“Mire felnövünk, kinevelik belőlünk a fantáziavilágot!’

Cinó történeteit, amelyek Nagyapó (azaz Fisch Gábor László) kertjében játszódnak, már jól ismerhetik a gyerekek, három kötet is megjelent az egércsalád izgalmas kalandjairól. Az idei Könyvhétre megjelent Rapandi és az elveszett szobor című könyv azonban teljesen más témájú. A szerzővel beszélgettünk.

---

Családháló: A Rapandi és az elveszett szobor egy gyermekkori emléket mesél el valós szereplőkkel, félig valós, félig fantáziavilágbeli helyszíneken. A kiindulópont az a “tény”,  hogy gyermekkorodban időnként felbukkant az életedben egy titokzatos varázsló, aki – ahogy a könyved borítóján írod – igazi barátként segített át nehézségeken, buktatókon. Mi az első emléked, amiben Rapandi szerepel?


Fisch Gábor László: Úgy emlékszem akkor jelent meg először egy mosolygós szemű, cvikkeres varázsló, amikor négy éves voltam.1956-ban Kanadába emigráltak velem a szüleim (akkoriban úgy mondták: disszidáltunk), és miután anyukám kórházban volt öcsém születése miatt, nekem a nagynénémnél kellett aludnom. Azt mondták a living roomban fogok aludni, ami engem borzasztóan megrémített. Nyilván azért, mert fogalmam sem volt róla, mit jelent, mindenesetre nem olyan helynek gondoltam, ahol nekem jó éjszakám lehetne, úgyhogy hatalmas sírást rendeztem. Amikor kimentem a fürdőszobába megmosni az arcom, akkor láttam a tükörben meg őt. Nem teljesen olyat, mint ahogy Rapandi kinéz a mesémben, de nagyon megnyugtatóan tudott mosolyogni, arra emlékszem. Azt mondta, hogy aludjak akkor a nappaliban, az jó lesz, meglátom majd. És úgy is lett.

CSH: Vajon miért felejtjük el felnőttkorunkra gyermekkorunk jóságos, láthatatlan segítőit? És mi lehet az oka annak, hogy te viszont emlékszel rá?



FGL: Nehezet kérdezel. Azt hiszem, mire felnövünk kinevelik belőlünk a fantáziavilágot és ez ma még inkább így van. Mi olvastunk, rengeteget olvastunk, ma viszont annyiféle elfoglaltsága van a kissrácoknak és annyira a vizualizált, kész megoldások világában élnek, hogy nincsen akkora szükség egy működő fantáziavilágra. Ül a tévé előtt a gyerek, és tátott szájjal nézi a kész, minden részletében kidolgozott meséket. Nem kell elképzelni, hogy milyen lehet a vár, a mező, az erdő, és a szereplők, mindent gondosan megrajzoltak nekik. Nem szeretek ezen keseregni, a mai kicsikből mai felnőttek lesznek, akiknek egészen másra lesz szükségük az életük során, mint annak idején nekünk volt. Ez egy más világ és elismerem, hogy a meséim nem túl korszerűek. Szerencsére akadnak azért, akik éppen ezt értékelik, igaz mások a Gutenberg Galaxis végét jósolják. Én azt nem akarom megérni. Ja igen, azt is kérdezted, hogyan lehet, hogy én emlékszem a varázslómra. Nem tudom, talán azért, hogy megírhassam. De lehet véletlen is.  

Fisch Gábor László

CSH: Röjtökmuzsaj és a kastély létező hely, a Vimpáci Madonna is létező szobor. A mesében szereplő Ferkó, Favi és Moly valóságos gyerekek, a kaland kitaláció. Néha kicsit a Narnia krónikái jutottak eszembe, amikor a ruhásszekrényen át a szereplők egy másik világba lépnek. Nagyon valós helyszínen nagyon varázslatos mesevilágba lépünk – mi volt a célod a két világ határának ilyen erős összemosásával?

