Nem volt más választása

Az államosítás után hathetenként állandósultak nálunk a házkutatások, amelyek során édesapámat még az ágyneműs szekrényben is keresték, hátha megtalálják. Édesanyámat legalább harmincszor elvitték a rendőrségre, és soha nem tudtuk, hogy vissza fog-e jönni.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2014. augusztus 22. Paulik András


Több mint hétszáz cikke, öt díjnyertes könyve jelent már meg a tengerentúlon, és egyetlen magyarként volt elnöke Washington állam újságíró-szövetségének. Helen M. Szablya, azaz Szablya Ilona, Washington, Oregon és Idaho állam tiszteletbeli főkonzulja évtizedek óta küzd azért, hogy hazánk XX. századi történelmével kapcsolatban Amerikában is megtudják az igazságot. Teszi mindezt megejtő emberséggel, tárgyilagossággal, bosszúvágy és elfogultság nélkül. Mélyen hívő katolikus családját a kommunista terror ugyan szétszórta, de sem megtörni, sem megalkuvásra kényszeríteni nem tudta soha.

Angolul megjelent önéletrajzi regényében (My Only Choice: Hungary 1942–1956, azaz Egyedüli választásom: Magyarország 1942–1956 között)felnőtté válásának történetét követhetjük végig: a könyv a harmincas évek felső tízezrének jómódjából az ostrom nyomorába süllyedő tinédzser, majd az ÁVO üldöztetését megélni kénytelen kisgyermekes édesanya sorsát mutatja be sodró lendülettel, letehetetlenül. Sosem érezte úgy, hogy a Gondviselés megtagadta Öntől az igazi, felhőtlen gyerekkort? Hogy miért kellett túl korán, szinte egyik pillanatról a másikra felnőtté érnie, ráadásul örökké a halál árnyékában élve?

A Gondviselés mindig azt adja meg számunkra, amire éppen szükségünk van. Édesanyám szerint én felnőttnek születtem. Nem szerettem játszani, csak olvasni. A felnőttek beszélgetéseit sokkal jobban élveztem, mint a gyerekekét. A kortársaim között nem találtam olyan fiút, akivel szerettem volna beszélgetni, viszont a leendő férjemmel, aki tíz évvel idősebb volt nálam, az első perctől kezdve nagyszerűen megértettük egymást. A Jóisten minket egymásnak teremtett, és a kitelepítések révén lehetővé tette számunkra, hogy már tizenhat éves koromban elvehessen feleségül. Így is fel lehet fogni. Annak idején a háború és az azt követő események miatt sokkal előbb értek meg a fiatalok.

A tét: élet vagy halál

Rajongással szerette a szüleit és a nagyszüleit. Kik, pontosabban milyen emberek voltak ők?

A családunknak drogéria-üzlethálózata és gyára volt, ahol a nagypapám receptúrái szerint készültek a különböző Molnár és Moser néven ismert illatszerek, kozmetikumok, tisztítószerek, szappanok. A legnagyobb boltunk az ostrom alatt elpusztult, de a gyár az illóolajokkal együtt szerencsésen megmaradt, így a nagypapám és az édesapám a háború után újraindíthatta a vállalkozást. 1949-ben aztán államosítottak mindent, és édesapámnak el kellett menekülnie az országból, mert a lefizetett rendőrségtől tudtuk, hogy másnap le fogják tartóztatni. Édesanyámat, nagypapámat az üzemvezetőkkel együtt „lopás” vádjával a népbíróság elé állították Marx szerint ugyanis a magántulajdon lopásnak minősül. Az alkalmazottak azonban megvédték őket, és a munkásokból álló bíróság csodával határos módon felmentő ítéletet hozott.

Az államosítás után hathetenként állandósultak nálunk a házkutatások, amelyek során édesapámat még az ágyneműs szekrényben is keresték, hátha megtalálják. Édesanyámat legalább harmincszor elvitték a rendőrségre, és soha nem tudtuk, hogy vissza fog-e jönni. Én ekkor mindössze tizennégy éves voltam. A nagymamám éppen rákban haldoklott, a nagypapám pedig szellemileg beszámíthatatlanná vált. A két húgom még kicsi volt, így mindent nekem kellett intéznem, beleértve az ügyvédekkel való tárgyalást is. Amikor elkezdődtek a kitelepítések, megpróbáltunk kiutat keresni szorult helyzetünkből. Úgy éreztük magunkat, mintha egy izgalmas film szereplői lennénk, amelynek még nincs kész a forgatókönyve, sőt nekünk kell megírnunk azt, a tét pedig nem más, mint élet vagy halál.

