Márkus Helyey Nóra: Apa mindig velem van. Egy fotóban, egy történetben, egy zenében, a szívemben, a hétköznapjaimban

Helyey László, Jászai Mari-díjas színművész mindannyiunk „Mátyás királya”, tavaly januárban hunyt el. Szerető felesége, gyermekei, unokái és családja azonban azóta is mélyen szívükben őrzik. Nem csoda: amíg élt, szeretetével és pozitív lényével mindenkit megérintett, a családján kívül is. Lányát, Nórát, halottak napján arról kérdezzük, hogyan lehet elfogadni és túlélni az egyik legszeretettebb hozzátartozónk, az édesapánk elvesztését.

Családháló: Ön sokszor kilátogat a temetőbe Édesapja sírjához?

Márkus Helyey Nóra: Amikor meghalt, akkor nagyon sokat jártam ki a temetőbe. Január legelején halt meg, nekem április végén van a születésnapom, az elsőt, azt ott töltöttem. Akkor még elviselhetetlenül rossz volt. Nagyon nehezen tudtam feldolgozni a halálát. A családunk legmeghatározóbb szereplője ment el, fiatalon, hosszú betegség után. Utána sokat voltunk együtt hárman: Mama, Áron az öcsém, meg én. Sokat beszélgettünk, fotókat nézegettünk, történeteket idéztünk fel, zenéket hallgattunk. A temetőben is többször voltunk kint együtt.

Halottak napján tavaly sem voltam kint, akkor azt hiszem, egy héttel előtte voltam; idén sem megyek, majd a hét vége felé tervezem, amikor már nem lesz ott más. Nem akarok a nagy tömegben ott lenni, egyedül szeretek lenni vele. A születésnapján, a születésnapomon, a halála évfordulóján – ezeken a napokon biztos kimegyek hozzá. Mióta meghalt, azóta itthon kint van a fényképe a falon, alatta három szövegrészlet, amiből az egyik: Szabó Lőrinc Ima a gyermekekért című verse, és három mécses. Minden este mécsest gyújtok. A gyűrűjét, amit mindig hordott, azóta én hordom. Mindig velem van, nemcsak halottak napján, ezért nincs különösebb jelentősége nekem ennek a napnak. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá. Valamiről mindig eszembe jut.

CSH: Nagyon nehéz a szeretteinket elveszteni. Mélyebb a fájdalom, ha az egyik szülőnket veszítjük el?

MHN: A szülő elvesztése kicsit olyan, mint árvaságra jutni; mert nincs többet az az ember, aki feltétel nélkül, mindenféle viszonzás nélkül, önzetlenül szeret téged, aggódik érted és vigyáz rád. Ilyen pedig csak a szülő és senki más! Akkor is, ha nem beszéltek mindennap, akkor is, ha nem találkoztok két hétig, akkor is tudod, hogy Ő van, és ha bármi gondod van, hozzá mindig fordulhatsz. Ezt az érzést elveszíteni nagyon rossz, mély űr keletkezik az emberben.

CSH: Különleges kapocs volt Ön és az Édesapja között. Hogyan dolgozta fel a hiányát?

MHN: Az elején úgy éreztem, az élet elviselhetetlen, hiszen az az ember nincs már, aki egész addigi életemben, a születésemtől velem volt. Számtalan emlék kötődik hozzá, nincs többé Ő, aki olyan sok mindenre nevelt, aki irányt mutatott, aki formálta az ízlésemet. Olyanok jutottak eszembe, hogy többet nem fordulhat elő, hogy véletlenül összefutunk a városban, mert Ő már nincs, és ezért üres a város is és ehhez hasonlók…és igen, én, akkor, a halála feldolgozásával váltam felnőtté és nem akkor, amikor férjhez mentem, vagy anya lettem. Nekem hosszú ideig tartott, hogy túltegyem magam az elvesztésén. Nagy támaszom volt Balázs, a férjem, aki rengeteget átvállalt, nemcsak a házimunkából, hanem a gyerekekkel kapcsolatos tennivalókból is. Látták a gyerekek is, hogy nagyon szomorú vagyok, látták, hogy sokat sírok, beszéltünk róla, sokat kérdeztek, és egyfolytában vigasztaltak! Nekik azt mondjuk, hogy fenn van az égben, a Mennyországban, felhőről integet nekik, látja őket. Én viszont, amióta láttam őt a hamvasztás előtt a ravatalon feküdni, azóta nem hiszek ilyen konkrétan a túlvilágban. Azt viszont biztosan tudom, hogy vigyáz rám, hogy lát minket és hogy azóta is velünk van.

