„Sírva mentem fel a színpadra…” – beszélgetés Levente Péterrel

Levente Péter – a régebbi korosztályok Móka Mikije, később a Ki kopog?-os Péter, a mai gyerekeknek Péter bátyó, saját meghatározása szerint önképző társas lény – immár több mint három évtizede járja az országot műsoraival, mindig úgy nyújtva szórakozást, hogy közben „a gyermekek lélekben és szellemben növelődjenek”. Kevesen tudják, hogy míg munkájukkal generációkat gazdagítottak, feleségével és alkotótársával, Döbrentey Ildikóval csupán egyetlen leányukat, Dórát nevelhették fel, mivel két fiukat tragikus körülmények között elveszítették.

Bevezető beszélgetésünkben azt mondta, hogy több mint negyven éve alapítottak Ildikóval családi vállalkozást, amelyben Ön a nyugdíjas ügyvezető, az egyetlen beltag Ildikó, az egyetlen kültag pedig Isten. Ahogyan fogalmazott: ő a producer és egyben a habarcs. Ez a vállalkozás igen biztatóan indult. Négy gyermekre szövetkeztek…

Igen, 1969-ben meg is érkezett Levente Domokos. Éppen Prágában voltam a Bábszínházzal, amikor megszületett – tíz hónapra –, de fel sem tudott sírni: néhány perc múlva meg is halt. A vezetőségem elkövette azt a hibát, hogy engem nem küldött haza, sőt meg sem mondták, csak amikor két nappal később hazaértünk. Két órát sírtam akkor édesapám vállán ott, az Andrássy úti platánok alatt. Orvosi hibák miatt veszítettük el Domikát, de az igazi bűn az volt, hogy szintén orvosi hiba miatt nem lehetett hét éven át újabb gyermekünk. Pedig vártuk, minden hónapban reméltük Zsófikát, mígnem kiderült, mi is az oka a sikertelenségnek. Kisregényt tudnék írni erről a hét esztendőről, Domika életének értékéről, majd a várakozásról, reménykedésről. Amikor az akadály – hála Istennek komplikációk nélkül – elhárult, akkor érkezhetett meg Dorka leányunk, aki (ahogy a neve is mondja) Isten ajándéka.

Marcikát aztán eleve csak császárral vállalhattuk, előbb is született valamivel, de csodálatos volt, amikor hazavihettem. Az volt életem legboldogabb időszaka! Féléves volt, amikor valami furcsa tónuszavar miatt Ildikó bevitte a kórházba, ám az orvos megnyugtatta, hazaküldte. Influenzás időszak volt, azzal magyarázta a baba étvágytalanságát. Amikor este tízkor hazaértem a fellépésemről, Ildikó mondta, hogy nem jól van a kicsi. Visszavittem újra a kórházba, de az ügyeletes orvos – immár egy másik – ismét úgy találta, hogy nincs különösebb baj. Felhívtunk egy ismerős gyermekideggyógyászt, ő azt mondta, reggel bent lesz, jöjjünk újra. Marcika egész éjjel a mi szobánkban volt, fogtuk a kis kezét, éreztük, hogy lázas, nem jól van. Reggel rohantunk is azonnal a kórházba. Amikor az ideggyógyász meglátta, sápadtan kapta ki a kezünkből, elrohant vele, és ezután már csak az ablakon át láttuk a kicsi fiunkat. A halála előtt egyik este felhívtam az óbudai rabbi barátomat, aki biztatott, hogy itt van Budapesten átutazóban egy világhírű zsidó gyermekgyógyász, és felajánlotta, hogy megkéri őt egy konzultációra. Köszönettel elfogadtam az ajánlatát. Este 10-kor hívott vissza, hogy a professzor úr öltözködik, várja a taxit, hogy bemenjen a kórházba. Mikor ezzel felhívtam a doktorunkat, elnézését kérve a késői telefonért, ő azt válaszolta, hogy van az osztályon hat beosztott orvosa, heten elegen vannak egy konzíliumhoz, semmi szükség egy nyolcadik emberre. Isten bocsássa meg neki…

Hogyan volt képes két gyermeke elvesztése után továbbra is mások gyermekeivel foglalkozni?

Marcika halála után három évig a poklot jártam, elviselhetetlenné váltam saját magam és a környezetem számára. Minden alkalommal sírva mentem fel a színpadra, beletöröltem a szemem a függönybe, és azután jól megkacagtattam mások gyerekeit. Forrai Katalin, akivel sokat dolgozhattam együtt, sírva kérdezte, hogyan tudom ezt elviselni. Azóta én úgy tekintem, hogy az összes magyarul értő gyerek a világon félig az enyém, és én – lelki és szellemi értelemben – a pótapukájuk vagyok.

