Lélekkel telt játékok

Csodálatos grafikák, kézzel festett bábuk, egyedi történetek és mindenekelőtt szívvel-lélekkel megvalósított ötletek. Ez jellemzi a mindössze két év alatt hazai és nemzetközi szintent egyaránt ismertté és elismertté vált Marbushka Játékmanufaktúra alkotásait. Bohony Beatrix és Zöld László iparművészek családi vállalkozásként vágtak bele a játékkészítésbe, népszerűségük okán azonban mostanra túl szűkké vált ez a keret. Bohony Beatrix-szel beszélgettünk.

– Amikor először megkerestem önt azzal, hogy beszélgessünk, épp közelgett a karácsony, ami a Marbushka számára nem épp a nyugalomról szólt, nem is tudtunk találkozni, csak idén januárban.

– Valóban, még mindig tart a döbbenet, hogy mennyi mindent kell újracsinálnunk, és újragondolnunk, hiszen az idei ünnepre már nyolcszoros készlettel készültünk, és minden elfogyott.

– Mi volt az a pillanat, amikor a férjével eldöntötték, hogy nem venni, hanem készíteni fogják a játékokat?

– Nem az volt a célunk, hogy majd mi megmutatjuk, milyen egy jó és igényes játék. Viszont azt nem akartuk, hogy Bojka (Bojka, azaz Bojána Beatrix és László nyolcéves lánya – a szerk.) megszokja, hogy bemegyünk a boltba, levesszük a polcról a játékot, kifizetjük és hazamegyünk. Helyette szerettük volna neki megmutatni, hogy játékot készíteni is lehet, és ha van kedve, ő is nekiállhat barkácsolni. Ezzel ugyan elindítottuk a lavinát, mert ő azóta folyamatosan hordja az ötleteit, amiket azonnal ki kell adni és kész, de a lényeg, hogy megmozdítottunk benne valamit, és eközben ráéreztünk valami olyanra, amivel betöltöttünk egyfajta hiányt, és amiről kiderült, hogy nem csak mi voltunk így, hanem más szülők is.

– Milyenek voltak az első visszajelzések?

– Az első játékaink debütálása hihetetlen siker volt, ami rendkívüli módon inspirált minket. És noha az elején azt hittük, ez csak hirtelen fellángolás, a lelkesedés azóta is töretlen, bár egyelőre még mindig nem szoktuk meg a Marbushka-játékok népszerűséget, az meg különösen furcsa, hogy egyre több a külföldi érdeklődő.

– Ez valóban szokatlan, különösen ilyen rövid idő után. Hogy jutott el a játékok híre más országokba?

– Voltak számunkra szimptaikus designer-boltok, figyeltük, hogy grafikus ismerőseink hol árulnak külföldön nyomatokat, és küldtünk néhány bemutatkozó e-mailt is. Érdekes módon azonban ezekre a levelekre nem kaptunk választ, viszont egyszer csak megtaláltak minket Lengyelorszából, és ez a cég annyira tudta, hogy mit csinál, hogy emiatt az őket szemmel tartó konkurencia is megkereste a Marbushkát, s így hálószerűen kezdtek terjedni azok a helyek, ahonnak rendelés érkezett. Mi nem vagyunk gazdasági szakemberek, a játékokat sem úgy találtuk ki, hogy hatalmas árrés legyen rajtuk, de hamar rákényszerültünk, hogy a kreatív oldal mellett a pénzügyi vonalra is figyelmet fordítsunk.

– Művészekként ez azért elég távol állhatott önöktől…

– A férjem eredetileg közgazdász, de később rájött, hogy ő igazából fotóművész szeretne lenni, és többet nem foglalkozott közgazdaságtannal. Szegénynek most újra kell építenie az egész tudását…

– Nehéz neki?

– Nagyon nehéz, folyamatosan lépést kell tartania olyan dolgokkal, mint készletnyilvántartás, és rengeteg más apróság. Ilyenkor nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy én vagyok a Marbushka kreatív része és tényleg azt csinálhatom, amit akarok, miközben ő szívvel-lélekkel támogatja a munkámat.

– Ön szerint mi a játék szerepe egy gyerek életében?

– Olyasmi, mint a mesének: hogy beleélheti magát, új helyzeteket próbál ki anélkül, hogy annak bármi kockázata lenne. A szülőknek pedig nagyon tanulságos figyelni közben, vagy együttjátszani a gyerekekkel, mert sok olyan dolgot tanulhatnak meg róluk, amikről addig fogalmuk sem volt. Nálunk például így derült ki, hogy Bojka nem tud hazudni. Van egy blöffölős játékunk, amiben mindig bocsánatot kért, mert neki most muszáj hazudnia és mindig megkérdezte, hogy szabad-e? A játék másik fontos szerepe, hogy mivel a felnőttek egy szigorú szabályrendben élnek és működnek, nehéz szerepjátékokat játszaniuk otthon. Viszont a társasjátéknak van egy kerete, amiben jó együtt lenni, miközben odafigyelhetünk egymásra és jobban megismerhetjük a másikat.  

– Amikor először játszottam a kislányommak Az elveszett nyakék című társasjátékot, feltűnt, hogy milyen rövid, mindössze 20-25 perc a játékidő. Önző módon ez nagyon tetszett, mivel így legközelebb már azzal a tudattal ültem le mellé, hogy nem fog a végtelenségig húzódni a dolog, és jut idő a házimunkára is. Tudatosan így kalibrálták a játékok hosszát?