A túlélés érdekében időnként különös megoldásokhoz is kellett folyamodniuk, a megpróbáltatások közepette egy időre szétszakadt a családjuk. Hogyan élték meg ezt a korszakot?

Nagyon nehezen. Láttuk azt, hogy a mérnökök és az orvosok feleségeit nem telepítették ki, ha volt nélkülözhetetlenségi bizonyítványuk. Márpedig az ostrom után romjaiban hevert Budapest, az újjáépítéshez létszükséglet volt a mérnökök, orvosok szaktudása. Ameddig a kommunisták ki nem nevelték az új nemzedéket, kénytelenek voltak rájuk támaszkodni, akkor is, ha más elveket vallottak.

Tizennégy éves voltam, amikor a későbbi férjemmel, dr. Szablya Jánossal összetalálkoztam. A Ganz gyárban dolgozott mérnökként, és az egyetemen is tanított egyidejűleg, mert mindkét helyen óriási szükség volt rá. Amikor betöltöttem a tizenhatodik életévemet, szülői engedéllyel férjhez mehettem hozzá, így megúsztam a kitelepítést. De ott volt a két kishúgom és az anyukám is! Mi legyen velük? Kitaláltuk, hogy az egyik testvéremet örökbe fogadja egy mérnök, a másikat pedig egy orvos. Az édesanyám elköltözött Törtelre a nagypapámmal – az egyik ott lakó szobalányunk talált nekik helyet –, így ők szabad akaratukból mentek el, még azelőtt, hogy kitelepítették volna őket, tehát vissza tudtak jönni bármikor Budapestre. Közben azonban az édesanyámnak – bár minden porcikája tiltakozott ellene – hivatalosan el kellett válnia az édesapámtól, mert ha nem teszi, őt is cinkostárssá minősítették volna, és tovább vegzálják. Megkértük édesapám egyik legjobb barátját – aki szintén orvos volt, és aki örökbe fogadta a testvéremet –, hogy „papíron” vegye feleségül anyukát. Ezeknek a trükköknek köszönhető, hogy végül a fővárosban maradhattunk. A családi házunkból két szobát hagytak meg, abban lakott a nagypapa, az édesanyám és a két testvérem, valamint a férjem és én. Ide született az első gyermekünk is. Az „új apuka” is ott lakott velünk a házban, csak egy másik emeleten.

Csodás megmenekülés

Az ’56-os forradalom leverése után mégis eljött az a pillanat, amikor a férjével kénytelenek voltak elhagyni az országot. Két aprósággal és egy csecsemővel vágtak neki a határnak…

Amikor legelőször indultunk el, csupán tíznapos volt a harmadik gyermekünk. Akkorra lett háromhetes, amikor többszöri elfogatás után végre sikerült megérkeznünk Ausztriába.

Először édesapám küldött valakit egy teherautóval értünk, azzal majdnem eljutottunk a határig, de lekapcsoltak bennünket. Pont egy orosz tankba futottunk bele… Visszatoloncoltak minket Mosonmagyaróvárra, ott éjszakáztunk vagy százhúsz másik családdal együtt. A gyerekesek egy szobában szorongtak, mert csak azt a helyiséget lehetett fűteni, egyébként teljesen be volt fagyva a rendőrség épülete. Onnan busszal szállítottak tovább minket, ám a busz defektet kapott. A ránk vigyázó rendőr elment intézkedni, és finoman jelezte, hogy csak másfél óra múlva fog visszajönni.

Magyarul lehetővé tette, hogy megszökhessenek.

Így van. Akkor egyébként az egész magyarság összetartott, és mindenki segítette a másikat. Az állomásfőnökök előre telefonáltak, hogy melyik állomásig lehet eljutni anélkül, hogy leszednék az embert a vonatról. Újra megkíséreltünk átmenni a határon, ám megint elfogtak bennünket. Amikor megszabadultunk, végső elkeseredésünkben papírokat hamisítottunk magunknak. A férjem tanszékvezető-helyettes volt az egyetemen, és saját magát „rendelte ki” Sopronba, hogy vegye át az ottani tanszék irányítását, mert onnan a forradalom után rengeteg diák és tanár emigrált, a tanítást viszont el kellett kezdeni. Én ezt a papírt lefordítottam oroszra, rátettük a hivatalos pecsétet, és hat példányt készítettünk belőle, hogyha netán egy őr széttépné az egyiket, akkor elő tudjuk húzni a másikat.

