Maga a „meddőség” szó is megbetegít

Napjainkban egyre többen küzdenek kényszerű gyermektelenséggel és sajnos lépten-nyomon tapasztalhatjuk, hogy számtalan egészséges fiatal pár életében késik a várva-várt gyermekáldás. Sokan már a lombikbébi-program vagy az örökbefogadás gondolata között őrlődnek, miközben a “kudarc” élménye talán egyre messzebb sodorja őket a számukra megfeleő megoldástól. A gyermektelenség hátterében ugyanis nem csupán testi, de számos lelki eredetű okot is lehet találni. Éppen ezért egy ilyen helyzetben érdemes mélyen önmagunkba nézni, és minden oldalról körüljárni a problémát, melyben nagy segítség lehet sorstársaink történeteinek megismerése. Tima Renátával, a „Gyermekáldásra várva – Beszélgetések gyermektelenségről, hitről, örökbefogadásról” című interjúkötet szerzőjével beszélgettünk.

Hogyan született meg a könyv elkészítésének gondolata? Személyes, a saját környezetben átélt tapasztalatok vagy „csak” a világban látható, egyre sokasodó gyermektelen párok küzdelmei inspiráltak?

A kötet elkészítését személyes motiváció inspirálta: amikor végre boldog anyukája lettem első gyerekemnek, úgy éreztem, a rengeteg személyes tapasztalatot, a várakozás évei alatt gyűjtött sok-sok technikai és szubjektív információt mindenki számára befogadható módon jó lenne közkinccsé tenni. A gyerekért folytatott küzdelmek, a válaszok után való kutakodás során megismerhettem az akkoriban létező szinte összes honlapot, fórumot, blogot, és mindig zavart, hogy kérdésfelvetések helyett gyakran csak szigorú állításokkal, fél információkkal találkoztam. Mindig úgy éreztem, van valami hamis abban, ahogyan a gyermektelenségről állításokat tesznek olyanok, akiknek nem érintettek. Nekem nagyon jól jött volna annak idején, ha létezik egy emberi nyelven, sorstársak által és emiatt a problémára érzékenyen megírt kézikönyv, ami segített volna a legfájdalmasabb, legnehezebb kérdések átgondolásában. Nem találtam ilyet, hát elkészítettem én – hálás feladat volt, mert közben nekem is segített a velünk történtek feldolgozásában.

Amikor egy pár szembenéz a gyermektelenség gondjával, döbbenettel vagy haraggal reagál arra, hogy vele ez egyáltalán megtörténhet, hogy ezúttal kicsúszik a kontroll a kezéből, és hogy valami, amit olyan nagyon akar, nem elérhető a számára. Amikor az első fájdalmak után képesek továbblépni, rájönnek – nincsenek egyedül. A kötet pont ezért született: szerettem volna rávilágítani a házaspárok és minden érdeklődő számára, hogy nincsenek egyedül, a gondjuk nem egyedi és talán nem is megoldhatatlan – és pusztán már ez a tény erőforrást jelent a számukra. Ezt követően már könnyebb előre haladni: a pár könnyebben tud egymás előtt beszélni a felmerülő kérdésekről, nyitottabbakká, érzékenyebbé válnak egymás gondolatai iránt, mernek együtt elindulni a válaszok felé – vagy éppen ellenkezőleg, rájönnek, hogy tulajdonképpen nem is tartoznak egymáshoz.

Vannak visszajelzések olyan családtól, akik a te könyved hatására jutottak el az örökbefogadással kapcsolatos döntésig, esetleg küzdöttek meg a meddőséget okozó problémával?

A visszajelzések kivétel nélkül megerősítették, hogy a sorstársak példájának, küzdelmének és örömének őszinte hangú bemutatása felszabadító erejű az érintettek számára. Fontosnak éreztem, hogy az interjúk témaválasztása és a szakmai beszélgetések kellően árnyaltak legyenek, a megfogalmazások térjenek el a bulvármédiából ismert, sikerorientált nyelvezettől, szerettem volna túllépni az olyan, egyébként önmagában is megbetegítő hatású kifejezések használatán, mint például a „meddőség” fogalma.

