„Minden karácsony esélyt ad arra, hogy újra megértsük, mi a fontos igazán” – találkozás „a derű püspökével”, Beer Miklóssal

Püspök úr bibliai történeteket idéző meghallgattatás után lett pap. Édesanyja felajánlotta Istennek, hogy születendő fiát – akire oly sokat kellett várnia – az Úr szolgálatába adja majd. Hogyan lett ebből személyes elhívás?

Édesanyám nagy asszonyi bölcsességgel csak akkor mondta el nekem mindezt, amikor már az érettségi felé jártam. Sosem éreztem kényszerítést a papi pályára. Polgári családban születtem, édesapám mérnök volt, édesanyám pedagógus végzettségű. Amikor összeházasodtak, legalább négy gyermeket szerettek volna. Az első fiút anyám papnak, apám mérnöknek szánta – de csak nem „akartam” megszületni. Aztán apám beleegyezett, hogy „legyen hát az első fiú a Jóistené” – és kisvártatva, 1943-ban világra jöttem. Kétéves sem voltam még, amikor az ostrom alatt Budán, az utcai harcokban meghalt az édesapám. Nem volt hova mennünk, egy nagynéném fogadott be minket a Bakáts térnél egy szoba-konyhába, ahonnan őt, mivel bélistás volt, 1951-ben kitelepítették – és vele minket is anyámmal. Ez a másik bibliai hasonlóság az életem kezdetén: a száműzetés.

Fővárosi kisgyerek létemre hamarosan egy szabolcsi faluban találtam magamat, majd sok nehézség után Zebegénybe, anyai nagymamámhoz kerültünk. Az árvaság, az üldöztetés, az otthontalanság ismerős lett számomra. De tudom, hogy az Úristennek ezzel is terve volt. Püspökként a vidéki élettel vagyok inkább kapcsolatban – ha nem így telik a gyerekkorom, talán nem érteném meg a falusi emberek küszködését. A természet szeretetét is innen, a gyerekkoromból hozom magammal. Ez a mai napig végtelen, megunhatatlan csodálattal tölt el, Szent Ferenc-i érzésekkel tekintek a természetre, az állatvilágra. A cserkészet iránti vonzalmam alapját is ebben látom.

Érettségi táján már egyértelmű volt számomra: olyan szeretnék lenni, mint a példaképem, a zebegényi plébános, Vajda József. Ez sem véletlen: őt Esztergomból, büntetésből helyezték oda, nagy műveltségű teológus, aszkéta volt, ő nevelt engem. Csodáltam, rajongtam érte. A váci gimnáziumban is volt egy pap tanárom, aki megerősített az elhívatásomban. Mély hittel élő anyám, nagyanyám, keresztapám imáik meghallgatásának tekintették, amikor elindultam az utamon.

A virágzó szocializmusban papi hivatást választani azt jelentette, hogy minden ezzel járó viszontagságra is felkészül Isten szolgája.

Keresztapám – szintén mérnökember – mondta: „Egy keresztény embernek négyszer annyit kell vállalnia, hogy elismerjék, mint egy nem kereszténynek.” Ennek igazságát én is megtapasztaltam. Nem volt bennem félelem. Az is csak később tudatosodott bennem, hogy hány papunk került börtönbe, és hogy betiltották a szerzetesrendeket. Bátor papok példája állt előttem. Vajda atya éppen ’56 nyarán vitt el minket a Balatonra titkos cserkésztáborba, pedig emiatt azonnal börtönbe kerülhetett volna. Azután ott volt Mindszenty József, Ordass Lajos vagy Ravasz László püspökök példája is: ők szintén ilyen, hitükből fakadó bátorsággal viselték a szenvedéseket, megpróbáltatásokat.

„Örökkék ég” a felhők felett

Püspök úr, a derűje családi örökség?

Tíz-tizenkét éves lehettem, amikor kaptam egy kis korcs kutyát, akit én kineveztem vizslának, és sokat mókáztam vele. A szomszéd néni gyakran mondogatta is: „Ott van az a két özvegyasszony meg az a gyerek, és ezeknél mégis mindig akkora kacagás van.” Az egyik legfontosabb életelvem, hogy a felhők fölött mindig kék az ég. Ahogyan Babits is írja vallomásában: „örökkék ég a felhők mögött”. Igen, vannak nehéz napok, küszködések, aggódások. Nem látjuk a kiutat – ám egyszer csak kiderül. Viccesen szoktam mondani: „nekem a szerdai nap a kéklő ég”, mert addigra általában elrendeződnek a dolgaim (nevet). S a másik: észre kell venni mindazt, ami szép. A cserkészetben is erre nevelem a tanítványaimat. Ma azt is elfelejtjük, hogy ami igazán fontos, azt nem pénzért adják. Pál apostol leveleiben is ezt a derűt látjuk, vagy a Hegyi beszédben: mindenünket, amink van, kaptuk. Ezt kell átadnunk a mai X-, Y-, Z-nemzedéknek.

Ráadásul az evangéliumot nem is lehet szomorúan, aggodalmaskodva hirdetni…

Bennem valahogy megmaradt ez a „szemtelen” jókedvűség, papként, püspökként is szívesen viccelődöm, amin sokan csodálkoznak.

