Örömből fakad – Sárdi Enikő kerek világa

Sokáig a Sláger Rádió egyik hangja volt, ám ahogyan sorban születtek a gyermekei, máshova került a hangsúly az életében. Sárdi Enikő jelenleg egy lány és hat fiú édesanyja, és ugyanolyan lelkesedéssel mesél a kereskedelmi rádiónál eltöltött éveiről, mint a népes család mindennapjairól.

1998 és 2003 között elég sokat hallhattuk Önt a Sláger Rádióban, a szombat és vasárnap reggeli magazinműsorban. Mennyire ragadta meg a média világa?

Szerintem aki egyszer megkóstolja ezt a szakmát, az beleszeret. Pécsett végeztem az egykori JPTE angol–földrajz szakán, de amikor lediplomáztam, tudtam, hogy már nem szeretnék tanítani. Véletlenül kerültem egy vidéki rádióhoz, ott tanultam meg a szakma alapjait. Majd amikor Budapestre jöttem, az éppen induló Sláger Rádióhoz jelentkeztem. Nagyon szerettem az ottani szerkesztőségi légkört, teljesen szabad kezet kaptam a műsoraimhoz. A második otthonom lett a rádió. Élveztem, hogy ajtók nyíltak meg előttem, hogy nagy – vagy csak annak tartott – emberekkel beszélgethettem. Varázslatos világ volt. De én soha nem voltam celeb, a médiának ez a vonzata nem érdekelt.

Már évek óta a rádiónál dolgozott, amikor az első gyermekét várta. Hogyan képzelte el a továbbiakat akkor?

2002-ben házasodtunk össze a férjemmel. A nászúton terhes lettem, és amikor bejelentettem a programigazgatómnak, hogy babát várok, megkérdezte, hogy a születése után három hónap múlva számíthat-e rám. Azt mondtam erre, hogy nem azért szülök gyereket, hogy három hónap után magára hagyjam.

Később is így érezte? Fel sem vetődött Önben a visszatérés gondolata?

A rádió megszűnéséig, 2009-ig hétvégeken volt még egy kétperces megszólalásom a reggeli műsorban, de csak felvételről, így az elvonás fokozatosan történt. Nyilván le kellett építenem magamban ezt a világot, de soha nem bántam meg, hogy abbahagytam, és nem akartam visszatérni. Idővel persze jó lenne például itthonról írogatni, most azonban az a fontos, hogy ott legyek, amikor a gyerekeim számítanak rám.

Eredetileg is nagy családot szerettek volna?

Nem, én azt mondtam a férjemnek, hogy két gyermeket szeretnék, mert mi is ketten vagyunk a testvéremmel, Laci, a férjem viszont legalább háromról álmodozott. Abban maradtunk, hogy kettő után majd meglátjuk.

És a valóság: hét év alatt hét gyermek…

Zsófi, az első és az egyetlen lányunk nehezen jött világra, de két hét múlva már azt mondtam, hogy megint mennék szülni. Andris tizenöt és fél hónappal később érkezett, ám akkor már a szülőágyon gondoltam, hogy én újra jönnék… Talán a negyedik gyermekünk, Ákos után éreztem azt először, hogy most már eléggé zajos a ház, álljunk meg itt, mert a négy is nagyon szép szám. Aztán jött az ötödik, de neki is ugyanúgy örültünk. A négy kicsi gyerek mellett nem volt könnyű kihordani, és úgy is gondoltam ekkor, hogy na, most már tényleg itt a vége. Aztán amikor Attila tíz hónapos lett, egy baráti családról megtudtuk, hogy négy fiú után újra babát várnak. Akkor ütött belém, hogy még vágyom egy babára, aki jött is, menetrend szerint. És a slusszpoén: a hatoska hozta magával heteskét is…

Öt kicsi mellett egy ikerpár érkezése nem lehetett kis feladat.

Fordult velünk egyet a világ, mégis ment, aminek mennie kellett. Ráhagyatkoztunk a Gondviselésre. Biztosan több gyerek születne, ha az emberek rá mernék bízni magukat, és elengednék az aggodalmaikat. Mindig örömből fakadt a gyermekvállalásunk, és valahogy jött az erő is hozzá. Emlékszem, Zsófi születése után a délután is pizsamában talált, mert én voltam a legelfoglaltabb anya a világon. Most, ha kell, hét gyerekkel is simán odaérek az iskolába fél nyolcra.   

Milyen értékek mentén nevelik a gyerekeket?

Olyan iskolát választottunk, ahol keresztény szellemben tanítják a gyerekeket, mert fontos számunkra, hogy a családi és az iskolai nevelés harmonizáljon. A férjem katolikus családból származik, én azonban korábban nem voltam megkeresztelve. Tudtam, hogy ez hiányzik az életemből, így az esküvőnk előtt én is megkeresztelkedtem. Most a helyi katolikus közösségbe járunk együtt. Boldog vagyok, hogy a gyerekeink ilyen közegben nőhetnek föl.

A kilencfős család körüli teendőkben kire számíthatnak?

Az anyukám Székesfehérváron lakik, őt ritkábban látjuk, de az anyósom Budapesten él, így ha a városban kell intéznem valamit, akkor szívesen vigyáz a gyerekekre. Két egyetemista lányra is számíthatok itt a faluban, ha valahova el kell mennem. Emellett kéthetente jön hozzánk egy hölgy takarítani. Nagykovácsiban, ahol élünk, elképesztő a népszaporulat, sok nagycsaláddal vagyunk körülvéve, akikkel állandóan számíthatunk egymásra. A délutáni gyerekszállítást például irigylésre méltó módon osztottuk fel egymás között.

A férje mennyire tud részt venni a családi életben?

Laci fül-orr-gégész, és a kórházi munkája mellett van négy-öt mellékállása is, a család teljes anyagi terhét ő viszi a vállán. És soha nem panaszkodik! Mindemellett ha itthon van, sokat foglalkozik a gyerekekkel. Fantasztikus férj és apa, aki jó mintát ad a fiainak.

Mikor jut idejük egymásra?

Például a hétvégi délutáni kávézáskor. Ilyenkor mondjuk a gyerekeknek, hogy sicc innen, mi most kávézunk, de ez legutóbb is úgy történt, hogy közben három gyerek lógott Lacin. Mindegy, azért mégis tudunk kicsit beszélgetni. Aztán este tíz után, amikor a romokat is eltakarítottuk, tévénézés helyett szintén leülünk beszélgetni. A családi nyaralások estéi is ilyen alkalmak. Ezekből összedobjuk a magunk idejét. Évente egy hosszú hétvége is összejön kettesben, de ennél többet nem is szeretnénk a gyerekek nélkül. Laci mindig mondja, hogy ha szabadságra megy, szeretne a gyerekekkel lenni, és ez így is van rendjén.

Ha búcsúzóul lehetne egy kívánsága, mit kérne a maga számára?

Minden maradjon így, ahogy van!

(Az interjú megjelent a Family magazin 2013/3. számában.)