várát. És ez ránk, szülőkre, ugyanígy igaz. Ha egy jót beszélgettünk egy barátunkkal, és nem egyedül kellett túléljük a napot két 4 év alatti gyerekkel, akkor nem kiabálunk, ha kiborul a bögre tej, és egy viccel elütjük, ha a gyerek az oviból hazahozott legújabb tudományát csillogtatva lehülyéz minket. Ha pedig mégsem a jobbik énünk mutatkozik meg a viselkedésünkből, akkor biztosak lehetünk benne: elvesztettük a kapcsolódás érzését és az ezzel járó biztonságérzetet. Valószínűleg mégis egyedül húztunk le egy napot a gyerekekkel. Valószínűleg a gyerekünk már túl rég óta csak morzsákat kapott belőlünk. Már nem működünk jól, nem tudunk gondolkodni. Ilyenkor ideje kapcsolódni. És gyakran ideje „ventillálni”, érzelmi (nagy)takarítást is végezni, hogy újra jól tudjunk működni. A kapcsolódó nevelés gyakorlati eszközei ennek a kapcsolódásnak a kialakítására, fenntartására, újraépítésére adnak nagyon gyakorlati eszközöket, illetve arra is, hogy hogyan segíthetünk gyerekeinknek, és magunknak is kitisztogatni a minket hátráltató érzéseket.

CSH: Tényleg mindenre a szeretet és a megértés a kulcs? Hogyan legyünk megértőek egy
rosszalkodó gyerekkel egy fárasztó nap után?

EZS: Az én tapasztalatom az, hogy igen, tényleg. Sok alkalommal megéltem, hogy 10 perc birkózás, aktív kergetőzés az elvadult, verekedős fiammal, vagy 5 perc bolondozós fogócska a nyafogós lányommal teljesen áthangolta a napunkat. Azzal, megálltam és igyekeztem tényleg jelen lenni nekik, megszülethetett bennük a kapcsolódás és a biztonság érzése, amivel feltankolva már napsugarasabb önmaguk tudtak lenni.

Amikor egy gyerek „rosszalkodik”, igazából a legjobbat teszi: jelzi nekünk, hogy baja van, hogy szüksége van a közbeavatkozásunkra, a figyelmünkre ahhoz, hogy újra jól tudjon lenni. Ha ezt a jelzést figyelmen kívül hagyjuk, – mint ahogy néha javasolják, azzal az érvvel, hogy az csak megerősíti a rossz viselkedést – az olyan, mintha nem adnánk enni a gyerekünknek, amikor az éhes. A kapcsolódás ugyanolyan alapvető szükségletünk, mint az evés. Egy éhes gyerek persze hogy mindent megtesz azért, hogy ehessen. Hasonlóan, egy biztonságérzetét vesztett gyerek is mindent megtesz azért, hogy észrevegyük, baja van, és segítsünk neki jobban lenni. Ahogy a napjainkba betervezzük az étkezéseket – hiszen tudjuk, hogy erre szükségünk van – tervezzük be azokat az időket is, amikor a gyerekek kapcsolódás igényét elégítjük ki. És ez remekül működik 5-15 perces adagokban is, feltankolnak, és köszönik, egy darabig minden rendben lesz.

A nehézség az, hogy mindez ránk is igaz, nekünk is tankolni kell, hogy ezt a gyerekeinknek meg tudjuk adni. És erre gyakran a rengeteg feladattal és felelőséggel való zsonglőrködés közben egyáltalán nem találunk időt. Ráadásul azt is érezhetjük: ez a mi hibánk, mi csináljuk rosszul. Pedig igazából a világunk nem úgy van berendezve, hogy figyelembe venné, mennyire alapvető szükségletünk a kapcsolódás, és hogy a családok jólétének alapja, hogy erre a családtagoknak lehetőségük legyen. Így sajnos szinte elkerülhetetlen, hogy a gyereknevelést küzdelmek sorozataként éljük meg.

CSH: Hogyan kezeljük a hisztit? Mit tegyünk mikor úgy érezzük, minden szép szó kevés és a gyerek már egy órája üvölt a pláza kellős közepén, ahol mindenki rosszallóan néz ránk?

