Sára Bernadette: “A gyermekeknek a szereteten alapuló nevelés számít!”

Szerető feleség, két gyermek édesanyja és három unoka nagymamája: Sára Bernadette színművész  szerint a gyermekeknek a szereteten alapuló nevelés és a család megtartó ereje számít.

Családháló: Hogyan készültek a gyermekek kirepülésére férjével, Cseke Péterrel?

Sára Bernadette: Érdekes, hogy nem foglalkoztam különösképpen az elszakadás kérdésével. A kisebbik lányom, Dorka már fiatalon elkezdte bontogatni a szárnyait, gyakran előfordult, hogy a barátnőinél aludt – természetesen olyanoknál, akiket ismertünk és akiknél teljes biztonságban tudhattuk őt. Mindig megbízható, őszinte kapcsolatban voltunk mindkét lányunkkal. A nagyobbik lányom, Sára is hamar kirepült, ő a gimnáziumi évek alatt rátalált élete párjára, akit mi is nagyon szeretünk. Ma már háromgyermekes édesanya. Barátnői kapcsolatban vagyok velük, mind a mai napig megosztják velem örömüket és bánatukat és a tanácsomat is kikérik. Ez végtelen örömmel tölt el. Szerencsések voltunk. A férjem nehezebben élte meg az elszakadást, de a Jóisten segítségével éppen ebben az időszakban nevezték ki a Kecskeméti Katona József Színház igazgatójának: új kihívásokat, új feladatokat kapott, így könnyebben feldolgozta a lányok önállósodását.

CSH: Mit tehetünk, ha úgy látjuk, felnőtt gyermekünk bizonytalan? Beleszólhatunk az életébe?

SB: Ez egy nagyon nehéz kérdés. Ha a gyermekünk már családban él, gyerekekkel és egy kiegyensúlyozott párkapcsolatban, akkor könnyebb, mert akkor látjuk, hogy – ha küzdelmekkel is – de azon az úton jár, amit kívántunk neki. Külön öröm, hogy azt láthatom nagyszülőként, ahogy a lányom szereti és szeretettel neveli az unokáimat. Az a legtöbb, amit szülőként kaphatok. Ha a felnőtt gyermeknek még nincs családja, az sokkal nehezebb kérdés. Nehéz eldönteni, hogy mikor és mibe szólhatunk bele szülőként. Terelgetni tudom és bízni abban, hogy visszacsengnek majd a korábbi mondataim, tanácsaim. Aggódó mama vagyok és úgy érzem az is maradok.

CSH: Nehéz a nagyszülői szerep, vagy már könnyebb mint szülőnek lenni?

SB: Szerintem nem kevesebb felelősség, én legalábbis nem így élem meg. Néha azt érzem, túlzottan aggódó vagyok: egy-egy alkalommal, amikor az unokáim elesnek, rohannék a kórházba, hátha nagyobb baj történt. Tudatosan, korán kiépítettem a kapcsolatot az unokáimmal. Hiszek abban, hogy már egészen pici kortól az életük részévé kell válni, mert aztán már visszahozhatatlanok az első évek és a kötődés kialakulása. Azt kell, hogy érezzék, hogy egy védőháló van körülöttük és számíthatnak ránk. A saját példámon is látom, – nagyon jó kapcsolatom volt a nagymamámmal –  hogy az a legfontosabb, hogy jelen legyünk az unokáink életében támaszként. A szülők mellett a nagyszülői szeretetre is nagy szüksége van a gyerekeknek.

CSH: A nevelés, vagy a gének számítanak jobban a gyerek fejlődésénél?

SB: Én a nevelésben hiszek, ellentétben azzal a gondolkodásmóddal, hogy hagyjuk nőni a gyereket úgy, ahogy ő szeretne. El kell halmozni minden jóval, a jó irányba kell terelgetni, el kell árasztani szeretettel és lelkileg támogatni. Ha a nevelés és a biztos háttér és irány megvan, akkor hiszek abban, hogy nem tud elkallódni egy gyermek.

