“Meg kell tanulni veszekedni”

Varga Péter, a Zászlónk főszerkesztője és a Regnum Marianum oszlopos tagja több mint négy évtizede tart előadásokat fiataloknak szerelemről, szexuálitásról, házasságról, és az örök emberi értékekről. Beszélgetéseit a legtöbben csak úgy ismerik: Spielhózni.

– Hogyan, miért kezdett “Spielhóznizni”?

– Véletlenül indult az egész. Tartottunk a Regnum Marianumban egy előadás-sorozatot a szerelem-házasság-párkapcsolat témában, és utána hívtak máshová is, hogy tartsak Spielhóznit. Ez a név véletlenül ragadt rá a beszélgetésekre… Összeállítottam egy tematikát, és beszélni, beszélgetni kezdtem fiatalokkal. Aztán egyre többet hívtak máshová, eleinte csak itthon, később az országhatáron túlra is.

– Honnan volt erről tapasztalata?

– Korábban már vezettem közösségeket, sok fiatal felnőtté válását kísértem figyelemmel és józan paraszti ésszel összeraktam, amit láttam az életben.

– Ha mindenki a józan paraszti eszét használná, valószínűleg nem lenne ilyen magas a válások száma….

 Amiért én ezt az egészet csinálom, az éppen az, hogy megpróbáljam elmagyarázni: a legfontosabb, hogy valóban választás legyen a párválasztás. Az általam totty-effektusnak nevezett jelenség arról szól, hogy két fiatal egymásba szeret és „totty”, egymásba zuhannak, és nem bírnak kiszabadulni a kapcsolatból, mg akkor se, ha nyilvánvalóan nem valók egymáshoz – amit a szívük mélyén ők is éreznek sokszor.

– Hogy lehet jól választani, hogyan lehet felismerni, hogy a másik ember az igazi?

– Azt kell nézni, hogy a másik úgy, ahogy van, tokkal-vonóval megfelel-e? Az a veszélyes ebben, hogy ha valami nem tetszik, vagy nehéz a másikban, azt sokan megpróbálják megváltoztatni, és amíg szerelmes az ember, addig hajlandó is változni a párja kedvéért, ez azonban csak felszínes, átmeneti változás.

– De ez borzasztóan nehéz, hiszen a gondok általában csak a házasságkötés után szoktak jönni…

– A szerelem állapotában sokan azt gondolják, minden jó lesz, pedig nagyon fontos odafigyelni arra, milyenek is vagyunk, kik is vagyunk valójában. És bármennyire furcsa, meg kell tanulni veszekedni is, mert hacsak az egyik fél nem hülye, vagy rabszolga, akkor igenis van veszekedés, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy megtanuljuk kezelni a konfliktusokat.

– És ez a tudatos odafigyelés vajon elég ahhoz, hogy függetlenítsük magunkat egy rossz, otthonról hozott mintától? Ha valaki nem tanulta meg kezelni a konfliktusokat, ha elváltak a szülei, akkor is elég elmenni néhány Spielhózni-előadásra ahhoz, hogy az illető változtatni tudjon és ne ismételje a beidegződött példát?

– Hogy kit hogyan befolyásolnak a családi rossz tapasztalatok, azt nem tudom megmondani, azt viszont biztosan állíthatom, hogy ha valaki a rossz háttere miatt nem próbál normális párkapcsolatot kiépíteni, az baj. A házasságkötés előtt még van lehetőség dönteni, az utolsó percben sem késő meggondolnia magát az embernek. Persze nem kell minden bolhából elefántot csinálni, de alaposan megfontolandó, ki, mit választ. Amíg valaki a kedvesében semmilyen idegesítőt nem talál, nyugodtan aggódhat, mert addig nem tudja, valójában ki is az az ember, akit ő a szerelmének nevez.  

– Tehát az a jó, ha sok a konfliktus, a veszekedés?

– Nem kell sok, csak legyen annyi, hogy megtanulják kezelni a nehéz helyzeteket. Az sem jó, ha az egyik fél sokkal szerelmesebb a másiknál, mert akkor az behódol, ha pedig még kicsit vallásos is, akkor könnyen elmegy abba az irányba, hogy ő nem számít, túlságosan alázatossá válik és pincsikutya lesz belőle.

– Elsősorban vallásos fiataloknak tart előadást?

– Nem: beszélek mindenhol, ahová hívnak, szakmunkásképzőben is. Nem foglalkozom azzal, hogy valaki vallásos-e, vagy sem. A józan paraszti ész alkalmazása azt jelenti, hogy a tényeket nézem, és azt, mi jó az embernek és mi nem. Sajnos az “ez jár nekem!”-típusú szövegek nem állják meg a helyüket. Ha a parázna szót kicsit megvariáljuk akkor azt is kirakhatjuk belőle, hogy “párzana”. És az embernek az kevés, ha csak „üzekszik”, mint a kutya. Ha egy kapcsolat kizárólag a szexre épül, akkor attól kutyául érzi magát az ember – csak erről nem szokás beszélni.