EZS: Ez mindig attól függ, mi éppen hogyan vagyunk, mire van erőnk. Néha a legjobb, amit tehetünk, hogy egy újabb nyalókával – amit önmagunk ellenvéleménye ellenére megveszünk – betömjük a száját, és igyekezünk időt nyerni. Ha úgy érezzük, ez a helyzet túl sok nekünk, jó ötlet lehet felhívni valakit, akár két percben, mielőtt a hisztiző gyerekünkkel próbálunk kezdeni valamit. Engedjünk ki kicsit a saját feszültségünkből, mert az úgyse viszi előre a helyzetet.

Mások rosszallásával meg persze nem kellene törődnünk, de ez se megy gombnyomásra. Ha zavar, akkor zavar. Ezzel kapcsolatban tudunk rugalmasabbá válni, de ott és akkor már addigra valószínűleg elöntött minket a düh, és/vagy a kétségbeesés, a tehetetlenség, a szégyen érzése. Amivel a legtöbbet segíthetünk a hisztiző gyerekünknek – és a vele való kapcsolatunknak is – az az, ha vele, mellette maradunk, és egyszerűen meghallgatjuk a sírását, tombolását. A hisztivel magával nincs semmi baj – azok az érzések nehezek, amiket a hiszti kivált bennünk. A síró, hisztiző gyerek – bármilyen furcsán hangozhat – éppen aktívan tesz azért, hogy jobban legyen. A sírás, a hiszti olyan velünk született, természetes folyamatok, amiknek a segítségével megszabadulunk a felgyűlt feszültségektől. Ha ezt a folyamatot hagyjuk megtörténni, utána egy kiegyensúlyozott, jókedvű, együttműködő gyerekünk lesz, aki ráadásul nagyon közel fogja magát érezni hozzánk, hiszen mi vele voltunk, szerettük őt akkor is, amikor neki a legnehezebb volt. Erről rengeteg történetünk van a blogunkon.

Amikor a hisztiző-síró gyerekünk mellett maradunk, és tényleg rá figyelünk, gyakran azt tapasztaljuk, hogy még jobban belemegy az érzéseibe, „bele hergeli magát”. Mivel a hisztiről azt tanultuk, rossz, kerülendő dolog, úgy érezhetjük, rossz irányba haladnak a dolgok, hiszen nem hogy megnyugodna a mi jelenlétünktől, hanem épp egyre hevesebb lesz tőle. Ez azért van, mert érzi: biztonságban van, vigyázunk rá, széteshet, és kisepregetheti azokat a nehéz érzéseket – frusztráció, csalódottság, ijedtség stb. – amelyek miatt már nem tudott igazán jól lenni. Így ha ezt látjuk – és mi kiegyensúlyozottak tudunk maradni – hallgassuk őt tovább. Idővel egyre inkább el fogja fogadni a közeledésünk, az érintésünk, hozzánk tud majd bújni, és végül sokkal derűsebb, együttműködőbb lesz, mint előtte.

Nem lesz – és nem is kell, hogy legyen – mindig lehetőségünk ilyen módon együtt maradni a gyerekünkkel a hiszti közben: lehet, hogy épp dolog van a kisbaba körül is, vagy csak nem érzünk magunkban elég erőt ahhoz, hogy meghallgassuk. Ha így van, az is jó megoldás lehet, ha elmondjuk a gyereknek – bár ő ebből nem sokat tud épp befogadni -, hogy most nem tudunk vele maradni, de itt-és-itt leszünk, és jöjjön bátran utánunk, amikor már tud. Ha így teszünk, gyakran azt fogjuk tapasztalni, hogy a gyerek hamar lecsillapodik, és utána valóban utánunk jön. De ilyenkor számítsunk rá, hogy előbb-utóbb megint kitörhet valamin a vihar. Nem csak nekünk, de a gyerekeknek is nehéz a feszültségekkel együtt élni, azt időről-időre ki kell adják magukból, és akkor az energiájuk felszabadul arra, hogy játsszanak, felfedezzenek, szeressenek.

CSH: Hogyan és mennyi idő alatt sajátíthatjuk el a kapcsolódó nevelést?
Milyen lépései vannak?