És valóban nagy öröm számomra, hogy vannak olyan párok, akik a könyv elolvasása után feltették egymásnak és önmaguknak a megfelelő kérdéseket, felkerestek a könyvben is nyilatkozó szakembereket, és a saját válaszaik útját megtalálva ma már vérszerinti vagy örökbe fogadott gyerekek boldog szülői.

A gyermektelenséget egészen a mai napig elsősorban biológiai okokra vezették vissza, mostanában kezdenek előtérbe kerülni azok az elméletek, amelyek pszichológiai gátló tényezőkről is beszélnek. Nem lehet, hogy a problémával küzdő párok ezért „nyúlnak” rögtön a lombikbébi megoldáshoz, ahogy azt a könyved is említi?

Az ezredforduló óta valóban mind népszerűbb téma, hogy a gyermektelenségnek vannak, lehetnek pszichés okai, tényezői. Egy pszichológus ismerősöm kiváló példát hozott erre: egy bécsi intézetben kizárólag biodiétával és pszichoterápiával kezelik a pácienseket, és az éves sikerrátájuk közel azonos a csak gyógyszeres kezeléseket alkalmazó meddőségi intézmények átlagával. Nyilván ez is mutatja a kérdésben rejlő igazságot. Új világunk nagy érdeme a pszichológia tudományának közérthetővé tétele, de főleg az önreflektív gondolkodás elterjedése: ráismerünk arra, hogy az embernek nem csak teste van, hanem lelke, szelleme is, és hogy ezek egymással kölcsönhatásban vannak egymással. Ma már nem hangzik meglepően: a betegség hátterében „valami lelki dolog” állhat… A depresszió, a stressz kifejezései ma már mindennapos fogalmak, amelyről szinte minden ember tudja, hogy köze van testi tünetekhez. És – elvétve ugyan – de ma már hallani olyan meddőségi kezelésekre szakosodott klinikáról is, ahol javasolják, esetleg pszichológus segítségével kérdezzen rá a pár, valóban akarják-e azt a gyereket, aki még a lombikban sem akar megfoganni hosszú évek óta…

Persze nem szabad az ellenkező oldal túlzásaiba sem esni: sokszor elcsodálkozom, amikor azt hallom, hogy előbb látta sámán a házaspárt, vagy hogy közel tíz éve járnak gyermekáldást elősegítő talpmasszázsra, minthogy egy-két orvosi tesztvizsgálaton átestek volna.

Orvosilag azt tekintik meddőnek, akinél egy év alatt nem jön létre kívánt terhesség. Nem túlzottan szigorú ez a meghatározás, figyelembe véve napjaink stresszes, rohanó életmódját, a különböző akadályozó tényezőket?

Az orvostudománynak nyilván egzakt meghatározásra van szüksége – más kérdés, hogy ez az megállapítás egyénekre irányítva tarthatatlan és félreinformál. Nem is gondolom, hogy ilyen szigorúan vennék ezt a 365 napot; a gond akkor van, ha bizonyos eltelt idő után egy orvos kizárólag testi tünetekben, szervi okokban keres magyarázatot, és mindenféle egyéb, a lelkiállapotra való kérdésfeltevés nélkül a pár egyszeriben a meddőségi centrumban találja magát, ahol elkapja őket a mókuskerék – innen pedig nehéz kilépni. (Az indokolt lombikozás lelkivilága persze már külön téma: hogyan lehet időponthoz igazítani a gyászt és közben máris reményre nyitni a lelket.)

Úgy vélem, már maga a „meddőség” szó is megbetegít, megbénít, és károsan hat a lehetséges „gyógyulásra”, az útkeresésre. Károsnak tartom, mert szinte kizárólag a nő betegségére asszociáltat, holott bizonyítottan tudjuk, hogy a gyermektelen pároknál nagyjából 40-40%-ban egyik vagy másik fél, 20%-ban pedig mindkettejük testi vagy pszichés megbetegedése okozza a gyermekáldás elmaradását, késését. Káros azért is, mert megbélyegez: nem csak a nőt, hanem a házasságot, a kapcsolatot is, szó jelentésében ott van egyfajta visszavonhatatlanság, ami nem éppen a „gyógyulást”, a foganást segíti elő. Nem pontos fogalom ez, mert a gyermekáldás elmaradásának számtalan oka lehet, a „meddőség” fogalma pedig leszűkíti az okokat a nő és a férfi funkcionális nemző- és foganó-képtelenségére. És vannak esetek, amikor a helyzet sajnos ennél is bonyolultabb.

