“Nem tudhatjuk, kiben, milyen mély nyomot hagyunk”
Hevesi Judit második, Holnap ne gyere című kötetében szokatlan módon dolgoz fel egy általános, mindenki számára ismerős élethelyzetet: verseiben egy kapcsolat végéről és az elválással járó fájdalmas, hiánnyal teli időszakról mesél. A fiatal költőnő a könyv alapját szolgáló valós élményekről, a kimondott, de be nem tartott ígéretekről, a felejtés szükségességéről mesélt a Díványnak.
Amikor egy másik földimmel, Cserna Szabó Andrással készítettem interjút, ő azt mondta, inkább érzi magát otthon a nagyvárosban, mint vidéken. Te hogy vagy ezzel?
Szeretek itt élni, ez is az otthonom lett, de Mindszent is az otthonom, mert ott a családom. Vagyis itthonról megyek haza, mert a haza ott van, ahol a szeretteim. Az identitásom része, hogy vidéki vagyok, és ezzel leginkább akkor szembesültem, amikor baráti körbe egyszer elkezdődött a vidékizés. Iszonyú bántónak éreztem az egészet, és amikor jeleztem, hogy én is vidéki vagyok a válasz csak annyi volt, hogy jó, de nem vagy olyan. Milyen? Pontosan milyenek a vidékiek? A vidékieket egy nagy, közös tulajdonságokkal rendelkező csoportnak tekinteni, és bizonyos tulajdonságokkal felruházni egyszerű sztereotípia, a csoportalapú megbélyegzést pedig elfogadhatatlannak tartom.
Ez az egész történet nem feltétlenül az identitásom szempontjából volt érdekes, sokkal inkább azért, mert szembesített azzal, hogy ez a féle megkülönböztetés még mindig létezik. Tény, hogy vannak vidék és a főváros között gazdasági és kulturális különbségek, egy vidéki kisvárosban például a kultúra hozzáférhetősége nem olyan magától értetődő, mint Budapesten. Itt a hét minden napján elmehetsz múzeumba, koncertre, színházba, tényleg akárhova. Ez nagyon fontos a számomra, erről nem tudnék lemondani soha. Persze közben imádok hazajárni, a Tisza-part csöndje, a kicsit lassabb élet azért nagyon hiányzik.
Ha jól tudom, otthon senkit nem lepett meg a költői vénád.
A testvérem régi magyar irodalommal foglalkozik, a nagybátyám klasszika-filológus, szóval nem példátlan a családomban a nyelvhez való érzékeny viszony, de írni tudtommal nem írt senki, nagyon sokáig én sem. A zenei pálya tűnt valószínűbbnek, de kényszernek kezdtem érezni, egy ponton úgy gondoltam, hogy vagy a zenei pályát választom és akkor „kötelességem” lesz a zenével foglalkozni, amitől megutálom, vagy elengedem. Elengedtem, zene nélkül nem tudok élni. Ezt elfogadni azt hiszem, nagyon nehéz lehetett a családomnak. Elmentem először germanisztika szakra, aztán még jó néhányra, és végül elkezdtem írni. Nagyon más önkifejezési forma, mint a zongorázás vagy az éneklés.
Az éneklés kicsit kikopott az életedből, de az írás úgy néz ki, marad még egy ideig, hiszen most jött ki a második köteted, a Holnap ne gyere. Ez mind témáját, mind nyelvezetét tekintve különbözik az előző kötetedtől, A hálátlanok búcsújától. Míg az egyikben a kollektív emlékezésre helyezed a hangsúly, addig a Holnap ne gyere főleg a felejtés szükségessége mellett érvel. De elolvasva a verseket, kiderül, nagyon is egymásé a két mű.
Magam is azt gondoltam, hogy nem lesz kapcsolat a két kötet között, közben pedig több is lett, az egyik hasonlóság pont ez, hogy mindkettőben egy-egy témát járok körbe. De azt hiszem, nem is fogok tudni soha másként működni, mint hogy egy adott dolgot emésszek sokáig. Ez amúgy az életben is jellemző rám. Rágódó típus vagyok. A legfontosabb különbség, hogy a Holnap ne gyere személyes élményeken alapszik, az előző kötet pedig kollektív tapasztalatról próbál meg valamit mondani.
Az előző megírásánál rengeteget kutattam a témában: versek, tanulmányok és különböző források olvasása, női túlélők visszaemlékezései alapján születtek a verseim. Természetesen ezekben is van egy bújtatott személyes szál, egy családtörténet, hiszen ott van a mamám figurája, de a második kötet jóval élményalapúbb, lényegében a legszemélyesebb élményeim gyűjteménye. A gyász pedig megjelenik mindkét kötetben, a másodikban pontosan felismerhetőek annak pszichés szakaszai, csak kicsit összekeverve.
