Örökre választva

A feleség Texasból, a férj a Hawaii-szigetekről származik, a menyegzőjüket pedig a miskolci gyermekotthonban tartották. Már önmagában ez a tény felkelti az ember kíváncsiságát, hát még ha megtudja: a házaspár három gyermeke közel egyidős, és egyikük Szikszón, a másikuk Ózdon, a harmadikuk pedig Ankarában született. Hogy miként lehetséges mindez? Trudy és Russell Chun történetéből mindjárt kiderül.

Trudy Texasban született. Russell kínai származású, de szintén a tengerentúlon nőtt fel. Hogyan kerültek ebbe a hangulatos, négyezer lelkes magyar faluba, Mikepércsre?

Russ: Az amerikai hadseregben szolgáltam, ahonnan fiatalon nyugdíjaztak. Úgy döntöttem, hogy az életem hátralévő részében missziós munkát szeretnék végezni. A pozsonyi amerikai nagykövetségen ismerkedtem meg a Good Sports International (GSI) missziós szervezet vezetőjével, aki arról mesélt, hogy milyen nagyszerű dolog gyerekeknek baseballtáborokat szervezni és ezen keresztül megismertetni velük az evangéliumot. Akkor még egyáltalán nem rajongtam sem a baseballért, sem a gyerekekért, de Isten átformálja az ember gondolkodását… Hamarosan Szlovákiában segítettem nyári táborokat szervezni. Itt találkoztam egy családdal, akik két gyermeket fogadtak örökbe a miskolci gyermekotthonból, és fölvetették, hogy miért nem szervezünk nekik is ilyen hetet. 1998-ban tartottuk az első tábort ott.

Trudy: 1997-ben jöttem először Magyarországra egy missziós szervezettel, hogy angolt tanítsak állami iskolákban. Miután Russellal megismerkedtünk, én is bekapcsolódtam a gyermekotthonos szolgálatba. Annyira megszerettem, hogy amikor Russ megkérdezte tőlem, hol legyen a menyegzőnk, eszembe sem jutott, hogy Texast vagy Hawaiit mondjam, így 2000-ben Miskolcon tartottuk az esküvőnket. Aztán a férjemet Törökországba vezényelték, ezért született Andi lányunk Ankarában. Egy ideig Heidelbergben is laktunk, onnan költöztünk 2005-ben Mikepércsre.

Mennyire érzik otthon magukat a helyi közösségben?

T.: Amikor építkeztünk, az utca végén is készült egy ház. Érdeklődtem, hogy ők honnan jöttek, mire a szomszédom azt válaszolta, hogy idegenek, debreceniek. Eléggé meglepődtem: hogyha a szomszédos Debrecenből érkezők idegenek számukra, akkor milyenek lehetünk mi? De hamar befogadtak bennünket, jó a kapcsolatunk a református gyülekezettel is. A férjem segít az angoloktatásban, és két baseballcsapatot is alapított a faluban.

Jelenleg mivel foglalkoznak?

T.: Russ a GSI amerikai vezetője, én pedig főleg a gyerekekkel foglalkozom.

R.: …meg könyveket ír, például bibliatanulmányokat nőknek, de regényeket is.

„Legyetek ti a szülei!”

Önöknek már volt egy vér szerinti gyermekük. Miért döntöttek úgy, hogy örökbe fogadnak még egy kislányt?

T.: Nekem van egy másfél évvel idősebb fiútestvérem, akit a szüleim adoptáltak. A mai napig nagyon szeretjük egymást. Tinédzserként arról álmodtam, hogy majd egy kedves, kicsi kínai lányt fogadok örökbe… Az is hozzátartozik a történetünkhöz, hogy nagyon nehéz várandósságom és szülésem volt, többször került veszélybe a kisbabám, ezért nem akartam újabb saját gyermeket vállalni.

Hogyan került a családba Niki?

R.: Éppen a hálaadás napját ünnepeltük Miskolcon, amikor úgy éreztem, hogy Isten valamiért a szívemre helyezte az örökbefogadás kérdését. Közben láttam, hogy Trudy egy kislányt ölelget a folyosón – Niki volt az. Nehezen akartam engedelmeskedni Istennek, mert inkább saját gyermeket szerettem volna, ekkor azonban Trudy megszólalt…

T.: Bennem már régóta érett a gondolat, de addig csak Istennel beszéltem róla. Volt még egy érdekes momentum: egy évvel korábban egy vetített képes előadást készítettem, amikor az ötéves Andikám odaállt mögém, és Niki fotóját látva felkiáltott: „Ő a barátom!” Elmondtam neki, hogy Nikinek nincsen anyukája és apukája, mire ismét megszólalt, mert már akkor a problémamegoldás érdekelte: „Hú, akkor ti lehetnétek a szülei!” Nem tudtam ettől szabadulni, éreztem, hogy akkor lesz nyugtom, ha megosztom ezt a dilemmát a férjemmel. És amikor elmondtam neki, már nem tiltakozott.

Magyarországon azonban nem olyan egyszerű örökbe fogadni egy gyermeket, mint a tengerentúlon. Hogyan boldogultak az adminisztrációval?

T.: Először is azt sem tudtuk, hogy örökbe fogadható-e Niki, de az otthonban közölték, el sem tudnának neki jobb szülőket képzelni, mint mi vagyunk. Persze a hivatalos ügyek nehezen mentek, például kifogásolták, hogy a saját gyermekünk fiatalabb, mint ő, és sok más nehézségbe is ütköztünk, de végül sikerült. És Niki teljesen kivirult nálunk! Andi fantasztikus, érett, okos gyerek, nagyon örült Nikinek, remekül megértik azóta is egymást.

