Már csecsemőkorban eldől, félünk-e a házasságtól?

Napjainkban egyre több hír szól a házasság és a család válságáról, arról, hogy az élettársi kapcsolatok könnyebben felbomlanak. De azt is látjuk, hogy a fiatalok egyre később állnak munkába és egyre idősebb korban vállalnak családot. Hogy mennyire félünk az elköteleződésről, arról Gila Eszter pszichológussal beszélgettünk.

– Lehet-e a fent felsorolt jelenségeket egy kalap alá sorolva azt mondani, hogy napjaink embere fél az elköteleződéstől?

Azt gondolom, hogy a házassági/élettársi kapcsolatok felbomlása nem igazán az elköteleződéstől való félelemnek köszönhető. Amikor valaki úgy dönt, hogy párjával szeretné leélni az életét, az esetek 90 százalékában komolyan is gondolja. Amennyire tisztában lehet azzal lenni, hogy ez mit jelent a jövőben, a többség tisztában van vele. Viszont bizony azt is figyelembe kell venni, hogy a házasság, a család nem csak az érzelmi kapcsolatokból áll. Egy új munka (vagy éppen munkanélküliség), az új emberek, a váratlan események (pl. akár az, hogy tönkremegy a mosógép) olyan helyzeteket teremtenek, melyekben bizony mi is folyamatosan változunk, hiszen a környezetünkkel folyamatos kölcsönhatásban vagyunk. Ezek közben elképzelhető, hogy az egyik fél nem úgy változik, mint a másik. Optimális esetben a nézeteltérések rendeződnek, de sajnos számos esetben válás lesz a vége. Történik mindez annak ellenére, hogy az egymással szembeni elköteleződés, de legalábbis ennek szándéka megvolt.

A fiatalok elköteleződési problémája viszont nagyon összetett. Először is különbséget kellene tenni azok között, akik bevallják – elsősorban maguknak – hogy nem akarnak házasságot. Ilyenkor általában konkrét indokot mondanak (pl. a szüleim elváltak), ami talán a másik fél számára nem teljesen elfogadható, viszont számukra logikus és egyértelmű. Aztán vannak olyanok, akik mintha nem látnák, hogy tulajdonképpen arról van szó, hogy nem akarnak elköteleződni. Természetesen ebben az esetben is komoly indokok állnak a háttérben, melyek felszínre hozása hatalmas változást tud eredményezni. Összetett abból a szempontból is, hogy pozitív és negatív alapja egyaránt van ennek a jelenségnek. Számos fiatal biztos egzisztenciát kíván megteremteni, hogy aztán ez legyen az alapja egy biztos és tartós házasságnak, családnak. A mai gazdasági helyzet és szociális lehetőségek hiánya bizony kitolja a tényleges elköteleződés idejét. Pozitív kiindulópontnak tekinthetjük talán azt is, hogy biztosra akarnak menni. Keresem azt, ami a legjobb nekem. A probléma viszont az, hogy sokan nem tudják, mi is a jó nekik, pláne a legjobb. Ezért várnak, keresnek és vágyódnak folyamatosan. Mert az az igazság, hogy nincs olyan ember, aki legalább tudat alatt ne szeretné, hogy otthon valaki olyan várja, aki szereti, elfogadja és megérti őt.

 – A félelmeink, a világ bizonytalansága a baj, esetleg túl önzőek lettünk? Vagy ez egy irányzat, amely egyre jobban meghatározza majd társadalmunkat, mint az individualizmus?