CSH: Fiatal korában érte hasonló veszteség? A nagyszülei elvesztése fájdalmas volt?

MHN: Apa halálával ért az első igazán nagy veszteség az életben, de mondhatjuk úgyis, hogy maga, az első veszteség. Gimnazista voltam már, amikor az első nagyszülőnk meghalt, majd nem sokkal később a másik is, az apai nagypapa és nagymama. Az én életemben ezek a veszteségek nem okoztak igazán nagy törést, mivel egyik nagyszülőnkkel sem voltam szoros kapcsolatban. Néha meglátogattuk őket, karácsonykor találkoztunk, születésnapokon felköszöntöttük egymást, de kötődni nem igazán kötődtem hozzájuk. Valahogy így alakult a mi életünkben Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy amikor még kicsik voltunk, többször költöztünk vidékre Apa színházi munkái miatt, óvodába Kaposvárra jártam, első osztályos meg Pécsett voltam. A későbbiekben nem akartak tovább “rángatni” minket a szüleim az öcsémmel, akivel nagyon szoros a testvéri kapcsolatunk, így Pestre költöztünk, ezután már csak Apa ingázott egyedül. Ekkor azonban már nem alakult ki szoros kötődés, annak ellenére sem, hogy közelebb laktak a nagyszüleink. Ez nálunk így alakult.

CSH: Ennek tükrében tudatosan alakította a családban a nagyszülők és a gyermekek közti kapcsolatot?

MHN: Biztos voltam benne, hogy én ezt másképp akarom majd csinálni, és amikor a gyerekeim megszülettek, a kezdetektől figyeltem arra, hogy a nagyszülők már egészen kicsi koruktól részesei legyenek az életüknek. Sokszor vigyáztak rájuk, játszótérre vitték őket, aztán ahogy nőttek, náluk is aludtak egy-két napot, nyaranta többet is. Ez mindenkinek jó volt, mindenki részéről volt és van igény rá! Most már iskolások, Füli harmadikos, Andris másodikos, de így is hetente egyszer vagy kétszer a nagyszülők mennek értük az iskolába, és olyankor velük töltik a délutánt. Nincs szigorú rendszer, kinek mikor és hogy jó, de alapvetően mindig lehet rájuk számítani. Azt látom, hogy a gyerekek is szeretnek velük lenni.

CSH: Édesapja hiányát lehet pótolni?

MHN: Nagyon rossz, hogy Apa már nincs velünk, és nem tudnak már többet vele lenni, mert ő is része volt az életüknek. Még most is, ha mennek a Mamához, valamelyiknek mindig kicsúszik a száján, hogy: “A KatiÉKhoz? Ja, a Katihoz?” Ilyenkor mindig mondanak valamit Laciról is. Nálunk úgy alakult, hogy a nevükön szólítják a gyerekek a nagyszülőket: Kati és Laci. Mama sokat beszél róla nekik, és ők is mindig kérdezgetik, amikor látják nála a fotókat. Néha ő is elviszi őket a temetőbe, a sírhoz. Én is ki szoktam vinni őket oda, mécsest gyújtunk, elmondjuk a Miatyánkot, az Üdvözlégy Máriát, köszönünk neki. Ők még kicsik, ennél többet velük nem szoktam ott maradni.

CSH: Az ember élete mennyire változik meg egy fájdalmas veszteség hatására?

MHN: Rengeteg mindenre ráébresztett Apa halála. Nagyon sok mindent átértékeltem, és sok minden átértékelődött bennem. Arra is a halála után jöttem rá igazán, hogy a gyerekkor mennyire fontos és mennyire meghatározza az egész további életünket. Aztán, ahogy múlik az idő, fokozatosan gyógyulnak be a sebek, az élet megy tovább. A szívünkben ott él, a fényképét mindennap látjuk, az emlékét őrizzük azzal, hogy beszélünk róla, hogy mécsest gyújtunk, hogy sok mindenről eszünkbe jut.

Ha tavaly kérdeztek volna, valószínűleg még nem tudtam volna beszélni róla. Most már tudok.