A speciális esetek (abortusz okozta problémák, egyéb szervi bajok) mellett mi az a leggyakoribb ok, ami meddővé tehet valakit? Tényleg azért esnek nehezebben teherbe a nők, mert kitolódott a gyerekvállalás ideje?

A sztereotip és igazságot is rejtő válasz, hogy a fejlett világ immár unalomig ismert nagy problémái (egészségtelen életmód, káros környezeti hatások, civilizációs megbetegedések, kései gyermekvállalás stb.) erősen meghatározzák, hogy termékeny-e az ember, de hogy ez generál-e lelki vagy testi tüneteket, az nagyon eltérő.

Érdemes viszont kitérni arra is, hogy neves demográfiai kutatások már Magyarországon is bemutatták, hogy csak elmúlt évtizedben az egészséges, úgymond foganóképes párok esetében milyen mértékben csökkent a gyermekvállalás iránti bizalom. Ha általánosságban, az egészséges emberpárok mind nagyobb arányban gondolják azt, hogy egy gyerek (vagy a nagyobb gyerekszám) korlátozó tényező az életükre nézve, miért csodálkozunk azon, hogy tudat alatt is működik a foganással szembeni ellenállás? Amit nem mondunk, nem mondhatunk ki, az sejti szinten vagy éppen a lelkünk mélyén betegít meg minket: ha tulajdonképpen nem is annyira akarok szülni, akkor akár ki is épülhetnek bennem a belső gátak a foganással szemben. Már nem is leszek képes szülni, talán akkor sem, amikor majd akarok.

Azoknál a pároknál, akik viszont igenis vágynak a gyerekre – és ilyenek szerencsére jó sokan vannak –, de eleinte mégsem járnak sikerrel, számtalan okot találunk a legjellemzőbbek között: férfi oldalról az alacsony és gyenge minőségű spermaszám és a heresérv (illetve más anatómiai problémák) vezetik a listát, női oldalról végtelen a skála, funkcionális, szervi problémák, hormonális zavarok, pszichés okok egyaránt okozhatják a gyermekáldás elmaradását.

Általánosságban elmondható, hogy napjainkban divat lett egy-egy problémára általános érvényű megoldásokat (különböző terápiás, természetgyógyász módszereket) alkalmazni, pedig minden eset egyedi, mindenki élete más és más. Hova tud fordulni egy gyermektelenséggel küzdő pár, hogy személyre szabott válaszokat kapjon kérdéseire?

Mindenkinek saját útja van, és ezt nagyon fontos tudatosítani. Fontos, hogy a házaspár tisztában legyen azzal, hogy mi is történik vele, merjen kérdezni, kételkedni, legyen saját akarata, és ne hagyja befolyásolni magát: kettejük életébe várnának egy harmadikat, ez pedig komoly megfontolásokat igényel. A családtagok tájékozatlansága és hibás viselkedésformái, a bulvármédiában mostanában igen népszerű téma avatatlan megközelítései, hamis beállításai és féligazságai, a „lombikipar” fejlettségének híre mind alkalmasak arra, hogy ne megalapozott döntést hozzon a pár. Van, akinek a meddőségi centrumok rutinos világa hozza el a várva várt gyermeket és van, aki előtt még hosszabb út áll, talán éppen az örökbe fogadás útja.

Nincsenek általános érvényű megoldások: a egy meddőségi specialista mindenkinél ugyanazt a műveletsort ugyanúgy végzi el, mégsem sikeres mindig a beültetés…

A tapasztalat azt mutatja, hogy akkor tud megalapozottan dönteni egy pár a hogyan tovább kérdésében, ha bátran „a mélyre evez”. A témában jártas mentálhigiénés szakemberek, pszichológusok, a szakember által vezetett önsegítő csoportok mind lehetőséget jelentenek arra, hogy a pár átfogóbban, tudatosabban lássa a problémáját. Ellenkező esetben marad a sodródás és a kétségbeesés.

Pedig gyermekre vágyni és várni nagyon jó állapot: ez már a szülővé válás előszobája.

Fotó: Flickr/piermario