Végre felkeveredtünk egy vonatra, amelynek az egyik kocsijában nem égett a villany. Ezt persze eleinte még nem tudtuk, csak kicsivel később derült ki, amikor elaludtak a gyerekek. Mit volt mit tenni, ott maradtunk… És milyen jól tettük! Az oroszok ugyanis nem mertek oda bejönni, csak azt ellenőrizték, hogy a kettes határsávnak a pecsétje benne van-e a személyi igazolványunkban. Persze nem volt, de a magyar katona, aki bejött hozzánk, segíteni akart rajtunk, ezért csak annyit mondott: „Köszönöm szépen, professzor úr! Milyen aranyos a baba!” Nem kért más igazolványt. Így jutottunk el Sopronig.

Amikor az állomáson leszálltunk, egy idős bácsi vitt el a vezetőnk házáig, egy nyugdíjas vasutas otthonába. Végig csöndben kellett maradnunk, a gyerekek sem sírhattak, hiszen ha lebukunk, rögtön feljelentettek volna minket. Szerencsére nem történt semmi, a házigazdánk megbeszélte az őrökkel és a vezetőkkel, hogyan fogunk elmenekülni. Két napig szakadt az eső, aztán a harmadik nap végre kisütött a nap. December 8-án indultunk el. A vezetőnk ment előttem, utána én a két nagyobb gyerekünkkel, a férjem pedig egy kosárban hozta a legkisebbünket. A kétéves a négyévessel együtt egy darabig gond nélkül jött, de utána nagyon elfáradt, ezért betettük a hátizsákba, és a férjem hozta őt is. A nagylányunk majdnem végiggyalogolta az utat, amikor valaki felkapta, hogy gyorsabban tudjunk haladni.

Fertőrákos környékén a vezetőnk házánál álltunk meg. Míg én megszoptattam a babát, ő megtudakolta, hogy mikor van az őrségváltás, mert akkor minden határőrnek egy meghatározott ponton kellett lennie. A mi segítőink viszont tudták, hogy hol van az a határrész, amelyik a legtávolabb esik ettől, és ott akartak átvinni bennünket. Nagyon kellett sietnünk, negyvenöt percünk volt az előttünk lévő három kilométerre. Sáros volt az ösvény, amerre mentünk, én többször el is estem. Leírhatatlan, fenomenális érzés volt, amikor megéreztem a lábam alatt a senki földjét, majd megérintette a kezemet egy kis osztrák zászló. Abban a pillanatban, amikor odaát összeölelkeztünk, fellőtték az első világító rakétát mögöttünk… Tudom, hogy mindezt csak azért tudtuk túlélni, mert velünk volt a Jóisten.

A legfontosabb a szeretet

Mi történt azután, hogy Ausztriába érkeztek, és új életet kezdtek?

Átjutni a határon csodálatos érzés volt annak dacára, hogy a három gyerekünkön kívül nem volt másunk, mint hat pelenkánk, de tudtuk, hogy szabadok vagyunk, és ez kárpótolt mindenért. Időközben kiderült, hogy a Soproni Egyetem hallgatóiból és tanáraiból verbuválódott emigráns csapatot a vancouveri British Columbia Egyetem befogadta. Mivel mindketten jól beszéltünk angolul, ráadásul a férjem professzor volt, a kanadai nagykövet megkeresett minket Bécsben, hogy segítsünk a képzés megszervezésében. Májusban meg is érkeztünk Kanadába, és hat és fél évet töltöttünk ott. Ezalatt mi is „soproniak” lettünk, mind a mai napig tartjuk velük a kapcsolatot.

Idővel a többi családtag is Amerikába költözött, de az örömüket beárnyékolta egy tragédia.

