Mozi vakoknak: „Senkit nem szabad kihagyni ebből az élményből!”

Emlékeztek még a Vakvagányok című filmre? Ez volt Tímár Péter azon alkotása, amit vakokról, vakoknak – na és nekünk, látóknak forgatott. Azóta eltelt 14 év, ám a neves rendezőnek azóta is szívügye, hogy „akadálymentesítse” a filmeket a vakok, gyengénlátók és siketek számára. Tímár Péterrel és munkatársával, Gárdonyi Edittel, az InnerSun alapítójával beszélgettünk.

Családháló: Péter, Ön egy baleset során majdnem elvesztette a szeme világát, s nem sokkal ezután, 2001-ben született meg a Vakvagányok, amelynek célja az volt, hogy nyitottabbá és elfogadóbbá tegye a társadalmat a vakok és gyengénlátók iránt. Történt változás e tekintetben az elmúlt majd’ másfél évtizedben?

Tímár Péter: A Zimmer Feri utolsó forgatási napján egy lövöldözős jelenet közben gumilövedékkel majdnem kilőtték a szemem, a forgatás leállt, engem mentővel vittek a szemklinikára. Az említett jelenet forgatásán olyan helyen álltam, ahol kizárt volt hogy eltaláljon egy gumilövedék, mert előttem volt a kamera az operatőrrel és a kameramannal, tehát valami oka kellett, hogy legyen ennek a balesetnek. Aztán rájöttem: a vakok üzentek nekem, hogy vegyem észre őket, ha már olyan igazán nagy baj nem lett a szememmel. Amikor megszületett bennem az akadálymentesítés ötlete, a film-alámondás technika teljesen ismeretlen műfaj volt, mivel még soha nem készült film vakoknak. 2001-ben elkészítettem a Vakvagányok című filmemet, amely úgy szól a vakokról, hogy azt ők is „látják”. Ekkor készült el a filmtörténet első akadálymentesített filmje. A film levetítése a Vakok Intézetében revelációs hatású volt a célközönség körében, de egyben a módszer letesztelését is elvégeztük vele, mert bebizonyosodott, hogy az alámondásos technikával ugyanúgy élvezi a filmet egy vak, mint a mellette ülő látó. Azt tapasztalom, hogy valamit számított a Vakvagányok is, csak azt sajnálom, hogy egyik tévé sem sugározta, így a 40 ezer mozijegyet váltó nem nagyon tudta megváltoztatni a társadalom masszív tétovaságát a vakokkal szemben. A siketek szerintem többet értek el az elmúlt 15 év alatt, mert van képviseletük a parlamentben. Sajnálom, hogy a vakokat senki sem képviseli, lobbiztam, és lobbizni is fogunk, hogy szülessenek erre megfelelő törvények, például a mozikban sehol nincs audió-narrációs szolgáltatás.

Tímár Péter

Családháló: Ezért jött létre nyolc éve a Mozgókép Mindenkié Program. Milyen eredményeket értek el eddig?

T.P.: A filmek akadálymentesítése a szívügyem. Az MMP azután született, hogy megtudtam, hogy a törvény csak a siketeknek kedvezett abban, hogy ezután feliratozni kell a jövőben DVD-n megjelenő magyar játékfilmeket. Feldühített, hogy ebben a törvényben miért nem kötelezik a filmkészítőket, hogy narrációval is lássák el a magyar filmeket vakok számára?! Azóta több kérelmet is elindítottam négy minisztériumba és vagy öt-hat államtitkárságra. 2007 óta eddig csak egy kulturális miniszter adott a saját miniszteri keretéből pénzt, hogy megcsinálhassam egy klasszikus magyar játékfilm akadálymentesítését. A program első hivatalos akadálymentesített filmje Makk Károly Liliomfi című vígjátéka volt. A Vakok Szövetségének országos közgyűlésén  megtartott bemutató hatalmas sikert aratott mind a vak, mind a siket nézők között. A Liliomfi fogadtatása bizakodásra ad okot, és megfelelő referenciaként is szolgál. Célunk egyrészt az, hogy törvény írja elő, hogy a jövőben készülő magyar filmek a vakok számára is legyenek akadálymentesítve, valamint, hogy a régi klasszikus magyar játékfilmeket utólag narrátorral lássuk el. Például a Hyppolit, a lakáj-t sem tudja jelenleg egy vak megnézni, szeretném többek között ezt is megcsinálni a közeljövőben. Már több minisztériumhoz is fordultunk ez ügyben, de sajnos eddig elmaradtak a visszajelzések. Fontos társadalmi cél ezeknek a filmeknek az akadálymentesítésében, hogy a vak néző ne legyen hátrányban a látóval szemben: ha egy vak és egy látó együtt mennek a moziba, mindketten egyformán kapjanak egyfajta elvárható minőséget. A Mozgókép Mindenkié Program ennek a munkának a folytatása és kiteljesedése.

Családháló: Edit, Ön sok éve szívügyének tekinti a hátrányos helyzetűek, a társadalom perifériáján élők támogatását, segítését. Hogyan került kapcsolatba Tímár Péterrel és A Mozgókép Mindenkié Programmal?