– Igen. Eleve nem adunk ki a kezünkből olyat, amit nem teszteltünk le, és persze az is meghatározó, hogy mennyi időt tudnak a gyerekek egyhuzamban odafigyelni. Hét évesnél idősebb gyerekeknek egyébként nem is tervezünk játékokat…

– Miért nem?

– Mert akkorra már egyre erősebb a kortársak, a média véleménye, befolyása. Nekünk nagyon komoly probléma volt, amikor Bojka elsős lett, hogy mennyire erős a közösség ereje, ami miatt elragadta őt az iskolában látott műanyag játékok varázsa. Először megijedtünk, aztán persze azt mondtuk, hogy próbálja ki, és szerencsére pontosan azt az életutat járta be a játék, amit mi megjósoltunk neki: kétszer elvitte fürdeni, lekopott és tovább nem is érdekelte. Ez a fogyasztói társadalom-dolog nekünk nem fér bele az értékrendünkbe, mert ezek a sorozatgyártott tárgyak nem azt üzenik, hogy egyediek, megismételhetetlenek, kézzel készültek és lelkük van. A másik ok, amiért nem készítünk nagyobb gyerekeknek játékokat, hogy még nem vagyunk felkészülve arra a rengeteg hozzávalóra, ami a logikai, vagy stratégiai játékokhoz szükséges. A bonyolultabb, fejlesztőjátékok, a matematikán alapuló szabályok sem a mi világunk. De talán majd ha nagyobbak leszünk…

– Megkapó a Marbushka-játékokkal kapcsolatban, hogy nem egymás ellen, hanem csapatban játszatja a résztvevőket egy képzeletbeli ellenség legyőzése, vagy egy pozitív cél közös elérése érdekében. Így végre senki nem rohan el zokogva, amiért nem ő nyert!

– Bojka kudarctűrése nagyon alacsony és borzasztóan meg tud sértődni, ha mi nyerünk és nem ő. Kemény munka van amögött, hogy elfogadja: örülni kell mások sikerének, és a legtöbbször a nyerés a szerencsén múlik. A mi játékainkat már eleve úgy alakítottuk ki, hogy együtt, csapatban küzdeni sokkal jobb, mint egymás ellen. Még a versenyzős játékaink esetében is igyekszünk elvenni a dolog élét.A Bújócska a városban nevű játékban sem az van, hogy én nyertem, hanem, hogy a kutyák megtalálták egymást – és mindegy, hogy melyik kutya, az a lényeg, hogy megint együtt van a csapat és nem keseredik el senki.

– Sok szülő a játékokat olyan lehetőségnek tekinti, amelynek segítségével lekapcsolhatja magáról a gyereket…

– Sokan hiányolják a mi játékainkból ezt a fajta hozzáállást, de a Marbushka nem erről szól, mi ebbe nem megyünk bele. Nem az a lényeg, hogy na, ez biztosan sikerjáték lesz, csináljuk meg. Ha egy inspirációból kibontakozik valami, amiből megszületik maga a játék, számunkra az a kerek történet.

– Említette, hogy Bojka nagyon sok ötlettel járul hozzá a munkához…

– Valóban, a cirkuszos játék (Full Moon cirkusz – a szerk.) alapjait például Bojka dolgozta ki. Nagyon sokan segítenek azok a szikrák, amik az ő fejéből pattannak ki.

– El tudja fogadni, hogy más lett a végeredmény ahhoz képest, amit ő eredetileg elképzelt?

– Igen, ő igazi csapatjátékos, meg érti is, hogy abban a formában, ahogy megtervezte, nem feltétlenül eladható az ötlet.

– Az iskolában is képviseli azt, hogy inkább a belső inspirációinkra hallgassunk?

– Igen, ráadásul nagyon jó iskolába jár, a tanító nénije megmutatja, hogyan lehet egy témát több oldalról megközelíteni és ő renkdívül nagy hatással van Bojkára. Néha úgy érzem, hogy csak az én sodrásomban elveszítheti az egyéniségét, az iskolában viszont megkérdőjelezheti a dolgokat.

– Hogyan tovább, mik a terveik?

– Jelenleg a legnagyobb problémánk, hogy nem tudjuk megoldani a raktározást. Nem lehetünk tovább kis családi vállalkozás, le kell választani a közvetlen életünkről ezt a munkát. Sok minden a kreativitás ellen dolgozik, a forgalmazás, a leltározás rengeteg időt elvisz. Most például egy egész konténternyi játékot kértek Ausztráliába, de hát mi azt sem tudjuk, mekkora egy konténer, hány játék fér bele, hogyan kell csomagolni, milyen papírokat kell kitölteni a vámhoz… Néhány játékhoz már nyolc nyelven nyomunk betétlapot, de nem tudjuk ellenőrizni, hogy a fordító jól végzi-e a munkáját? Nemrég derült ki, hogy a francia fordítás úgy rossz, ahogy van, és rengeteg játékok kellett  visszahívni, vagy újraküldeni a francia nyelvű matricákat. Viszont az erőt adott, hogy karácsonyra vettünk Bojkának egy gyönyörű játékot, és amikor kibontottuk, láttuk, hogy egy sor hiba van benne, és biztos mi voltunk az egyetlen szülők az országban, akik annak örültek, hogy a játék nem tökéletes, és itt-ott el van rontva, mert ezek szerint mások is hibáznak, nem csak mi!