Nem hangosan veszekedni, szép csendesen verekedni!?

A konfliktusok biztonságos használatának elsajátítását nem lehet elég korán elkezdeni. Ebben – elsődleges szocializációs közegként – a családnak is fontos szerep jut, ezért nem árt, ha a szülő tisztában van vele, milyen módon terelgetheti gyermeke személyiségének fejlődését egészséges irányba – akár összetűzéseken keresztül is. Arról, hogyan is történik mindez, Csáky-Pallavicini Zsófia klinikai gyermek-szakpszichológussal beszélgettünk.

 – Ha az ember azt a szót hallja, hogy konfliktus, rögtön valamilyen kellemetlen képzettársítást fűz hozzá. Valóban ilyen rossz dolog, hogy vannak konfliktusaink?

A konfliktusokhoz kapcsolódó negatív képzettársítást a szó egyik jelentése okozhatja: összetűzés, viszály értelemben gondol a konfliktusaira, akinek összeszorul tőle a gyomra. Pedig konfliktus lehet egy egyszerű nézeteltérés is, vagy ellentétes érdekek-érvek-érzések egymásnak feszülése. Mondjuk is: „konfliktusba kerültem magammal”, valamilyen elvemmel… Ilyenkor a konfliktus az egymásnak feszülést, a szemben állást jelenti, és bár ennek feloldása vagy elviselése erőfeszítést igényel (ebben az értelemben lehet akár kellemetlen is), mindenképp előrevivő, a megnyugvás, a harmónia irányába ható erő.

– Milyen haszna lehet az életünkben előforduló konfliktusoknak?

A konfliktusaink és a megoldásukért tett erőfeszítések segítenek az életünk sok területén, hogy az álláspontunkat tisztázzuk (önmagunkban és másokkal), hogy a vágyainkat, az elveinket, a számunkra fontos értékeket pontosabban megfogalmazzuk, és hogy erőfeszítést tegyünk a saját akaratunk érvényesítésére – vagy engedményeket a másik javára. Ilyen értelemben a konfliktusok „csiszoló műhelyek”, amikből, ha minden jól megy, jobb megoldások, jobb érzések, tisztább értékek kerülnek ki.

 – A család a legalapvetőbb szocializációs közeg, itt tanulunk először konfliktuskezelést is. Mik a legfőbb konfliktusforrások egy átlagos családban?

A konfliktusforrások nagyban függnek az adott család aktuális életszakaszától. Más miatt feszül egymásnak egy frissen házasodott pár, mint egy kamaszokat nevelő család tagjai. Vannak konfliktusokkal eleve terheltebb fejlődési szakaszok az egyén és a család életében is: ilyenek az autonómia alakulásának kiemelt időszakai a gyermek életében – 2 éves kor körül a dackorszakban, és később a kamaszkorban. A családi élet szakaszainak váltásakor (p. átlépés a gyermektelen pár életformájából a kisgyerekes lét körülményei közé; a gyerekek kirepülésekor egyedül maradó pár életformájába lépve; stb.) mindig az egész rendszer – mert a családot jól működő rendszerként is felfoghatjuk, melynek tagjai kölcsönösen hatnak egymásra – változik, és ez a új szabályokat, új viszonyulásokat hoz. A konfliktusok gyakran a megfelelő határok kialakítását célozzák (kinek milyen jogai vannak, miért felel, kinek van alárendelve, mi fölött rendelkezhet, stb.), vagy egyszerűen az új helyzetben felmerülő új igények, új szabályok kiforrását segítik.

– Mi számít még egészséges konfliktusnak a családon belül?

A konfliktus akkor tekinthető „egészségesnek”, ha a továbblépést szolgálja (a korábban jól működő rendszer a megváltozott körülmények miatt már nem működik olyan olajozottan – pl. a kisbaba születése után már nem működik, hogy a férj továbbra is minden második este sörözzön a barátaival –, ezért valamit változtatni kell: ennek módját kell az „összecsapások” során kikristályosítani. Nem egészséges egy konfliktus, ha „beragad”: ha nem lehet továbblépni, mindig a régi sérelmek felhánytorgatásáig jutnak csak el a csatározó felek. Az sem „jó konfliktus”, mikor az egyetlen cél a másik feletti kontroll fenntartása, megszerzése, akár romboló (bántó, megalázó, fájdalmat okozó) eszközökkel is. A fájdalom egy konfliktus során önmagában nem jelenti azt, hogy ne lehetne gyümölcsöző az adott összeütközés – de vannak, akik nem a megoldást, hanem a győzelmet keresik, minden áron.