A mai társadalom sok mindenben jóval szabadabb, mint akár 50-60 éve. Ehhez a szabadsághoz pedig bizony hozzátartozik az önállóság, az individuum. Ennek értelmében pedig külön kell választanunk azt a jelenséget, ha valaki úgymond önérvényesít, és azt, ha valaki fél a tartósságtól, az állandótól. Kívülről ez utóbbi esetben könnyen tűnhet úgy, hogy kényelmes élete van, de bennük komoly szorongás van, ami nyilvánvalóan gátol bizonyos funkciókat. Akár az elköteleződést is. Nehéz egy konkrét diagnózist felállítani, hiszen annyi hatás ér minket, ami mind befolyásolhatja a társas kapcsolatainkat. Egy fontos dolog viszont van, ami bizony a szülőkre ró igen nagy felelősséget; ez pedig a korai kötődés. A csecsemőkorban kell, hogy az egészséges énfejlődéshez szükséges ősbizalom kialakuljon és fennmaradjon az anyával. Amennyiben ez nem történik meg, nem, vagy nagyon nehezen fognak tudni a későbbiekben komolyabban elköteleződni.

 – Milyen negatív vagy akár pozitív érzelmek, döntések vezetnek odáig, hogy valaki nem akar/mer elköteleződni?

Az elköteleződési problémák általában a csecsemőkori, gyermekkori kötődési mintákra vezethetők vissza. Ha az anyával nem alakult ki az a bizonyos bizalmi kapcsolat, az ebből fakadó hiány egyértelműen a későbbi kapcsolatainkban is bizalmi hiányt okoz. Nem fogunk bízni a társunkban és kevésbé egyértelmű, de rendkívül fontos, hogy magunkban sem. Bizalom nélkül pedig nincs elköteleződés.

Egyszer egyetemista koromban valaki azt mondta, hogy nem ismeri azt a szót, hogy valaki nem mer. Ő azt fogadja csak el, hogy valaki nem akar. Akkor nem értettem egyet ezzel a nézettel. Ma már azt mondom, hogy a tapasztalataim alapján egy általam megfogalmazott magyarázattal a háttérben egyetértek vele. Amikor valamit nem teszünk meg, mert nem MERJÜK, akkor valójában döntöttünk, hogy nem AKARJUK megtenni. Az persze más kérdés, hogy az érzelmi háttere a félelem, de döntést hoztunk arról, hogy NEM. Nagyon fontos, hogy tisztában legyünk azzal, hogy itt bizony döntés született. Lehet, hogy nem tudatosan, de döntöttünk. És itt jön a félelem érzése: szembe merünk-e nézni azzal, hogy miért így döntöttünk.

 – Mit tehetünk azért, hogy a társadalom külső nyomása ellenére legyőzzük a félelmeinket? Mikor kell szakember segítségét kérni a témában?

Nagyon fontos lenne tisztában lennünk a valós szükségleteinkkel, motivációinkkal. Ez így könnyűnek tűnhet, de sokszor vélt vagy – minősítés nélkül mondom – felszínes dolgokra vágyunk. Hiányzik a realitás, a konkrétumok, voltaképpen az önismeretünk. A szakember segítségét akár a nagyon korai időszakban is érdemes kérni, ekkor még a szülőknek. A középiskola környékén akár a tanároknak (pályaválasztás, pályamotiváció). Én elsősorban felnőttekkel (16 éves kortól) foglalkozom és nálam napirendi pont, hogy meséljenek egy átlagos napjukról a felébredéstől a lefekvésig. Számos esetben perceken keresztül sorolják vehemensen – nők és férfiak – hogy miket csinálnak. Végighallgatom őket és valahogy mindig úgy alakul, hogy ezt a kérdést kell feltennem: „Hol is vagy TE ebben?” A válasz rendszerint kikerekedett szem és mély hallgatás után egy halk és rövid válasz: „Hát így végiggondolva; SEHOL sem találom magam!” Hát ilyenkor azért érdemes egy–két alkalomra elmenni valakihez, aki segít megtalálni magunkat…

Még egy fontos dolog az elköteleződni vágyó fél számára; érdemes megnézni, hogy a párunk levált-e a szüleiről. Ha még otthon lakik, nincs tartós munkája, anya főz-mos-takarít rá, és „anyós – após” napi rendszerességgel az életük része, akkor bizony nem történt meg a leválás. Ez esetben elköteleződést ne várjunk addig, amíg a párunk nem képes lezárni azokat az érzelmi kapcsolatokat, konfliktusokat, amik benntartják az eredeti, vagy szaknyelven származási családban. Ilyenkor érdemes egy családterapeutát (párkapcsolati, család terápiára) megkeresni, persze csak akkor, ha mindenki önszántából és motiváltan vállalkozik rá.