Az egyik húgom jó ideig nem mert elindulni, miután ő is velünk volt a vőlegényével együtt, amikor először elfogtak minket. A forradalom után férjhez ment, és három gyermeke született. 1965-ben Etiópiába költöztek, mert a férje ott vállalt el egy munkát, onnan jöttek tovább Amerikába. A másik testvérem viszont még előttünk kijutott, ő a vőlegényével menekült el, és már Winnipegben esküdtek meg. Az édesanyám a nagypapámmal maradt, mert nem tudta senkire hagyni őt. Csak tíz évvel az államosítás után, 1959-ben engedték el a kommunisták, akkor azonban már azt mondták neki, hogy „Most aztán tűnjön el!”. Így mehetett ki Kanadába a szenilis nagyapámmal együtt, és ekkor találkozhattak végre az édesapámmal is. Sajnos nagyon rövid ideig, mindössze két évig lehettek együtt, mert anyukám rákban megbetegedett és elhunyt. Édesapám viszont kilencvennyolc éves koráig élt, ugyanabban az esztendőben halt meg, mint a férjem.

Sokszor felmerül a kérdés, hogy kinek volt könnyebb: annak, aki elment, vagy aki maradt, és vállalta az elnyomást?

Nem véletlenül lett az a címe a könyvemnek, hogy Egyetlen választásom – előttünk nem volt más út, mint hogy emigráljunk. Én hiszem, mindenkit tudott használni a maga helyén a Jóisten: azt is, aki a szabadságra vágyva elment, és azt is, aki azért maradt, hogy megpróbálja kivívni magának a szabadságot. Mert aki elment, az hírét vitte a nagyvilágban annak, hogy mi is zajlott a vasfüggönyön túl, aki pedig itt maradt, az belülről tudott küzdeni a változásért. Mi a férjemmel a legfontosabb küldetésünknek azt tartottuk, hogy tudassuk a külfölddel, mi történt a kommunizmus alatt Magyarországon, és hogy segítségére lehessünk a honfitársainknak.

Fáradozásaikat 2005-ben hazánk is elismerte, és a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét adományozta Önöknek. Mit takar a „tiszteletbeli konzul” kifejezés? Hiszen mint mesélte, legalább annyi dolga van, mint egy karrierdiplomatának.

Mi nem adunk ki útlevelet és vízumot, de ez nem jelenti azt, hogy nem tudunk segíteni például a különböző űrlapok és dokumentumok kitöltésében. A tiszteletbeli konzulnak – ahogy nekünk mondták – „kis nagykövetnek” kell lennie, vagyis mind a kultúrával, mind a turizmussal, mind a kereskedelemmel foglalkoznia kell: eseményeket, rendezvényeket szervezünk, támogatjuk az ide érkező újságírókat és stábokat, és nem utolsósorban segítségére sietünk a bajba jutott magyaroknak… Mindent egybevetve: képviseljük Magyarországot mindenütt. A „tiszteletbeli” jelző annyit jelent, hogy mindezért nem kapunk pénzt, de megengedik, hogy a saját pénzünkön fedezzük a költségeinket…

Mindeközben hét gyermeket neveltek fel. Milyen útravalót igyekeztek átadni nekik?

Azt, hogy a legfontosabb a szeretet. János apostol szavaival együtt valljuk, hogy az „Isten szeretet”. Az ő segítségével próbáltunk példát mutatni nekik abban is, hogy miként kell tisztességesen élni. Amikor a férjem meghalt, a gyerekeink azt mondták, hogy most már azt is megmutattuk nekik, hogyan kell meghalni…

A gyerekeinket úgy kezeltük, mint külön egyéniségeket, ugyanakkor mint egy sokgyerekes család tagjait. Esténként a vacsoraasztalnál mindig közösen imádkoztunk, ilyenkor mindenki szabadon megfogalmazhatta az örömeit, kéréseit is. Ott mindent meg lehetett beszélni. Még ma is gyakran emlegetik ezeket az alkalmakat.

Hogyan tovább, kedves Ilona? Hiszen láthatóan tele van tettvággyal és tervekkel…

Mindenekelőtt folytatni szeretném a könyvemet, és bízom benne, hogy magyarul is megjelenhet. Örülnék, ha mindaz, amit átéltünk, az anyanyelvemen is megszólalhatna, a magyar olvasókhoz is eljutna.


További érdekességek, információk Ilonáról:

www.helenmszablya.com

(A cikk megjelent a Family 2014/3. számában.)