„Négygyermekes család vagyunk, csak Dóri már nincs közöttünk”

Jól tudjuk: a gyermek Isten ajándéka. De ha egyszer Isten ajándékot ad, akkor később miért veszi vissza? – kérdezzük. Hiszen még ma is előfordul, hogy egy gyermek meghal – sajnos gyakrabban, mint gondolnánk. Az ember olyankor csak áll, és nem érti Istent. Miért pont egy ártatlan újszülött? Miért pont egy hívő család kisbabája? Miért pont az enyém? Ezekről a megmagyarázhatatlan miértekről beszélgettünk Magyar Péterrel és Krisztával, akiknek a harmadik gyermekük, Dóri összesen hét hónapot élt.

Volt ennek a tragédiának bármiféle előjele?

Kriszta: Hogyne. Amikor a várandósság tizenkettedik hetében az ultrahanggal a nyaki redő vastagságát nézték, már akkor felmerült a Down-kór gyanúja. Ezután elküldtek egy kombinált vérvizsgálatra, amely sajnos megerősítette ezt a feltevést. Az ezt követő genetikai vizsgálat, illetve később az ultrahangos szívvizsgálat is erre a következtetésre jutott, végül megállapították, hogy a magzat nem életképes.

Hogyan fogadtátok a hírt?

K.: Az ember ezt először nem tudja felfogni, és talán nem is hiszi el egészen addig, amíg szüléskor a saját szemével meg nem látja a gyerekét. Persze mi is sokat imádkoztunk azért, hogy egészséges babánk szülessen. Amíg nem bújt ki, még nem volt minden veszve, volt egy kis esélyünk. Nem sok, talán néhány százaléknyi csak, de mi azért reménykedtünk.

Az orvosok biztattak valamivel?

K.: Egyáltalán nem. A szívultrahang-vizsgálaton megkérdezték, hogy egyedül vagyok-e itt. Amikor mondtam, hogy igen, akkor hazaküldtek, hogy jöjjek vissza egy családtaggal vagy egy kísérővel. Amikor bementünk a vizsgálóba, a doktor közölte, hogy a baba akár a pocakomban is meghalhat vagy a szülés után hamarosan. Aztán megkérdezte, hogy mikor szakítsuk meg a terhességet, nekünk mikor lenne jó.

Az fel sem merült, hogy esetleg nem akarjátok elvetetni a babát?

K.: Nem. Sőt amikor Peti mondta, hogy mi ezt nem szeretnénk, mert az élet és a halál nem a mi kezünkben van, a doktor szó nélkül felállt és kiment, otthagyott minket. Egy idő után sejtettük, hogy akkor valószínűleg végeztünk, mehetünk.

Hányadik hónapban voltál ekkor?

K.: A legutolsó vizsgálat, illetve ez az ominózus beszélgetés a huszadik héten történt. A törvény úgy rendelkezik, hogy egészségügyi okokból a huszonkettedik hétig lehet a magzatot abortálni. Később még telefonon is felhívtak, hogy mikor megyünk, mert már alig van időnk. Olyan érthetetlen ez, mintha lenne egy bűvös határvonal! A huszonkettedik hétig mindenki a baba születése ellen volt, utána viszont mindenki meg akarta menteni. Még a legutolsó pillanatban is lélegeztették, amikor én már hagytam volna, mert úgy éreztem, hogy csak a szenvedéseit hosszabbítjuk meg.

„Ez itt még nem a mennyország”

Hogyan zajlott a szülés?

K.: Nehezen. Nem volt jó a szívhang, a baba rosszul reagált a terhelésre. Gyakorlatilag nem is én hoztam a világra, hanem kipréselték belőlem. Akkor aztán mindenki nagyon megijedt, rohangáltak fel-alá, mert idegen orvosnál szültem, aki nem tudta, hogy Down-szindrómás gyereket várunk. Igazából én is csak akkor szembesültem a valósággal. Az utolsó pillanatig reménykedtem.

Milyen volt Dórival otthon?

K.: Nagyon aranyos baba volt, az elején semmi sem látszott rajta, evett szépen, átfordult, de hamarosan nem bírta a terhelést. Egy hónaposan már gyógyszereket kellett szednie. A súlya nem gyarapodott úgy, mint egy átlagos gyereké, hat hónaposan, december környékén csupán négy és fél kiló volt. Januárra voltunk előjegyezve a szívműtétre, de Dóri már előtte sem volt jól, nem evett, ezért bevittük a kórházba, ahol néhány nap után lélegeztetőgépre kellett tenni. Kértem, hogy ha nem életképes, inkább ne kínozzuk. Csak a műtétig kell – mondták. Aztán pár nap múlva valóban megműtötték, de már nem bírta a szíve.

Keresztények vagytok, a nagyszülők is azok, az egész család, az egész gyülekezet, a barátok, mindenki imádkozott értetek. Mit gondoltok, miért történt mindez? Miért engedte meg Isten?

Péter:Szerintem nem célszerű ilyeneket kérdezni. Nincs rá válasz. Persze engem is sokáig kínoztak ezek a kérdések, főleg az, hogy miért nem gyógyult meg Dóri, hiszen amikor ezért imádkoztunk, akkor Isten akaratával egyező dolgot kértünk. Ő a javunkat akarja mindenben, így nem az a szándéka, hogy betegek legyünk. Ez komolyan megpróbálta a hitemet.

Nem haragudtatok Istenre?

