“Már megint rendetlenség van a szobádban!” Miért csodálkozunk ha mi sem vagyunk különbek?
Nem mindegy mikor, és hogyan tanítjuk meg gyerekeinknek a rendrakás művészetét. Vajon ebben is következetesnek kell lennünk, mint minden másban? Vagy taníthatjuk úgy is, hogy közben mi nem felelünk meg saját elvárásainknak? Ezekről is beszélgetünk Király Anikóval, a Ficserke Családi Napközi vezetőjével.
Családháló: Hány éves kortól taníthatjuk a rendre nevelésre gyermekeinket?
Király Anikó: Ez is egy olyan tevékenység, olyan aspektusa a nevelésnek, amit nem lehet elég korán elkezdeni. Amint a gyerkőc járni tud, saját dolgai vannak és azokkal játszik, onnantól fogva ezt el lehet tudatosan kezdeni.
CSH: Határozzuk meg először, mit értünk rendre nevelés alatt, hiszen ez egy rendkívül tág fogalom.
KA: Van egy lexikális magyarázat rá. A rend, rendetlenség fogalompár elsődlegesen a tárgy és az ember viszonyát jelöli, ezért a rendre nevelés tartalma is erre a viszonyra irányul. Azzal van kapcsolatban, hogy mennyire rendelkezünk célirányos cselekvéstervvel. A rendre nevelés alapja a cselekvési tervek tudatosítása, a céloknak megfelelő cselekvésterv kialakítása. Az egyéni rend nagyon nehezen befolyásolható, mert a tárgyakkal való kapcsolatunk alapelemei a gyermekkorban alakulnak ki. A rend, rendetlenség viszony nem önálló tulajdonság, hanem a lelkiállapot tudatos kivetülései. Ez arra int, hogy a rendetlenséget, mint a személyiség egészének vagy egy-egy részeinek megrekedtségének fogjuk fel.
CSH: Tehát nem lehet elválasztani a külső és a belső rendet. Ahogy mi az eszközeinket, dolgainkat tartjuk, az megmutatja, mi van belül?
KA: Igen ez egy tükör. Nyilván ez a felnőttekre igaz, de mint oly sok mindent a gyerekek tőlünk felnőttektől látnak mindent. Tehát a példa, a minta, amit mi otthon teszünk, ahogy rendet tartunk a lakásban, takarítunk, ezt a gyerekek mind látják, és ezt tanulják meg.
CSH: A másik véglet lehet, hogy minden, mindig rendben van, tiszta, de belül mi nem vagyunk azért teljesen rendben. Itt is át lehet esni a ló túloldalára, hogy mindig azon aggódunk, minden rendben legyen, minden tiszta legyen. Emiatt otthon folyamatos feszültségben élünk.
KA: Igen, előfordul, nálunk például most ez állandó harc és küzdés a gyerekekkel, hogyha iskolás vagy és otthon tanulni akarsz az íróasztalodon, akkor legyen rend. De aztán egyik nap ránéztem az otthoni íróasztalomra, és láttam, hogy van még mit tennem, hogy példamutató legyek.
CSH: A példamutatás a fő irány?
KA: Igen. Mindenképpen. A gyerekfejlődésnek megvannak a korszakai, az egyik a pakolás. Kipakol, lepakol, átpakol. A szülő felelőssége, hogy a nap végén, fürdés előtt a gyerekkel együtt összepakolják a nappaliban szétszórt játékokat. Nyilván akkor lehet ezeket a tárgyakat elrakni, elpakolni, ha van helyük. A gyereknek ezt is tudni kell, hogy ennek itt a helye például. Ezt a szülő, felnőtt mutatja meg neki.
CSH: A külső belső rend összefüggésére érdemes, egyáltalán rá kell-e világítanunk a gyereknél, vagy elég, ha azt mondjuk, most itt rendet kell tenni.
KA: Én nem gondolom, hogy kis korban ők ezt meg tudják érteni, ezt az összefüggést. Vagy egyáltalán tudják-e azt, hogy mi az a belső rend. Viszont ha ők ehhez vannak hozzászoktatva egészen kicsi kortól, akkor tudni fogják, hogy ez a dolgok rendje. Az, hogyha szétpakoltam a játékokat, akkor az a dolgok menete, hogy azt én helyre is teszem. 3-4 éves korban a gyerekek már tudják ezt, értik, és képesek rá, hogy meg is csinálják. Például a saját szobájukban, vagy az óvodában.
CSH: Tehát ebben következetesnek kell lennie szülőnek, pedagógusnak.
KA: Igen, és ezt nem kell véresen komolyan venni. Lehet ebből mókát csinálni, játékosan rávezetni, például zenét berakni és akkor ez most a pakolás ideje. Ez lehet egy rítus, egy közös családi program nap végén.