Hány éves volt ekkor Niki?

T.: Hat. Azt jósolták a szakemberek, hogy nehezen fogja elsajátítani az angol nyelvet, mert elég lassan tanul – ráadásul az otthonban nevelkedő gyerekek nyelvi kifejezőkészsége általában fejletlenebb. Ezzel szemben három hónap alatt megértett minket angolul. A vér szerinti kislányunk, Andi magyar oviba járt, és eleinte ő fordított Nikinek. Néhány hónap után a magyar barátaink észrevették, hogy Niki akcentussal beszél magyarul.

„Még egy kisfiúnak kell, hogy legyen helye minálunk”

És hogyan került a családba Levi?

T.: Aznap, amikor végre az összes hivatalos papírt sikerült elrendeznünk Niki örökbefogadási ügyével kapcsolatban, az otthonban felfigyeltünk Levire és népes családjára. Tizenketten voltak testvérek, és nagyon ragaszkodtak egymáshoz. Levi sokszor serénykedett Russ körül az otthonban, és három év múlva egy vendégfogadáson az jutott eszembe, hogy még egy ilyen kisfiúnak kell, hogy legyen helye minálunk… De rögtön feltámadt bennem a kétely amiatt, hogy Levit nem lenne jó elszakítani a testvéreitől. Istenhez kiáltottam magamban: „Uram, ha tényleg őt helyezted a szívünkre, megteheted, hogy megkapjuk, bár én nem látom, hogyan.” És hamarosan kiderült, hogy egy család négy testvért örökbe szeretne fogadni közülük, tehát megnyílt az út mielőttünk is.

Mennyi idős volt ekkor Levi?

R.: Tízéves. A szakemberek nagyon féltettek bennünket, mondván, hogy nem lesz ez egyszerű, hogyan fogadja majd Andi a kiskamasz fiút… De ami nem könnyű, az nem jelenti azt, hogy rossz – amint ha valami könnyen megy, az sem feltétlenül jó. A legtisztább dolgok az életünkben a nehézségeinkből születnek. Nem adtuk föl, és végül hosszú huzavona után örökbe fogadhattuk Levit is.

Mit szóltak ehhez a lányok?

R.: Érdekes, de nem Andinak volt nehéz elfogadnia a helyzetet, hanem Nikinek. Andi ugyanis teljes biztonságban érzi magát a családban, az örökbe fogadott gyerekek viszont félelmekkel tele érkeznek. Niki riválisának tekintette Levit, és a legnagyobb fegyvere az volt, hogy Levi nem beszélt angolul. Egyszer aztán azt mondtam nekik, hogy ti mindhárman ehhez a családhoz tartoztok örökre, úgyhogy jobban teszitek, ha megtanultok egymással együtt élni.

T.: Természetesen nekünk kell kiépíteni bennük a biztonságérzetet. Ezt teszem például akkor is, amikor naponta itthon tanulok Nikivel.(Ő ugyanis diszlexiás-diszgráfiás, ezért egy sajátos oktatási programban vesz részt. Amikor kiderült, hogy angolul gondolkodik, és azt fordítja magyarra, vagyis az angol lett az anyanyelve, úgy döntöttünk, hogy hivatalosan egy amerikai iskola diákja lesz, de itthon foglalkozom vele.) Levi számára viszont az okozott gondot, hogy mire hozzánk csatlakozott, addigra mi már egy családnak számítottunk. Hála Istennek, sikerült megbirkóznunk a nehézségekkel, és Levi egy év alatt a nyelvi akadályokat is leküzdötte.

Perszenem oldódik meg minden egyszerre, sőt amikor azt hisszük, hogy rendben mennek a dolgok, ismét jön valami nehézség. A férjem szokta mondani, amikor azon bosszankodom, hogy a gyermekem nem képes egy helyben megülni és figyelni, hogy én is ugyanezt teszem, amikor Istennel szemben türelmetlenkedem. Akkor én is ugyanúgy letérek arról az útról, amelyen járnom kellene. Ez a példa alázatra indít minket.

Magyarországon jobban idegenkedünk az örökbefogadástól. Sokan kételkednek abban, hogy ugyanúgy lehet szeretni az örökbe fogadott gyermeket, mint a sajátot.

R.: Úgy gondolom, egy férfi másképp kötődik a saját gyermekéhez is, mint egy nő, hiszen nem ő szülte. De a feleségemet sem én szültem, mégis amikor beleszerettem, örökre őt választottam. Ugyanígy a gyerekeimet is örökké szeretni fogom.

T.: Furcsállottam, amikor sokan azt mondták, hogy biztos azért fogadtunk örökbe, mert nem lehetett több gyermekünk. Úgy éreztem, mintha másodosztályú lennék emiatt. Ha nem kaptuk volna meg a gyerekeket, olyasmit éltem volna át, mintha elvetéltem volna. Amikor még kétséges volt, hogy sikerül-e örökbe fogadnunk őket, ahhoz hasonló élmény volt, mint amikor Andival a kórházban feküdtem veszélyeztetett terhesként.

Tudom, hogy nem az örökbefogadás az ideális szülő-gyerek kapcsolat, de Ádám és Éva megtörte az ideális rendet. Az örökbefogadás így tulajdonképpen olyan, mint a megváltás: megszünteti a zűrzavart, visszaállítja az eredeti rendet.

(Az interjú megjelent a Family magazin 2013/4. számában.)