Mankók a házasság szentségének megéléséhez

Az Együtt Nagyasszonyunk Dicsőségére (Équipes Notre-Dame – END) az Egyház által elismert nemzetközi katolikus házastársi mozgalom, amely segíti a párokat, hogy házasságuk szentségét a lehető legteljesebben tudják megélni. Tomka Barna és Szentgyörgyváry Eszter, az END magyarországi régiójának felelősei a karácsonyi készület idejére várják hetedik gyermekük születését. Az ünnepre készülve találkoztunk velük gyömrői otthonukban.

– Házasságuk kezdetétől keresték a más családokkal való kapcsolattartás lehetőségét?

Tomka Barna (a továbbiakban Barna): Igen, mindig is kerestünk egy olyan csoportot, ahol együtt lehetünk más házaspárokkal. El is indultunk több úton, de egy idő után valahogy ellaposodtak a találkozók, elfogytak a témáink, vagy ha sűrűn jártunk össze, akkor sok esetben nem volt, aki vigyázzon a gyerekekre.

Végül is a vágyunk találkozott a plébánosunk törekvésével, aki szintén szerette volna, hogy alakuljon itt egy jó házas közösség. Több mozgalmat és közösséget is megkeresett.  A barátja, Palánki Ferenc, aki ma már debrecen-nyíregyházi megyéspüspök, is segített neki a keresésben. Mivel a  püspök atya korábban benne volt az END-ben, ismerte az akkori vezetőket, így kerültek ők Gyömrőre. Sokan eljöttek arra a misére, amelynek keretében bemutatták nekünk az END-t, és utána tovább beszélgettünk velük a plébánián. Ez közel öt évvel ezelőtt történt. Hamarosan megalakult az első két gyömrői közösség, a közelmúltban pedig elindult a városban az ötödik csoport is.

Az END-ben az tetszett meg, hogy nincsenek túl nagy kötelezettségek; a regulapontok vagy sarkalatos pontok – amelyek keretet adnak a közösség életének – követhetők: a közös bibliaolvasás, az imádság egy normál keresztény házasságban általában jelen van, vagy jelen kellene lennie. A lényeg az, hogy a házaspár hogyan fejlődik Isten felé. Havonta egyszer gyűlünk össze, és ezeken az alkalmakon egy atya is velünk van.

– Jelenleg Önök a mozgalom magyarországi felelősei.

– 2015-ben lettünk országos felelősök. Akkor Magyarország még szektornak számított a mozgalmon belül, és a lengyelországi régióhoz tartozott. Idén nyáron a szektor szintről a régiós szintre léptünk, ez nagyobb önállóságot jelent. 2018. július elsejétől felkértek minket a régió vezetésére, ez a megbízás négy évre szól. A közösségeinkkel öt városban vagyunk jelen: Vácon, Dunaharasztiban, Gyömrőn, Debrecenben és Déván.

– Már 2015-ben is nagycsaládosok voltak?

Tomka Barnáné Szentgyörgyváry Eszter (a továbbiakban Eszter): Akkor már négy gyermekünk volt, és vártuk Violát. Számomra fontos volt, hogy az END-ben a havonkénti találkozások közötti időszakban házaspárként egymással  és Istennel meg tudjuk élni a házasság szentségét. A havonkénti találkozókon (amikor négy-öt házaspár összejön) megerősítjük egymást, ezek az alkalmak segítséget jelentenek a mindennap vállalt erőfeszítések, kötelezettségek elvégzésében.

– Sok gyermekük van, és ez sok tennivalóval jár. Hogyan szorítanak időt az END vezetésére, a közösségi találkozásokra?

Barna: Ahhoz, hogy a családunk jól működjön, szükségünk van arra, hogy a házasságunk is a helyén legyen. Ezért is tartjuk fontosnak a közösségünket, és próbáljuk a teendőinket úgy rendezni, hogy a kettő ne üsse egymást.

Eszter: Hisszük, hogy ezt a konkrét időre vállalt szolgálatot Istentől kaptuk, és igyekszünk felnőni a feladathoz. (A nagycsaládos létnek amúgy is fontos része a logisztika.) Nem mindig egyszerű, de úgy gondolom, megéri.

Barna: A párok segíteni tudnak egymásnak a tapasztalatok átadásával, például abban, hogy miként kell bánni egy kamaszodó gyerekkel, vagy hogyan tudunk egymással őszintén beszélgetni.

Eszter: Elmondhatjuk egymásnak a trükkjeinket, hogy miként tudjuk becsempészni az imát egy-egy húzósabb napba, milyen módszerrel, hogyan tudunk Szentírást olvasni, vagy időt szakítani a beszélgetésre a házastársunkkal.

Barna: Sok mindent adott nekünk a közösség, és szeretnénk továbbadni másoknak is, amit általa kaptunk.

Eszter: Barna nagyon lelkes, amikor idegen házaspárokkal találkozunk, hamar az END felé tereli a témát.

– Az interjú előtt elárulták, hogy a tapasztalatok megosztásának gyakorlata az Önök tágabb családi körében is működik. 

Barna: Az egyik nővérem találta ki a „napi csodák” e-mail-listát. Annyi fontos apróság történik az életünkben, amire nem is figyelünk. Például jó látni, ha valaki átadja a helyet a buszon egy kismamának, vagy megtalálunk valamit, amit régóta keresünk. És jó ezt megosztani is, mert ezáltal jobban fogunk figyelni a hétköznapi „csodákra”.

– Történt olyan „kis csoda”, amit szívesen elmesélnének?

Eszter: Sok esetben nagyon egyszerű dolgokról van szó. Például hirtelen süteményt kellett sütni, és a sógornőm megosztotta, hogy éppen annyi liszt volt otthon, amennyire szüksége volt, és ez hálával töltötte el.

Barna: A közelmúltban Fatimában történt velünk egy kis csoda. Az  END világtalálkozóján képviseltük Magyarországot. Erre az alkalomra egy ismerősömtől kölcsönkértem egy népviseleti kalapot, amit az országbemutatón szerettem volna viselni, de sajnos, amikor megérkeztünk Fatimába, a buszon felejtettem, a kalaptartón. Kilencezer ember érkezett velünk együtt a kegyhelyre, reménytelen volt beazonosítani, utánajárni, hogy melyik busz lehetett a miénk. Megpróbáltuk, de nem sikerült. A csoda az volt, hogy a találkozó végén ugyanaz a busz állt meg a szállodánk előtt, amelyik Fatimába hozott minket. Persze akkor még nem tudtuk, hogy ez az a busz, csak akkor, amikor felszálltunk, és a kalap azon a szent helyen volt, ahol egy héttel előtte hagytam.

Eszter: A többi házaspár nem értette, hogy miért potyognak a könnyeink. Nem tudhatták, hogy az örömtől.

A beszélgetés teljes terjedelmében itt olvasható.

Fotó: Magyar Kurír