EZS: Sokan annyit tesznek csupán, hogy elolvassák a honlapon a cikkeinket, és a blogunkon a nálunk járt szülők történeteit arról, hogyan alkalmazzák a Kapcsolódó nevelés eszközeit a mindennapokban. Aztán otthon kipróbálják. Legtöbbször működik. Havonta egy alkalommal ingyenes tele-előadást (telefonon keresztül hallgatható előadás – a szerk.) is tartunk, különböző témákban, ott már élőszóban kérdezni is lehet. A legnagyobb változást viszont az szokta hozni, ha valaki eljön egy tanfolyamunkra is, mert ott személyesen tapasztalja meg azt a támogatást, azoknak az eszközöknek a hatását, amikkel a szülők önmagukon (és egymáson) segítenek. Ahogy a repülőgépen is először magunkra kell feltegyük az oxigénmaszkot, ha baj van, itt is először magunknak segítünk jobban/másként érezni magunkat, akár egy-egy helyzettel kapcsolatban is – pl. ha a gyerek csámcsog, vagy köpköd. Utána azt találjuk, hogy új erő támad bennünk, más színben látjuk a dolgokat, és megoldást találunk eddig megoldhatatlan helyzetekre.

CSH: Egyszerűnek tűnik, de valójában nagyon nehéz ezt betartani…

EZS: Igen, egyszerű, de a kivitelezés valóban nehéz lehet. Több dolgot is érdemes megemlíteni. Az egyik, amiről már beszéltem, hogy a kapcsolódó nevelés konkrét eszközt ad nekünk szülőknek arra, hogy mi magunk jobban legyünk: oldjuk a munkahelyi, vagy bármilyen stresszt, kidolgozzuk magunkból a nehéz érzéseket, amik miatt nem tudunk azokként a nagyszerű szülőkként működni, akik valójában vagyunk.

A másik, hogy ezek az eszközök nem kívánják tőlünk, hogy 24 órában a gyerekre figyeljünk, vele törődjünk, őt pátyolgassuk. Tudatosan, célzottan, (időben is) hatékonyan kapcsolódunk, mert tudjuk, hogy erre van szüksége a gyerekünknek. És ha kell, szeretettel határokat szabunk, és időt szakítunk arra, hogy meghallgassuk a kiborulását azon, hogy aznap már nincs még egy harmadik esti mese – ezzel teremtve meg a lehetőségét annak, hogy kiadhassa a felgyűlt feszültségeit.

Persze, ez energiát követel tőlünk. De az energiát valahol mindenképp bele kell tennünk. Ha ismerjük ezeket az eszközöket, akkor van választási lehetőségünk: a szigorba, a veszekedésbe, a zsörtölésbe, és abba teszünk energiát, hogy romboljuk a gyerekünkkel való kapcsolatot. Vagy a kapcsolódásba, a játékba, a sírás meghallgatásába, amivel pedig szoros, mély, bizalmas kapcsolatot építünk velük.

CSH: Idősebb gyermek esetleg egy tini esetében is tudjuk alkalmazni ezeket
az eszközöket? Mennyi idő után várható változás?

EZS: Igen! Gyakran halljuk, hogy a résztvevők a házastársaikkal kezdik alkalmazni a tanultakat! Az emberi működésről, az érzelmek működéséről adunk át alapvető ismereteket, és ezek életkortól függetlenek. A változás általában hamar jön, ám ha mínuszból, egy már megromlott kapcsolatból kell újjáépítsük a bizalmat, az tovább tarthat, és a folyamatnak része lesz, hogy a gyerekünk előbb-utóbb elkezdi megmutatni azokat a rossz érzéseket, amiken addig üldögélt. Így eleinte tűnhet úgy, mintha a helyzet „rosszabbodna”, pl. a gyerek még robbanékonyabb. Ilyenkor különösen fontos, hogy minket erről valaki meghallgasson, legyen valaki, akivel megoszthatjuk kételyeinket, félelmeinket, és újra és újra felfedezhetjük, mennyire elkötelezetten szeretjük a gyerekünket.

A szeretet végül valóban mindig utat talál, a Kapcsolódó nevelés pedig azt adja át, hogy hogyan fejezzük ki a szeretetünket úgy, hogy az el is jusson a másikhoz.