De minden nevelt, amit átéltem. Elmesélek egy történetet. Feljön a színpadra egy kisiskolásforma gyermek, kezet fog velem, a szemembe néz, én pedig gratulálok, és megkérdezem: „Neked van édesapád?” „Meghalt” – hangzik a válasz. Itt megállhatna nemcsak a levegő, hanem maga az előadás is, ha nem lennének saját tapasztalataim. A következő kérdésem így szólt: „Mikor voltál utoljára a temetőben? Ha legközelebb mész, vigyél egy szál virágot a nevemben, egy százszorszépet vagy pitypangot, tedd le édesapád sírjára, és mondd meg neki, hogy büszke lehet rád!”

Amikor Marcika született, Dóra már négyesztendős volt. Hogyan viselte, hogyan dolgozta fel ő a kistestvére elvesztését?

Nekünk ezért is kellett mindenképpen feldolgoznunk Domika és Marcika elvesztését, Zsófika hiányát, nehogy az egy élő lányunk szenvedje meg a többiek halálát. A másik fontos dolog volt, hogy ne gondoljuk, hogy a mi keresztünk a legnagyobb. Dóra lányunkkal másfél éves kora óta imádkoztunk minden este: először elmondtuk az „Én Istenem, jó Istenem…” kezdetű esti imádságot, majd a Miatyánkot, végül a saját szavainkkal is megfogalmaztunk egy imát, amelyben összefoglaltuk az aznap történteket, és felkészültünk a másnapra. Ez csodálatos dolog, a kommunikáció alapiskolája volt a mi családunkban. A kisöccse halála napján, miután mi végigsírtunk a napot, a négyéves kislány elkezdte az imát: „Én Istenem, jó Istenem… Vigyázz az én szüleimre, az én test…” Itt megállt! Aztán újra nekifogott: „Én Istenem… Vigyázz az én szüleimre… – itt már lelassult –, vigyázz az én családomra, az én egész kedves családomra (!), mire a nap újra felkel, csókolhassuk egymást reggel.” Mi persze megdöbbentünk a feleségemmel. Mi ebben a pozitívum? Hogy a gyerek nem rutinból hadarta végig az imát, hanem értve, odafigyelve mondta!

Azt mondta, nem szabad azt gondolnunk, hogy a miénk a legnagyobb kereszt – azért az Önöké nem mindennapi. Hogyan tudták elfogadni ezt Istentől?

Egy ismert történet szerint egy öregasszony azt kéri az Istentől, hogy vegye el tőle a keresztjét. „Mindenkinek van – mondja az Úr –, el nem vehetem, de menj, ha találsz egy könnyebbet, cseréld el!” Két hét múlva aztán jön az asszony, csak beköszön az ajtón: „Uram, csak azt akarom mondani, hagyd meg nekem az enyémet!” Sok igazság van ebben a történetben.

Én azt kértem Istentől, adjon jelet: vajon az én kérdésem a titkok melyik csoportjába tartozik? Ugyanis a titkoknak három csoportjuk van: az elsőbe a megoldottak tartoznak. Ezek között hiába kerestem az én kérdésemet, sem a lelkész, sem a rabbi, sem a plébános, senki nem tudott megoldást mutatni, mentőövet nyújtani. Akkor rászántam három évet, hogy a másik csoportban, a megoldandók között keresgéljek, azaz magam találjam meg a választ: vajon miért pont velem történt meg mindez? Itt is több lehetőség van, nekem magamnak kell megoldanom a kérdésemet, vagy valaki mást, szakembert kell segítségül hívnom. Három év alatt ezt sem találtam. Maradt egyetlen lehetőség, a titkok harmadik csoportja: a titok. Betettem ebbe a borítékba a kérdésemet, szépen leragasztottam, és azt mondtam: Édes jó Istenem, én nem vagyok hajlandó ezentúl bizonytalanságban élni – azt meghagyom a keleti vallások képviselőinek –, nem ülök le, nem malmozom azt mondva, hogy ahogy lesz, úgy lesz. Hanem az európai zsidó-keresztény hagyományok alapján, mivel a langyosat nem tűröm, igent vagy nemet szeretek mondani, ezért én igent mondok az életre, a gyerekszeretetre, az általad kijelölt útra, az általad adott keresztre, elfogadom a dolgot – a kérdést meg majd megbeszéljük a halálom után, addig pedig legyen meg a te akaratod… Ebből fakad aztán az a derű, amelyet senki el nem vehet tőlem.

Herbert Dóra

Megjelent a Family magazin születésnapi különszámában. Ha szívesen elolvasná ingyenes ízelítőnket, kattintson ide.