FGL: A kaland kitaláció, de a Vimpáci Madonna legendája, amit Rapandi elmesél a srácoknak, létezik, s pontosan felidézi a szobor történetét. Igazad van, ma már nemigen lehet újat kitalálni és én nem is nagyon igyekeztem. Harry Potter, a Narnia krónikái, és sok más remek mese megteremtették a képzelt világok lehetséges formáit. Nem annyira eredeti mesét akartam írni, csupán megmutatni a gyerekeknek, hogy mlyen izgalmas lehet az, ami velünk történik. Szerettem volna érzékeltetni, hogy itt van minden jó körülöttünk, csak észre kell venni. Egy pillanat alatt lehetsz a képzelet világában és egy pillanat alatt bármikor visszatérhetsz. Hogy nem olyan sivár az életünk, mint amilyennek néha látszik. Bár ez a sivár képzet sem alaptalan, ha mondjuk a modern elektronikus játékokkal játszik az ember…

CSH: A könyvedben a varázslóvilág egyik leghatalmasabb alakja négy gyermekre bízza, hogy visszaállítsák a rendet és a békét. Nekem ez azt üzeni, hogy nagyon hiszel a gyerekek teremtő erejében, tisztaságukban és abban, hogy megfelelő segítséggel bármit elérhetnek. 



FGL: Ránézel egy kisgyermek arcára: üde, szép, tiszta és megindítóan ártatlan. Ugyanezek az arcok negyven év múlva egészen mást mutatnak. Pedig kiskorunkban ott lakik bennünk minden, ami ahhoz szükséges, hogy tehetségünket kiaknázó, teljes életet élő, boldog emberek legyünk. Mindez azonban csak nagyon kevesünknek sikerül.

Rapandi, a varázsló

CSH: Az unokáid mennyire inspiráltak a történet megírásában?



FGL: Az én unokáim még kicsik, a legnagyobb is csak hatéves, az első három könyvet az ő világuknak írtam. Most egy kicsit előztem. Remélem, hogy pár év múlva elolvassák a Rapandit is!

CSH: Különlegessége a könyvednek, hogy gyerekeket kértél fel arra, hogy az alakuló történetet “lektorálják”, megosztva veled véleményüket, meglátásaikat. Miben segítettek a tőlük kapott tanácsok és mire tanítottak gondolataik?



FGL: Nagyon megleptek. Például eredetileg úgy terveztem lezárni a könyvet, hogy egy epilógusban megmutattam, hogy a szereplőkkel harminc évvel később mi lett, mivé lettek ők és Rapandi. Ketten is tiltakoztak a tesztolvasóim közül (egymást nem ismerő, egymástól távol élő gyerekek), hogy ne legyen az a vége. Egyikük azt mondta, nem akarja tudni, hogy mi lett velük, ő ezekkel a srácokkal akar foglalkozni, mert olyanok, mint ő. A másik azt is hozzátette, hogy ha ez így marad, nem lehet folytatni a történetet, pedig ő szeretné, ha folytatódna. De került bele jelenet úgy is, hogy az egyik srác kitalálta, hogy itt szerinte két varázslónak kellene megküzdenie egymással. Egy kislány pedig a rajzokban kifogásolta, hogy túl nagy a füle Xerxésznek, a denevérnek. Mondták azt is, hogy szeretik a vicces jeleneteket, ez is inspirált pár jelenetet.

CSH: A fejedben van már a következő kötet témája?


FGL: Igen, sőt, a szinopszis egyre bővül, mert úgy szoktam írni, hogy először egy rövid tartalomleírás készül, aztán pedig a sztori sok fontos pontját bővebben kidolgozom. Utána állok neki elölről megírni az egészet. Éppen ma beszéltem a kiadóval, azt mondták, hogy őszre várják a konkrét terveket és jövőre a Könyvhéten talán megint jöhet Rapandi.