 – Milyen pozitív hozadéka van annak, ha elköteleződve felelősséget merünk vállalni a döntéseinkért?

Nagyon nagy szavakat használva: boldog élet. Ebbe aztán természetesen bármi belefér. Talán az egyik legfontosabb (legalábbis számomra sarkalatos pont), hogy a felelősségvállalás segít abban, hogy hibáinkkal szembenézzünk, tanuljunk belőle és ezáltal azokat kijavítsuk. Ha erre képesek vagyunk, akkor a valós szükségleteinket is megtaláljuk, ez pedig fontos alapja annak, hogy elköteleződjünk.

 – Nem lehet, hogy egész egyszerűen csak a túlkínálat, a lehetőségek végtelenségének illúziója köt minket béklyóba?

Én inkább megfordítanám és úgy mondanám, hogy a lehetőségek végtelen illúziója mellett az elköteleződés tűnik a béklyónak. Ez tény és a meglátás nagyon is valós. Bizony ma már a piac munka, háztartás, magánélet stb.) nem csak két-három lehetőséget, hanem 10-20 variációt is kínál egyszerre. Egy ilyen világban nehéz azt mondani, hogy nekem ez kell és innentől kezdve ez fog kelleni, hiszen ott lehet a kisördög, hogy lehet, hogy a másik jobb lett volna? A kérdésben egyébként ott is a válasz; nem feltétlenül jobb, de minden esetre más. Amikor ennyi ingert kapunk naponta, érthető, hogy a döntéseinket is nehezebb meghozni egy valaki/valami mellett. Ma már bármikor bárkivel lehet kapcsolatot kialakítani, fenntartani, hiszen az internetnek köszönhetően már a földrajzi távolság sem jelent akkor akadályt, mint mondjuk néhány 10 évvel ezelőtt. Akkor miért határoljuk be magunkat? Legalábbis az elköteleződés tűnhet annak. Akárhogy is magyarázzuk, azért túlkínálat ide vagy oda, de aki rendszeresen képtelen hosszútávra elköteleződni, ott inkább a saját belső köti a béklyót és nem a külső környezet.

 – Hogyan tud az ember döntésében állhatatos maradni, mikor a világ folyton azzal bombáz minket, hogy a körülöttünk lévő dolgok eldobhatóak, mert mindig van jobb és minden pótolható? Lehet erre trenírozni magunkat?

Azt kell elfogadnunk, hogy minden pozíció pótolható. Ha egy házasság felbomlik, jöhet új társ, a gyereknek új nevelő. A munkahelyen az eddig könyvelő helyett jöhet új könyvelő, a csorba bögre helyett száz másikat tudok venni és mindegyikből ugyanúgy tudok inni. Ami pótolhatatlan, az az érzelmi viszonyaink, érzelmi kötődéseink. Ha a volt férjem volt az, aki megtanított biciklizni, elkerülhetetlenül eszembe fog jutni, ha felülök a biciklimre. Ha a kollégámmal minden ebédszünetben feszültségoldásként egymást piszkáltunk és ezen jókat nevettünk, hiányozni fog, még ha az új kolléga minden szempontból „jobbnak” tűnik. És nincs az az ember, akinek ne lenne egy kedvenc bögréje, amiben a kakaó is finomabb.

Természetesen az érzések idővel elhalványodnak, de érdemes néha elővenni őket és táplálkozni belőlük, mert sok meghozott döntésünkre találhatunk magyarázatot, aminek következményeként a jelenben és a jövőben talán tisztább tudással tudunk élni. Hát ezzel lehet trenírozni.