Magyarnak lenni Dél-Amerikában

Argentína egyik legszegényebb tartományában, Chacóban lassan száz éve nagyobb magyar kolónia él. Az első magyarok az 1920-as évek közepén települtek ki, mostoha körülmények fogadták őket, az őserdő kiirtásával jutottak csak művelhető földhöz. Vajon hogyan sikerült megőrizni magyarságukat Dél-Amerikában?

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2013. október 22. bencze.aron

Argentína egyik legszegényebb tartományában, Chacóban lassan száz éve nagyobb magyar kolónia él. Az első magyarok az 1920-as évek közepén települtek ki, mostoha körülmények fogadták őket, az őserdő kiirtásával jutottak csak művelhető földhöz. Vajon hogyan sikerült megőrizni magyarságukat Dél-Amerikában?


A kérdés megválaszolásában Zsonda Márk volt segítségünkre, akit a Kőrösi Csoma Sándor ösztöndíjprogram keretében a magyar kormány küldött oda magyar nyelvet, néptáncot tanítani, a magyar identitást erősíteni.

– Az ott töltött idő alatt tapasztalataid szerint mentalitásban, attitűdökben mások-e a kivándorolt magyarok, mint az itthoniak?

– Az argentínai magyarok jelenleg két településen élnek nagyobb számban: Villa Angela városkában és Coronel Du Graty faluban, valamint a körülötte lévő tanyákon. A húszas években érkezők (ma már nagy- és dédszülők) dédszülei által képviselt értékrend igen meghatározó, és ez tovább hagyományozódott természetesen a fiatalabb generációkra is. Ilyen az adott szó, ami több ér, mint az írásos szerződés. De külön érdemes kiemelni a becsület és a család fontosságát.

A másik, ami meghatározza a mentalitást, a kegyetlen éghajlatú Chaco tartomány: a betelepülő nemzeteknek, köztük a nagyszámú magyarságnak kellett erdőt irtani, feltörni a földeket, megépíteni az első házakat. Megszokták, csak az van, amit két kezükkel létrehoznak. Ugyanakkor kialakult az a csodálatos képesség, hogy nem adnak fel semmit. Nincs olyan, amit ne tudnának megvalósítani, amit elhatároznak, azt véghez is viszik. Mindent a legnagyobb szegénység ellenére is őszinte szeretettel adnak, és a mai napig él náluk a mondás: „az én házam a Te házad is!”. Mindezek mellett ma is jellemző a vallásosság.

– Miképp sikerült megőrizni magyarságukat a kint élőknek?

– Az első itt született generáció (ma 75-80 évesek) kiválóan beszélnek magyarul, a szüleik által beszélt magyar nyelvjárásban, jellegzetes, régies szókészlettel. Ez elsősorban azért alakult így, mert csak kevesen mehettek iskolába a földművelés mellett. A gyerekek ugyanis már egészen kiskoruktól kezdve segítettek a szüleiknek. A spanyolt csak az iskolában tanulhatták meg, már aki eljutott az iskolába. Otthon tanultak magyarul írni, olvasni, gyertyafény mellett az egésznapi munka után a szüleiktől, az óhazából hozott történelem- és énekeskönyvek segítségével. Az őket követő generáció már kevéssé, a legfiatalabb pedig már egyáltalán nem beszél magyarul, ugyanakkor egyes kulturális elemeket még ők is megtartottak. Szeretnének magyarul tanulni, azonban a spanyol iskolarendszer mellett, ilyen rossz infrastrukturális keretek között segítség nélkül ez igen nagy kihívás számukra.

– Milyen szokásokat hagyományozott őseiktől az itt élő idősebb generáció?

A szokások részbeni megőrzése – az identitás megtartása – elsősorban a túlélést is jelentette. Egyféle önkép kialakításában is segített: „mi, magyarok keményen dolgozunk, mi, magyarok nem adhatjuk fel, nem hátrálhatunk meg, nekünk tiszta a portánk, mi magyar lakodalmat tartunk, magyar ételt eszünk, magyarul beszélünk otthon, mi, magyarok segítjük egymást.” Ezt itthon nehéz megérteni, de ott, ahol nincs víz, 20-50 méter mélyek a kutak, nyáron 45-50 fok is van, nem lehet máshogy túlélni… Persze a többi nemzet is segítette a másikat, de az egyes nemzetetek saját identitásukból és hagyományaikból merítették az erőt.. Ott mindössze ennyi volt nekik, meg pár régi századeleji fotó a soha többé nem látott családtagokról, akik otthon maradtak… Ma az egyik legfontosabb feladat, a fiatalokba is beleültetni a magyarságtudatot, a nyelvet, a magyar kultúrát.

– A környékbeli őslakosok hogyan viszonyulnak a magyarokhoz?

– A magyarokat általában szorgalmas, városalapító nemzetként tartják számon. A magyar, a német, a lengyel a „legdolgosabbak”, mint ahogy szokták mondani. Más munkamorált hoztak, mint a többi betelepülő, vagy amit a helyi indiánok, spanyolok képviseltek. Ugyanakkor egy biztos: ma már a fiatalok bármilyen nemzetnek az „unokája is legyen”, spanyolul beszélnek.

– Közel hat hónapot töltöttél el Chaco tartományban. Milyen eredményekkel?

– Két nemzet, a magyar és a német, amely még ma is megpróbálja a nyelvet és a kultúrát ápolni itt, hazánktól 13 000 km-re. Éppen a Kőrösi Csoma Sándor Program miatt lett egy új jelzője a magyarságnak, a „Gondoskodó nemzet”. Mindenkit – mint azt számos spanyol cikk is tanúsítja – csodálattal tölt el, hogy nem hagyta magára a kormány nemzettestvéreit Chacoban. Én magam 305 magyar- és néptáncórát tartottam két településen, Villa Angelában és Coronel Du Gratyban. Ezeket egészítették ki a tantermen kívüli foglalkozások, s emellett egy 11 000 fotóból, valamint videó- és hangfelvételből, jegyzetből álló néprajzi gyűjtést is végeztem. Kilencven növendékem embert próbáló egész napos mezei munka, tanulás mellett, a rossz utak ellenére is minden  este három-öt órát töltöttek el a „magyar iskolában” – túlzás nélkül állíthatom, összeesésig szinte – s vettek részt  nap mint nap a foglalkozásokon, a magyar nyelv, a történelem, a kultúra elsajátítása, megismerése érdekében.