– Tehát azt próbálja megláttatni a fiatalokkal, hogy nem az a menő, ha mindenki mindenkivel ágyba bújik, hanem az, ha valaki komoly kapcsolatra törekszik, felelősséggel vállalva annak minden velejáróját?

– Igen. A szexuálitásban az a lényeg, hogy ne hazudjunk a testünkkel, hanem csak azt fejezzük ki, ami emberileg is benne van az adott kapcsolatban. A szexualitásnak az elköteleződést kellene kifejeznie, azt, hogy mennyire szeretjük a másikat, nem pedig azt, hogy mennyire kívánjuk. Ha valaki csak azért fekszik le a másikkal, mert éppen megkívánta, az a másikból is, magából is tárgyat csinál.

– Milyenek a fiatalok reakciói erre a fajta értékrendre, gondolkodásmódra? Nehezen tudom elképzelni, hogy az előadásokon mindenki egyöntetűen bólogat, hiszen amit ön tanít, az épp ellenkezője annak, amit a fogyasztói társadalom közvetít.

– Biztosan nem ért vele mindenki egyet, de azért sokan megértik, mit is szeretnék átadni nekik!

– Kap kritikákat?

– Olyat szoktak mondani, hogy nem értek egyet, de ennél komolyabb egyetlen-egyszer fordult elő csupán, amikor egy fiatalember e-mailben kérdőre vont, hogy mégis hogy képzelem, amiket mondok!?

– Vajon a látszat ellenére sokan vágynak meghitt, egymás kölcsönös tiszteletén és szeretetén alapuló, valódi kapcsolatra?

– Alapvetően igen. Miközben a legtöbben azt mondogatják, az a menő, meg a trendi, ha valaki minél több emberrel lefekszik, szép lassan kiüresednek, és éppen a kapcsolat szépsége vész el, miközben a szex rutingyakorlattá válik. Többször előfordult már, hogy előadás alatt egyszer csak elsírta magát egyik-másik hallgató. Gyakori reakció az is, hogy “hú, éreztem én, hogy valami nem stimmel, de most már megértettem, hogy mi is az…”

– Sok fiatal mondja azt, hogy a szexet azért kell mindenképpen kipróbálni házasság előtt, mert mi van akkor, ha csak esküvő után derül ki, hogy testileg nem illenek össze?

– Ez a legröhejesebb érv, amit csak ki lehet találni! Ha ez igaz, akkor még bemutatkozni sem érdemes szex előtt! Ez éppen olyan, mint amikor a diszkós csajtól megkérdezi egy fiú, hogy “hazakísérhetlek?”, mire ő azt válaszolja, hogy “meg hát!” Az, hogy két ember “működik”-e együtt, az első csóknál, az első kézfogásnál kiderül.

– Régebben könnyebb volt megtartani egy házasságot?

– Nem, csak komolyabban vették.

– Most miért nem veszik komolyan?

– Mert nem trendi. Pedig a házasságban az a nagyszerű, hogy van egy igazi társunk. Vállaljuk egy életre egymást, és ha ezt igazán komolyan gondoljuk, akkor jöhet bármilyen nehéz helyzet, tudjuk, hogy mindig számíthatunk a másikra. Ha csak az a lényeg, hogy jó veled, meg nem jó veled, és hol összeköltözünk, hol szétköltözünk, akkor valójában egyedül élünk. Nemrég hallottam egy rádióriportot egy 25 éves lánnyal, aki azt mondta, majd csak harmincéves kora körül akar férjhez menni, mert addig élni akar. Ezek szerint a házasság az már a halál? Szívszorító megjegyzés volt…

– Mi a legfőbb hiba, amit elkövetnek az emberek a házasságokkal kapcsolatban?

– Az, hogy nem úgy születik meg a házasság, hogy mi ketten összetartozunk. Így nagyon hamar eljuthatunk oda, hogy a legkisebb probléma is hatalmassá dagad. A házasság azt jelenti, hogy szeretjük egymást, még akkor is, ha nem könnyű. A legfontosabb házastársi feladat pedig az, hogy tedd nekem könnyűvé ezt a nehéz hűséget. Ezen persze mind a két félnek dolgoznia kell.

– Egy ilyen hozzáállás érett, felelősségteljes személyiséget feltételez, ez azonban sokszor hiányzik…

– Éppen ezért lenne jó egy házassági alkalmassági vizsga! Egy önző dög hogy akar férj, vagy feleség lenni? Ha valaki elmegy papnak, arra öt plusz egy évig készül, a házasságra viszont sokszor csupán két hét, vagy két nap alatt kell felkészülni, pedig a házasság is van ugyanakkora hivatás, mint a papi.

– Mitől működik igazán egy házasság?

– Attól, hogy az összetartozás a kiindulópont. Mindent meg kell tenni, hogy egymásra figyeljünk, törődjünk a másikkal, beszélgessünk, méghozzá önmagunkról, nem a hétköznapi dolgokról. Sok házaspár évekig nem beszél egymással, noha minden nap kommunikálnak. Nagyon rossznak tartom, amikor férj és feleség egymást anyunak és apunak hívja. Persze ez az egész nem könnyű, mégis, hosszú távon nem lehetetlen!