Szakemberek gyermekeink szolgálatában – 4. rész: Látványos logopédia és mesés mondóka

Családháló: Hogy kerültél a logopédusi szakmába, és miért ezt választottad eredeti hivatásodnak?

D.O.: Mindenképpen gyerekekkel szerettem volna foglalkozni, de semmiképpen nem egy osztálynyival ☺, mert úgy éreztem , annyi gyerekre nem tudnék figyelni. Érettségi után hallássérült gyerekek mellett dolgoztam, amikor felvettek a főiskolára ezt  a szakot választottam, mellé pedig a logopédiát. Most már inkább a logopédiát érzem hozzám közel állónak, mert ezen a területen van több tapasztalatom. Mindkét területet főként azért szeretem, mert kreatív ötletekkel lehet színesíteni a terápiát.

CSH: Mennyire tud(ott) „látványos” lenni a munkád: van/volt, hogy rekordidő alatt megjavul(t) a gyermek beszéde? Van esetleg olyan tapasztalatod, ami megcáfolja ezt?

D.O.: Minden gyerek teljesen egyéni személyiségében is és beszédproblémájában is.  Egyrészt a gyermeket kell megnyernünk az együttműködésre, másrészt a terápia menetét kell jól felépíteni. Tudnunk kell a gyerek képességbeli határait is. Mindez befolyásolja a terápia eredményességét. Vannak könnyebb esetek, ahol látványos fejlődést érhetünk el egy év alatt, de dolgoztam olyan gyerekekkel is, akiknek egészen komplex problémáik voltak. Náluk egy-egy kis előrelépésnek is nagyon lehetett örülni. Nagyon jó érzés látni minden egyes változást, amit a terápia hoz, legyen az akár egy olyan nagy dolog, hogy kimond egy új hangot, vagy egy kevésbé látványos, például, hogy már az orra felé is fel tudja kunkorítani a nyelvét. Az öröm mindkét esetben őszinte öröm.

CSH: Pár éve Martonvásáron elindítottad a Boróka-mondókát. Milyen megfontolásból kezdtél neki?

D.O.: Első gyermekem születése után nem sokkal kezdtünk el Sünizenére és Zeneoviba járni. Nagyon élveztük mindannyian, gyerekeim rendkívül fogékonyak voltak a mondókra, énekekre, versekre. Úgy vágytam rá, hogy kipróbáljam magam én is egyszer! Persze nem volt hozzá elég bátorságom, hogy elkezdjem, és nem is éreztem magam alkalmasnak a feladathoz. Martonvásáron működött már akkor egy mondókás baba-mama klub Fodor-Adorjáni Edit vezetésével.  Amikor ő visszament dolgozni néhány lelkes anyuka folytatta a mondókázást, de egy év múlva máshogy alakult az életük, és körbekérdezték az édesanyákat, kinek volna kedve folytatni  ezeket a mondókás alkalmakat. Akkor úgy éreztem, most kipróbálhatom magam, így hát jelentkeztem.

CSH: Milyen visszajelzések vannak, a gyerekekre milyen hatással vannak a foglalkozások?

D.O.: Van olyan kisgyerek, aki, amint meglátja a fuvolát, leül, tágra nyílt szemmel, feszülten figyel, “bekapcsol”, és alig várja már a kezdést. Van egy kisfiú, aki nagyon kíváncsi, hogy honnan jön a hang, és egészen közel jön a hangszerhez. Találkoztam olyan kisgyerekkel is, akit nagyon érzékenyen érintett a fuvola hangja, ő nem élvezte a foglalkozást. Volt olyan kisfiú is a csoportban, akinek rendkívül jó ritmusérzéke volt, ő annak örült a legjobban, amikor a fuvolaszót és az éneket kísérhette a kis ritmushangszerével. A legtöbb kisgyerek örömmel kapcsolódik be a mondókázásba.  Ha valaki el is megy egy kis játék erejéig, a kedvenc részénél visszajön, vagy az is előfordul, hogy játék közben énekelget velünk. A legjobb részek persze azok, amikor önfeledt kacagásokat hallok, ilyenkor az anyuka is és a kisgyerek is biztos, hogy jól érzi magát ☺.

CSH: Milyen módszer szerint irányítod a foglalkozások menetét? Kitől és honnan merítesz ötletet, mikor összeállítod a dalokat, mondókákat?

D.O.: Ebben valamennyire azért a logopédiai szakmai tapasztalatom is érvényesül. Meghatároztam bizonyos célokat, és erre építem fel a mondókás alkalom vázát. Fontos szempont, hogy a kisgyerek biztonságban érezze magát: mindig anyukája közelében van, ölében, hátán…Biztonságot ad nekik az állandó ismétlődés is, ezért bizonyos részeken nem változtatok.  Az állandó ismétlés során a kisgyerekek felidéznek elemeket, előrevetítik a következő lépéseket – fejlődik a gondolkodásuk, emlékezőtehetségük. Népi értékeinket fontosnak tartva magyar népi mondókákat és énekeket tanulunk. Természetesen nagyon fontos számomra logopédusként a gyerekek beszédre késztetése. Beszédindításra nagyon alkalmasak ezek a rövid kis mondókák, hiszen jó néhányat el lehet mutogatni, vagy tapsolni hozzá, csattanós befejezés, vagy rövid kis indulatszó tartozik hozzá. A kisgyerek kíváncsiságát felkeltik, és megpróbálják utánozni. A zeneiség, ritmus, lüktetés is vonzó a gyerekek számára, örömüket mozgással is kifejezik. Alkalmuk van élő hangszer hangjait is hallani: fuvolázni és népi furulyázni szoktam, és énekelünk az anyukákkal együtt. A gyerekek emellett megpróbálhatják kis ritmushangszereken a zene lüktetését utánozni. Fontos volt számomra az is, hogy lendületesebb mozgást is behozzak az alkalmakba, ezért mindig van egy „levegőbe dobálós”, „oldalra lendítős”, és „háton lovacskázós” része is az alkalmaknak – van olyan kisgyerek, aki ezután alig akar leszállni az anyukája hátáról. A Boróka-mondóka fő célja mégiscsak az, hogy örömmel legyünk együtt, és legyen a tarsolyunkban egy-két mondóka vagy dal, amit szükség esetén elő tudunk kapni sétánál, ebédfőzéskor, altatásnál…

CSH: Volt esetleg olyan helyzet, pozitív hatás, eredmény kisgyerekeknél, amit egyértelműen a mondókázásnak lehet köszönni?

D.O.: Igen. Beszédükben, szókincsükben megjelennek a hallott mondókák. Kislányom fél éves volt, amikor elkezdtük a mondókás alkalmakat. Egy időben, amikor megéhezett elkezdte énekelni a „Borsót főztem” dalocskát. Innen tudtam, hogy már éhes. Visszahúzódóbb típus, de megszokta péntekenként a gyerektársaságot, és már várja. Beszéde kicsit később indult meg, de most már önfeledt játéka közben is hallok olyan dalokat, amiket Boróka – mondókán énekelünk. Biztos vagyok benne, hogy ez a rendszeres mondókás alkalom is segítette a beszédfejlődését.