K.: Nem. Dóri esete előtt egy-két évvel elég mély kapcsolatba kerültem Istennel. Azt mondtam: „Uram, ha te velem vagy, bármit kibírok.” Megtapasztaltam, hogy mennyire szeret, és hogy valóban erőt és békességet tud adni. Egy időben sokat gondolkoztam azon, hogy mi lenne velem, ha Peti fiatalon meghalna, és én megözvegyülnék. Isten azonban megértette velem, hogy rólam nem Peti gondoskodik, hanem ő. Hiszem és tudom, hogy Isten mindig velem lesz. Nem tudom, hogy miért nem gyógyult meg Dóri, de abban biztos vagyok, hogy nem azért, mert Isten nem akarta meggyógyítani. Ő mindenható, nem csúsznak ki a kezéből a dolgok.

P.: Az is rossz, hogy mi, keresztények sokszor nem hisszük el, hogy velünk ugyanúgy bármilyen baj megtörténhet.

K.: Szerintem ebben a jóléti társadalomban megteremtettük a nyugati típusú kereszténységet, amely amolyan „boldogan élünk, míg meg nem halunk” mese: ha Istent választod, megóv téged minden bajtól, gazdag leszel, szép feleséged lesz… A földi életünk küzdelmes, nehézségek jönnek; ez itt még nem a mennyország. A Biblia azt mondja: „Sok baj éri az igazat, de valamennyiből kimenti az Úr.” (Zsoltárok könyve 34,20) Ez viszont igaz. Történjen velünk bármi, az Úrral túlélünk mindent.

A kórházban, amikor már nem dobogott Dóri szíve, még utoljára felvetted, magadhoz ölelted, és énekeltél neki. Ez olyan gyönyörű és kedves, mégis szívszaggató.

K.:Amikor megértettem, hogy nem életképes, el tudtam engedni. Isten adta őt nekünk, ajándék volt addig, ameddig lehetett. Most már biztos helyen van, tulajdonképpen neki most már sokkal jobb, mint nekünk. A többi gyerekemről még nem tudom, mi lesz velük, Dóri viszont megelőzte őket – utolsóból első lett.

Van vigasztalás

Hogyan élték meg ezt az időszakot a testvérek?

K.: Nagyon megviselte őket. Tünde (8 éves) Dóri műtétje előtt éppen bárányhimlős volt, ezért nem engedtük, hogy játsszon vele, így már nagyon várta, hogy hazajöjjön a kórházból. Amikor megmondtuk neki, nem hitte el, hogy a testvére meghalt. A temetésen szerette volna megnézni, de többen óva intettek, hogy megengedjem. Állítólag egy műtét közben meghalt baba elég csúnya. Mit mondjak, van benne valami. Nem tudtam, mit tegyek, de Tündi ragaszkodott hozzá. Utólag azt mondta, hogy nem is volt csúnya, és most már elhiszi, hogy tényleg meghalt. Megdöbbentem, mert nem gondoltam, hogy a halál feldolgozásában ez a momentum ilyen fontos volt neki. Mélyen meggyászolta Dórit, nagyon kifejezte az érzéseit, de talán emiatt hamarabb túl is tette magát rajta. Donát (6 éves) viszont nem akar róla beszélni. Ha mégis szóba kerül, vagy ha eszébe jut a kishúga, elfogja a sírás. Egy biztos, a gyerekeim számára a halál és a menny nagyon is valóságos fogalom. Száz bibliaköri foglalkozás sem lenne elég, hogy ennyire jól megértsék a lényeget.

Miért, mit gondolnak a mennyről?

K.: Azt, hogy oda akarnak kerülni. A múltkor újra eszükbe jutott Dóri, és rettenetes sírásba kezdtek, hogy ők rosszak, és biztosan nem fognak a mennybe jutni. Már most átélik az elszakítottság érzését. Előbb vagy utóbb biztos összerakják a kis fejükben, vagy már össze is rakták, hogy a bűn az, ami elválaszt minket Istentől.

Tavaly augusztusban megszületett Fruzsina, a negyedik gyermeketek. Ő fogja pótolni Dórit?

K.: Semmiképpen sem. Ő ettől az emléktől teljesen független individuum. Még a két nagyobb testvér is tisztán látja a helyzetet. Nagyon szeretnek játszani Fruzsival, de Dóri továbbra is hiányzik. Négygyermekes család vagyunk, csak az egyikük már nincs közöttünk.

Nem izgultál az újabb babavárás alatt?

K.: Nem, legalábbis ezt gondoltam. Aztán amikor megcsinálták az első tesztet, és az eredménye negatív lett, éreztem, hogy felszabadulok. Tudat alatt óriási súly nehezedett rám. Sajnos a szülés sem volt egyszerű, mert a köldökzsinór háromszor körültekeredett a baba nyakán. Amíg nem mozdult, minden rendben volt, de amikor megindult kifelé, a köldökzsinór megszorult, és azonnal elromlott a szívhang. Ez így ment oda-vissza, folyamatosan. Amikor kiderült, hogy miről van szó, azt mondtam: „Istenem, még egy gyermeket már nem bírok elveszíteni.”

A nagy miértekre továbbra sincs válasz.

K.: Szerintem Petinek igaza volt, nem célszerű állandóan a miérteket kérdezni. Ami a lényeg, ami igazán meghatározó, az az Istennel való kapcsolatunk. Vele még a kőfalon is átugrunk… Ő nem enged meg nagyobb kísértéseket vagy nehézségeket az életünkben, csak amekkorát biztosan elbírunk.

Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni. (1Korinthus 10,13)

(A cikk megjelent a Family magazin 2012/3. számában.)