– Mi történik akkor, ha egy családban következetesen konfliktuskerülő magatartást lát és tanul a gyerek?

A konfliktuskerülő magatartás többnyire abból fakad, hogy nehezünkre esik elviselni a másik haragját, neheztelését, ránk irányuló negatív indulatait, mert annyira rossz érzéseket keltenek bennünk, és mert annyira negatívan hatnak az énképünkre. Akkor már jobb nyíltan helyeselni, elfogadni, beletörődni – és csak magunkban megereszteni pár csípős kritikával tűzdelt szitkot. A dolog hátránya többszörös: egyrészt a konfliktusok kerülése lehetetlenné teszi a valódi felnőtté válást, az igazi autonómia kialakítását és megőrzését. Másrészt rögzíti az önértékelés hiányait: ha nem lehetek elég bátor, hogy a saját vágyaimat, véleményeket megfogalmazzam, mert az illem, a félelmeim, az elvárások megakadályozzák azt, akkor mindig csak a „csendben elsomfordáló”, a háttérbe szorított közlegény leszek (esetleg még harcos mártír). Nyilván nem minden élethelyzetben kell mindenáron nyíltan összeütközésbe kerülni a másképp gondolkodókkal (ez egy másik véglet volna), de a saját identitásunk megélésének szükséges feltétele, hogy kijelöljük a számunkra elfogadható határokat, értékeket, szabályokat, és ezekhez optimális mértékben ragaszkodni is tudjunk, merjünk. A családban a gyerekek érzékeny antennákkal veszik a felnőttek egymás közti interakciójának minden kis mozzanatát. Pillanatok alatt felmérik a konfliktusok kezelésének elfogadott módját is – persze a legtöbb családban jól megfogalmazott üzenetek is szólnak erről (pl. „Jó testvérek sosem veszekednek”, „Édesanyádnak nem mondod, hogy nem!” – vagy épp ellenkezőleg, ahogy a rigmus tanítja: „Nem hangosan veszekedni, szép csendesen verekedni!”).

– Hova vezethet mindez?

Gyermekkorunkban hosszú távú hatásai vannak az ilyen mintáknak és elvárásoknak. Azt az üzenetet közvetítik, ha a nyílt összeütközések kerülendő voltáról szólnak, hogy a pillanatnyi harmónia mindennél értékesebb, semmilyen személyes érzés vagy érdek nem lehet elég erős ahhoz, hogy fontosabb legyen nála. A harmónia sérülése pedig fenyegető, rémületes, minden áron kerülendő dolog. De taníthatnak arra is, hogy jobb nem ujjat húzni másokkal, mert úgysem fogom tudni megvédeni magam, nekem nem lehet igazam. Vagy takarhatják azt a rejtett vélekedést, hogy a saját értékességem, elfogadhatóságom mások egyetértésétől, irányomban mutatott jóindulatától függ – a neheztelést ezért egy pillanatra sem szabad kockáztatni. Szólhatnak a tekintély mindenek feletti tiszteletéről is. És még sok minden másról… de biztosan nem segítik az autonómia kialakulását, az érett emberi viszonyulások fejlődését, amihez gyermekként a családban kapunk segítséget és mintákat. És az emberi együttélés jobbításának fontos eszközétől fosztanak meg: a konfliktusoktól, amiknek a biztonságos használatát nem lehet elég korán elkezdeni tanulgatni.

Az interjú folytatásában Csáky-Pallavicini Zsófia azt is elárulja, milyen az egészséges testvérviszály, de szó lesz a kamasz gyerekekkel kapcsolatos konfliktusokról és az anyós-meny kapcsolatról is.