„Most nem találkozunk egy darabig nagyapával…” Miért tabu a halál a gyermekek előtt?

Élő sebként hordozom magammal az emléket, amikor nagyapám halálát nem árulták el nekem gyerekként. Csak a suttogások, édesanyám fájdalma volt az, amivel szembesültem. Akkor még nem tudtam, hogy hibát követnek el a szüleim, és ők sem, természetesen akaratlanul, hogy megvédjenek egy veszteségtől.

család
2017. október 31. Vajda Boglárka

Mióta saját gyermekeim vannak, sokszor beszélgetünk arról, hogy mi a halál. Megdöbbentően fogékonyak a témára. Bogár Zsuzsa tanácsadó pszichológussal arról beszélgettünk, hogy mi a helyes lépés szülőként.

Családháló: Van ideális kor, amikortól beszélhetünk a gyerekekkel a halálról?

Bogár Zsuzsa: Természetes, hogy a gyerekek különböző életkorokban különbözőképpen állnak a halálhoz, de ez nem jelenti azt, hogy lenne egy ideális kor arra, amikor vagy amikortól erről beszélni lehet illetve kell vele. Pontosabban a kérdés azért értelmezhető nehezen, mert a halál témáját nem úgy kell bevezetni a gyerek életébe, hogy egyszer -amikor alkalmasnak találjuk az időt- leülünk vele, és elmondjuk neki, hogy ez mit jelent, hanem az életünk részének kellene tekinteni, tehát valahol az lenne az ideális, ha a gyereknek ez mindig is természetes lenne, hogy van olyan, hogy halál, hogy az életnek egyszer vége van. Hiszen egyébként is benne van a mindennapjaiban, mert látja, hallja a mesékben, láthatja növények elhervadását, bogarak, apró élőlények halálát. Nem kell várni egy ideális korra, hanem inkább az a kulcs, hogy nem szabad kerülni a témát. Ha a gyerek kérdez, akár a mese, akár a megdöglött méhecske kapcsán, akkor természetesen kell tudni erről beszélni.

CSH: Az jó megoldás, ha nem áruljuk el például egy nagyszülő halálát? 

BZS: Határozottan nem! Azok, akik ezt teszik, azt gondolják, hogy ezzel óvják meg a gyermeket, miközben épp ezzel tesznek rá hatalmas terhet. Titok lesz a családban, és a titok, bármi is az, mérgező! A gyerek érzi, hogy a körülöttük lévők szomorúak, sírnak, kiküldik őt, ha beszélgetnek, vagy akár suttognak, jeleznek egymásnak, úgy, hogy ő ne hallja. Ez hatalmas szorongást ébreszt benne. Nem fogja tudni, hogy mi a baj, beindul a fantáziája, elképzeléseket gyárt arról, hogy vajon miért szomorú mindenki. Ráadásul abban az életkorban, amit egocentrikus gondolkodás jellemez (kb 2-7 éves korig), a gyerek hiheti azt, ő csinált valami rosszat, ő tehet arról, hogy mindenki megváltozott, és ettől egyrészt bűntudata lesz, másrészt tehetetlennek érzi magát, nem tudja, hogy tegyen azért, hogy mindez elmúljon. A tehetetlenségből pedig egyenes út vezet az agresszióhoz. Nagyon érzékenyek egy gyerek antennái, ne gondoljuk azt, hogy lehetünk olyan „ügyesek”, hogy bármit is eltitkolhatunk előlük.

CSH: Van aki azt vallja, az sem baj, ha halottat lát (például természetes módon meghalt nagyszülőt) a gyerek. Erről szakértőként mi a véleménye?

BZS: Ha ehhez a kérdéshez a szülők is úgy állnak hozzá, hogy ez így jó, így természetes, akkor a gyereknek sem jelent ez traumát. Ha véletlenül látja meg, és a szülők ettől teljesen kiborulnak és drámát csinálnak belőle, akkor neki is az lesz, de nem maga a látvány, vagy az élmény teszi azzá, hanem az, ahogy a szülők reagálnak.

CSH: Nálunk sokat emlegetik a gyerekek a néhány éve meghalt keresztanyámat, akit nagyon szerettek. Azt, hogy hiányzik nekik. Erre hogy érdemes reagálni?

BZS: Nagyon jó, ha a gyerekek tudnak erről beszélni, és ez legfőképp akkor valósul meg, ha látják, hogy erre a szülők is nyitottak, nem kell a családban senkinek sem magába fojtani az érzéseit, fel lehet vállalni azt, ha valami nehéz és fájdalmas. Mindenképp érdemes figyelni erre, nem szabad elbagatellizálni. Hozzá lehet tenni a saját érzéseinket is. Fel lehet idézni egy vele kapcsolatos kedves emléket, ennek kapcsán beszélgetni arról, hogy milyen jó, hogy ismerhettük őt.

CSH: Az egyenes út a legjobb ebben a kérdésben is?

BZS: Így van! Kérdezni kell ha válaszolnak, ha lehet az igazat mondani, de nem kell túlzottan magyarázkodni sem. A gyerekek pontosan tudják, hogy annyit kérdeznek, amennyit elbír a lelkük. Ha megkérdezik, hogy mije volt beteg, arra egyszerűen, természetesen kell reagálni és nem kell hozzá elmondani, hogy milyen kezeléseken esett át, hogy próbáltak az orvosok rajta segíteni stb. Az még lehet, hogy túl sok lenne neki, majd egyszer később, ha nagyobb lesz, lehet ez is érdekelni fogja. A lényeg, hogy lehetőleg semmiben sem ködösítsünk, mert azt gondoljuk nehéz kimondani a tényeket, vagy akár magát a szót: halál. A ködösítéssel ugyanaz a helyzet, mint a titokkal: a gyerek megérzi, hogy valami nem oké, valamit valamiért nem úgy, nem teljes valóságában mondunk el neki.