Még pilismaróti plébános koromban egyszer tele volt a templom, nagy komolyan prédikáltam. Egy kisgyerek elindult egy matchbox autóval, jött előre, s már mindenki őt nézte. Én erre fogtam magam, lejöttem a szószékről, és elkezdtünk együtt gurigázni a kisautóval. De itt, Vácott is szívesen csinálok mások számára meghökkentő dolgokat: megfogom egy néninek a szatyrát, vagy összeszedem a szemetet az utcán. Néznek, hogy mit csinál a püspök – én meg jókat mosolygok magamban, élvezem ezeket a helyzeteket. Nem hiszem, hogy csorba esne ettől a tekintélyemen.

 Szeretve vagyunk

Lehet, hogy azért sem látni ma olyan sok derűs arcot, mert az emberek többsége fél. Mit tart ma a kereszténység, a családok legnagyobb problémájának?

A bezárkózást. Ferenc pápa legtöbbet használt kifejezése a „kilépés”. Kilépni bezárt világunkból, az érdekeink falai mögül és kinyitni az ajtót. Egyik szellemes mondása így szól: „Nem halljátok, hogy Jézus kopogtat az ajtón? De belülről!” Nyissuk már ki az ajtót, hogy rajtunk keresztül kimehessen! A családjaink nagy részénél is ez a baj. Hat ránk a világ szerzési, birtoklási mániája. Bezárkózunk, és nem érdekel minket, hogy kik vannak kint. Az anyagi érdekek rabságából meg lehet szabadulni. Gyerekkori emlékem: régen, karácsony előtt, disznóöléskor mindenki vitt a szomszédjának kóstolót, hogy együtt örüljenek velük. Merjük megosztani a kincseinket! Ehhez persze bátorság kell.

Fotó: családháló.hu – Képszerkesztőség/Ancsin Gábor

Talán sosem volt ennyi lehetőségünk, tudásunk, eszközünk, amit jóra használhatnánk – mégis alapélményünk a félelem. Püspök úr, félelmetesebb most a világ, mint a Megváltó születésekor volt?

Már Szent Ágoston is foglalkozott ezzel, s a kérdés ma újfent nagyon aktuális. Sosem volt olyan történelmi kor, amikor az ember mindent előre kiszámíthatott. A hívő ember nagy kincse, hogy a világszemléletében összeáll a sok-sok apró élmény egy közös képpé, és rácsodálkozhatunk arra: mennyi gondoskodó szeretetet kapunk a teremtő Istentől. Az emberek azért félnek szerintem, mert nincs élményük az oltalomról, a védettségről, arról, hogy szeretnek minket, hogy nem vagyunk egyedül. „Isten angyalainak parancsolt, hogy kőbe ne üsd a lábad.” Milyen gyönyörű ez az igevers! Milyen csodálatos belegondolni!

A kis cserkészeink megtanulják a táborban, hogy nem kell félniük, mert egész éjjel ég az őrtűz, s vigyáznak rájuk. Ha felismerjük, hogy személyesen vigyáz ránk a minket szerető Isten, hogy minden értünk történik, megszűnik a félelmünk.

Mit szokott tanácsolni a híveinek: hogyan szabadulhatnak meg a félelmeiktől, hogy belefeledkezzenek Istenünk szeretetébe?

Egy idő óta felírom az élményeimet, a legapróbb dolgokat is, amelyek aggodalommal töltenek el, és amelyek valahogy mégis megoldódnak. Mondjuk, keresünk valamit, és nem találjuk. Egyre jobban izgat minket – aztán egyszer csak ott van. Vagy amikor úgy érezzük, hogy elértünk a saját lehetőségeink határához – és akkor találkozunk valakivel, aki megoldást hoz, éppen abban, amiben segítségre van szükségünk. Vagy amikor kiderül, hogy valamilyen betegséggel küzdünk – és rátalálunk egy jó orvosra, egy együttérző emberre. Ezek apróságoknak tűnnek, de meg fogjuk látni: rajtuk keresztül tapasztaljuk meg az Úristen gondoskodását minden egyes napunkon.

A karácsonyi előkészületünkben újra és újra elénk kerül egy név: Immanuél, vagyis „velünk az Isten”. Jusson eszünkbe erről, hogy nem vagyunk magunkra hagyva. Szeretve vagyunk. Mindennap vegyünk észre valamit, amit ajándékba kaptunk – talán csak azt, hogy olyan szépen hull a hó, egy madár száll az ablakunkra, vagy hogy milyen bájosan mosolygott ránk egy kisgyermek. Gyógyulna a világ, ha megszabadulna az elégedetlenség, a telhetetlenség rabságából.

A saját karácsonyai közül melyik volt a legemlékezetesebb? Melyik élményét idézné fel szívesen?

A kis pesti lakásból, ahová befogadtak minket, van egy élénk emlékem: nyitva volt az ablak, s édesanyám azt mondta, hogy itt járt a Jézuska. Rögtön tudtam, hogy az angyal ott jött be a fenyőfával… (nevet) Kaptam egy kis traktort, s a gumikerék szagára, illatára máig emlékszem. Felnőttként pedig meghatározó élményem az, amint együtt vagyunk szentestén a templomban, és felcsendül a szózat: „Dicsőség az Istennek, békesség az embernek…” A lelket megérinti ez a mindig új csoda, ahogy a személyes Szeretet eljön közénk, hogy földre szállt az Isten. Minden karácsony esélyt ad arra, hogy újra megértsük, mi a fontos igazán.

(Megjelent a Family 2016/4. számában.)