…

Bogár Zsuzsa tanácsadó pszichológus úgy véli sokszor a szülők hibája, hogy a gyerekek még felnőtt korban sem tudnak elszakadni a családtól.

Családháló: Meddig tart a szülő felelőssége a gyermekkel szemben?

Bogár Zsuzsa: Jogilag 18 éves kortól megszűnik, de pszichológiai szempontból talán addig tart, amíg a gyerek egzisztenciálisan függ a szülőtől. Természetesen az sem mindegy, hogy milyen típusú felelősségről beszélünk, pontosabban, hogy meddig “lóg” bele a szülő a gyerek életébe. Nyilván huszonévesen már nem szól bele abba, hogy kikkel barátkozik, de arról, hogy van-e tető a feje fölött, még gondoskodik. Persze az lenne az ideális, ha a szülőnek nem kellene már felelősséget vállalnia, hisz ha a gyerek felnőtté válik – és ezalatt nem a jogi felnőtté válást értem, hanem a leválástól számított felnőtt kort – akkor saját magáról kell gondoskodni és felelősséget vállalni. A felelősségáttolásnak nem egyik pillanatról a másikra kell megtörténnie: már kisgyermekkorban el kell, hogy induljon, hogy a gyerek egyre több mindenről gondoskodjon, ami az ő életét érinti. Sokszor a szülőnek nehézséget okoz ebből kivonnia magát, de ha már ekkor megtanul kicsit hátralépni, és hagyni, hogy legyenek területek, ahol a gyerek önmagáért felel, akkor kialakítja a felelősségtudatot, sőt ezzel együtt fejleszti a gyerek önállóságát, önbizalmát.

CSH: Mi történik, ha a gyermek nem akar leválni?

BZS: Általában ez két félen múlik. Ha a gyerek nem akar, annak sokszor az az oka, hogy a szülő is kapaszkodik belé. Annyira kiüresedtek az élete többi szerepei, hogy csak szülőként tudja definiálni önmagát, tehát retteg attól, hogy a gyerek egyszer elmegy és ő egy “senki” lesz. Az is lehetséges, hogy nem segítette elő gyerekkortól a gyerek felelősségérzetének kialakulását, mert már akkor is csak úgy érezte magát fontosnak, ha minden megtett a gyerek helyett.

CSH: Létezik megoldás, ha a szülő nem képes elengedni a gyermekét?

BZS: Meg kell engedni a gyereknek, hogy ő maga tapasztalja meg az esetleges kudarcokat. Természetes, hogy minden szülő védené a gyerekét ettől, de a túlvédéssel elősegítjük a későbbi túlzott ragaszkodást. Mikor már nagyobb a gyermek és a kortársai lesznek fontosabbak, velük töltené inkább az idejét, arra nem sértődéssel kell reagálni, ahogy sok szülő teszi, hanem el kell fogadni, hogy a gyerek “vendég a háznál” eljött az az idő, mikor már nem a szülő a legfontosabb neki. Ennek elfogadása csak akkor megy könnyen, ha a szülő életeinek más területein is jól érzi magát, úgymond be tudja tölteni azt az űrt, amit a gyerek leválása hoz magával. Ez természetesen akkor megy könnyen, ha jó párkapcsolatban él, vannak barátai, van hobbija, el tud képzelni a gyerek nélkül is programokat az életében. Természetesen erre is igaz, hogy megelőzni kell a problémákat, azaz a gyerek születésétől figyelni kell arra, hogy ezek – jó párkapcsolat, barátok, hobbi – ne tűnjenek el az életünkből.

CSH: Ha beleszólunk az életébe – ha már családja lesz a „gyereknek”- megronthatjuk a jó viszonyt?

BZS: Igen. Lehet tanácsokat adni, de a beleszólásnak már nincs helye. Felnőtt ember, a saját életét éli. A gyermek felnőtté válása és elszakadása a szülőnek is egy új élethelyzet megjelenése. Egyet tehet a szülő: a nevelés hosszú évei után hagynia kell a gyermekét szárnyalni, hogy néha nehéz utakat bejárva, de egyedül ismerhesse meg a felnőtté válás útját.