Gárdonyi Edit: A kettő elválasztható, mert a „hátrányosabb” helyzetű emberekkel már régóta kapcsolatban vagyok. Hat éve kezdtem el önkénteskedni különböző alapítványoknál, szervezeteknél. Kicsivel később egy iskolában ismerkedtem meg Péterrel, ahol rögtön tudtam, hogy mi egyszer együtt fogunk dolgozni egy közös ügyért. Rendezést tanított nekünk és már az első pillanatban feltűnt nekem, hogy mekkora alázatot tanúsít a nézők iránt. Később rájöttem, hogy nem csupán a nézők iránt, hanem úgy egyetemesen az emberek iránt. Hihetetlen, hogy milyen szociális érzékenységgel rendelkezik! Azóta is tanulok tőle, mind emberileg, mind szakmailag. Péter iránymutatásával és segítségével készítettem el a vizsgafilmemet (Szeretetotthon – a szerk.), ahol neki hasonló érzései voltak velem kapcsolatban, mert a film az önkéntes segítségnyújtásról is szól. Ekkor felkért, hogy a fiával közösen képviselt programban vállaljam el a menedzseri szerepet. Természetesen azonnal igent mondtam, hiszen ennek a programnak a célja és az üzenete rendkívül fontos számomra is. A periférián élőkre – ahogy fogalmazott – szintén megéri odafigyelni, csodálatosak azok a felismerések, amiket útjuk során realizáltak magukban. Sokat lehet tanulni tőlük: róluk és magunkról egyaránt.

Gárdonyi Edit

CSH: Ön egyszer úgy fogalmazott, szociálisan aktívnak lenni “nem nagy dolog, hiszen mindenki képes rá, csak fel kell állni, odamenni, és megcsinálni.” A legtöbben mégsem teszik ezt. Ön szerint miért van ez az ellenállás, vagy távolságtartás még mindig sok emberben a hátrányos helyzetűekkel szemben?

G.E.: Sajnos az emberek hajlamosak elfordítani a fejüket, ha valami nem „kerek”. Érthető, hiszen annyi gond van már amúgy is rohanó életükben, hogy egészen egyszerűen a problémamentes állapotokat, helyzeteket keresik. Másrészt sokan összetévesztik az együttérzést a sajnálattal. Harmadrészt azt tapasztalom, hogy sokan nagyon rohannak. A nagy rohanásban nemhogy egymásra, de magukra sem tudnak igazán figyelni. Mindenkit csak bíztatni tudok, hogy teremtsen magának legalább egyszer lehetőséget az önkéntes segítségnyújtásra, akár intézményekben is. Nem csak azért, mert számtalan ilyen rászoruló szervezet van, hanem mert ő lesz gazdagabb ettől a tapasztalástól. Hihetetlen, hogy egy-egy ilyen beszélgetés kapcsán, vagy attól az örömérzéstől, amit tudunk kelteni egy másik emberben egy apró cselekedettel, milyen csere jön létre! Tényleg nem kerül semmibe, csak az odafigyelésről szól az egész.

Vakvagányok (2001)

CSH: Hogyan működik pontosan az akadálymentesítés a filmek esetében?

G.E.: A filmeket egy hangsávval bővítjük, ami verbálisan felépíti a képen látottakat. Mi most az első rövid filmkészítő kurzusunk keretén belül a Vakok Állami Intézetében fogunk forgatni. Egyrészt azért, hogy a látássérültekről készítsünk egy rövid dokumentumfilmet, másrészt, hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy nekik is lehet élvezhető mozit készíteni. Ezzel a kis rövidfilmmel, nem elriasztani szeretnénk az embereket, hanem pont ellenkezőleg: közelebb hozni a látássérülteket és a látókat. Csodálatos, ahogy az intézetben a vak gyerekek kézenfogva futkároznak a folyosón és mosolyogva énekelnek. Hihetetlen fejlettek érzelmileg, páratlan az élethez való ragaszkodásuk és elképesztően természetesek. Fantasztikus, ahogy külső visszajelzések nélkül tudnak örülni az életnek. Elképesztően nagy igényük van a vak gyerekeknek a filmekre, csodaként beszélnek a tévéről, a szereplőkről, érzik őket, de sok helyen nem értik. Hiányzik nekik a teljes élmény. A film egy fontos kikapcsolódási lehetőség, és nem mellesleg fontos üzenetek jutnak el vele a világba. Amikor elindul a mozi, lekapcsolódik a villany, te belekerülsz egy másik világba. Az akadálymentesítés lényege, hogy senkit nem szabad kihagyni ebből az élményből, főleg ha nekik is van rá igényük. Az akadálymentesítéssel ezt karoljuk fel, minden kurzus során más-más hátrányos helyzetű csoporthoz megyünk ki, megpróbáljuk őket bemutatni úgy, ahogy vannak. Azt érzem, hogy a film híd a „két világ” között, és úgy tapasztalom, hogy a szociális megközelítésű, tudatos filmekre nagy igény született az utóbbi időben.

CSH: Mi történik az akadálymentesített filmkurzusokon? Kik számára elérhető ez a képzés?

T.P.: Az első kurzuson azt tanítjuk meg, hogy egy film cselekményét hogyan lehet a vakok számára egy narrációs technikával követhetővé tenni. A fontos képi történésekbe kell őket beavatni a párbeszédek szüneteiben. Például a vakok számára nem mindig egyértelmű a filmbeli hangok alapján, hogy mi csapódott be, hogy mi tört össze, mi az a pofon-hang, ki kapta és ki adta – ezeket kell ügyesen és tömören felépíteni. Az itt alkalmazott technika használható a már elterjedőben levő színházi előadások megtekintését segítő fülhallgatós közvetítésben is. A képzés nem csak az akadálymentesítésről fog szólni, az csak egy plusz, itt a hangsúly a filmkészítésen van, ennek az alapjait fogom tanítani. A május 16-án induló kurzus mindenki számára elérhető. Bárki jöhet, aki filmet szeretne magáról, vagy a környezetéről, aki filmmel szeretne elmondani valamit. A részletekről a http://www.inner-sun.com/ tudnak olvasni az érdeklődők.

A Vakvagányokról és a kurzusról itt nézhettek meg egy videót: