Tabuk nélkül az alkoholizmusról

Óvatos becslések szerint hazánkban minden nyolcadik ember alkoholista, mások több mint egymillió alkoholbetegről beszélnek. A függőség nincs tekintettel sem nemre, sem korra, sem végzettségre, és a zugivóktól a hétvégi lerészegedőkön át a folyamatos „nyomás” alatt lévőkig igen színes a paletta. Egy biztos: az alkoholizmus nemcsak azokat viseli meg, akiket fogva tart, hanem azokat is, akik családtagként – sokszor évtizedeken át – elszenvedik és végigasszisztálják a fájdalmas leépülést. Nagy Zsolt közel egy évtizede útitársként kíséri azokat, akik az önpusztítás helyett az életet választják.

A névjegyén az szerepel, hogy „addiktológiai konzultáns”. Mit jelent pontosan ez a kifejezés?

Az addiktológiai konzultáns szenvedélybetegekkel foglalkozó szakember. Nem orvos – valahol félúton van a pszichiáter és a szociális munkás között. Például nem írhat fel gyógyszereket, bár a végzettségét a Semmelweis Egyetemen szerzi.

Én közel tíz éve vagyok ezen a pályán. Jelenleg egy önkormányzati fenntartású szociális intézménynek vagyok a vezetője Budapesten. Korábban dolgoztam az üzleti szférában és a médiában is, de úgy érzem, hogy egész életemben minden út ebbe az irányba vezetett. Most vagyok igazán a helyemen, most csinálom azt, amihez értek, és amit szeretek.

Nem titok, hogy Ön is az alkohol fogságából szabadult.

Tizenegy éve élek józanul. Egy 12 lépéses felépülési program mentén józanodom, amelynek egyik legfontosabb alaptétele az, hogy egyedül tehetetlenek vagyunk a függőségeinkkel szemben, így fogadjunk el segítségként egy nálunk nagyobb erőt. Én ezt Istenben találtam meg. Azóta otthonosabban mozgok a világban, jobban felismerem a saját határaimat, kicsit több lett bennem az alázat és talán kevesebb minden bűnök között az első, a felfuvalkodott kevélység, a „hübrisz”. Úgy is fogalmazhatnék: meghívást kaptam egy olyan életformára, amelybe aztán végül beleszerettem.

A hitre jutásának tehát szerepe volt az alkoholtól való szabadulásában is?

Úgy értem el a saját mélypontomat, hogy már senkiben és semmiben nem hittem. Rengeteg fenntartással, kétellyel, kritikával indult a hitbeli épülésem. Római katolikus vagyok; az évek során egyre többet kaptam az evangéliumtól, a szentmisétől és azoktól az alkalmaktól, amelyeken részt vettem. Azt kezdtem megélni, hogy engem is megszólít Jézus.

Nem elég a „szárazság”

Furcsa, hogy jelen időben beszél a józanodásról. Mintha még nem zárult volna le ez a folyamat, holott már tizenegy éve nem iszik…

Véleményem szerint a józanodás élethosszig tartó folyamat. Jómagam azt vallom, hogy az alkoholizmus gyógyíthatatlan betegség: soha nem mondhatjuk ki valakiről, hogy tökéletesen meggyógyult, csak azt, hogy tünetmentes. Ennek egy „apró” feltétele van: egyetlen pohár alkoholt sem szabad többé inni, teljes absztinenciára van szükség. Ez persze csak a kezdete a felépülésnek. Ha valaki elérte a saját mélypontját, akkor általában egy romhalmaz veszi körül: romokban hevernek a kapcsolatai, az egészsége, az önbecsülése, és újra kell építenie az életét a semmiből. Ez bizony hosszú önismereti-önnevelési folyamat.

Ilyen értelemben én a józanságot sokkal tágabb értelemben fogom fel, mint azt, hogy valaki tartózkodik a szeszesital-fogyasztástól. Ez utóbbi ugyanis csupán szárazság: az illető vagy azért nem iszik, mert például egy betegség miatt tiltják neki, vagy mert fogcsikorgatva meghozza ezt az áldozatot. A józanság ezzel szemben azt jelenti, hogy megszabadult attól a kényszertől, hogy innia kell, és ez örömmel tölti el, így újra teljes életet él.

Tehát nemcsak elveszünk valamit – jelen esetben az italt –, hanem valamivel meg kell töltenünk az űrt, amelyet a szenvedély hagy maga után.

Úgy szoktam fogalmazni, hogy egy élhető élettel kell az űrt megtölteni, hiszen egy alkoholista élete többnyire minden, csak nem élhető. Kijózanodva el lehet kezdeni egy olyan személyiségépítő munkát, amelynek mentén számtalan új elem kerül a felépülő életébe: új kapcsolatrendszerek, új kedvtelések, tevékenységek (mint például a közösségi feladatok, önkéntes vagy karitatív munkák vállalása, zenélés, túrázás, kertészkedés) – rengeteg olyan dolog, amelyet korábban kiszorított, kilúgozott az alkohol. A történet kulcsa a változás, az építkezés: abbahagyom a rombolást, az önpusztítást, és más irányba állítom az életem. Ez gyökeres sorsfordulat, és messze több annál, mint hogy leteszem a poharat. Arról van szó, hogy elkezdek végre felnőni, felelős emberré válni.

Mindenképp kapcsolódik ehhez egy szilárd elhatározás, hogy holnaptól nem az eddigi életemet folytatom. De hogyan születik meg egy ilyen döntés? Miként látja be valaki, hogy szenvedélybeteg, és hogyan ébreszthető fel benne a szabadulás iránti vágy?

Rossz hír, hogy sajnos nem mindenkiben születik meg ez a döntés. Az aktív alkoholistáknak csak egy töredéke, elenyésző kisebbsége kér segítséget – a többség vagy végigszenvedi az életét, vagy idő előtt belehal a betegségbe.

A döntést általában a szenvedések munkálják ki az emberben. Nekem is csak akkor sikerült lépnem, amikor elfogyott minden körülöttem: elfordultak tőlem a barátaim, a családom, nem maradt már pénzem… Úgy tűnik, úgy vagyunk megalkotva, hogy csak nagyon erős „szenvedésnyomás” hatására hozunk nehéz, sorsfordító döntéseket. Vannak olyanok, akikben látszólag könnyebben megszületik a felismerés: ők többnyire régóta keresik a saját útjukat, csak eddig nem a megfelelő helyen kopogtattak segítségért. Az ő szemükben gyakran azt látom megfogalmazódni, hogy „Erre vágytam, hogy valaki végre mondja meg, hogy beteg vagyok, de ezzel együtt lehet élni, és adjon egy eszközrendszert a felépülésemhez”. Másoknál sokkal nehezebben zajlik ez a folyamat: megcsúszások, bukdácsolások, visszaesések, kételkedések tarkítják, és olyan önbecsapások, hogy „Á, én nem is jutottam olyan mélyre, nem is vagyok alkoholista!”. Elmennek, isznak még egy kört, és visszajönnek még rosszabb állapotban, annak a bizonyosságával, hogy ők képtelenek szabadulni. Végül van egy harmadik nagy csoport, akik mindvégig megmaradnak a tagadás állapotában. A tények, történések, körülmények nyomása ellenére, azokat kisebbítve és tagadva gyakorlatilag soha nem jutnak el a betegségtudatig, ezért nem is tudnak kijózanodni. Sajnos ők alkotják a többséget.

Játszmák nélkül

Ezek az emberek is sokszor családban élnek. Betegségüktől a környezetük is szenved.

Azt szokták mondani, hogy az alkoholizmus a rosszul működő családi rendszer betegsége, és az érintett fél csak az úgynevezett indexszemély, aki a tünetet hordozza. Az esetek túlnyomó többségében rosszul működő családok állnak a háttérben, ahol nem tisztelik a határokat, nincs egyértelmű, tiszteletteljes kommunikáció. A családtagok folyamatosan sérüléseket okoznak egymásnak, gyakori az elfojtott vagy burkolt agresszió, frusztráció vagy a gyermekkori sérülés, trauma. Ezekre a sebekre azért is rossz megoldás az alkohol, mert elnyomja a valódi érzéseket: a kisebbrendűségi tudatot vagy azt, hogy nem tudok szembenézni valamivel, hogy nem tudom felvállalni a felelősséget, a konfliktusokat. Sok alkoholbeteg tehát a meg nem élt érzéseit „kezeli” az itallal.

Amikor a családnak is feltűnik, hogy az illető túl sokat iszogat, általában elindul egy játszma, amely arról szól, hogy a környezet megpróbálja kontrollálni, szabályozni, leszoktatni, segítséghez juttatni az alkoholbeteget, ő pedig körömszakadtáig tagadja, hogy bármilyen problémája lenne. Ezt a játszmát a rutinosabb családok akár évtizedekig is fenntartják, mire a beteg tényleg segítőhöz fordul. Nagyon gyakori, hogy a családtagoknál előbb szakad el a cérna: hozzám is többnyire ők fordulnak először.

Ön viszont addig nem tud mit tenni, amíg az érintett nem kéri.

Fogalmazzunk úgy, hogy korlátozottabbak a lehetőségeik. Hiszen a családtag is tud változtatni a saját működésén, a beteghez és a helyzethez való viszonyán, ő is elkezdheti a felépülési folyamatot – úgy, hogy felmondja azt a hallgatólagos szerződést, amely az alkoholista és a családtag között fennáll, például hogy ő hazudik helyette a munkahelyén, kimossa a hányásból, pénzeli az ivását. Mert a családtagok gyakran átvállalják a felelősséget az alkoholbetegtől. Sok esetben éppen az mozdítja ki az érintettet, ha ez a kényelmi állapot megszűnik, mondjuk a feleség kijelenti, hogy „Drágám, nem hívom fel többet a főnököd, hogy kimagyarázzalak!”, vagy a szülő azt mondja a negyvenéves „óriáscsecsemő” gyerekének, hogy ideje otthonról elköltözni, és leállítja az apanázst. Tehát a családtagoknak is vannak ütőkártyák a kezükben, csak ezt sokszor nem látják, mert folyton a betegre mutogatnak.

A felépülés olyan program, amelynek során mindenkinek szembe kell néznie a saját működési módjával. Akkor lehet sikeres a változás, ha az egész rendszeren változtatunk, tehát ha az alkoholbeteg elmegy például egy önsegítő csoportba, és a családtagok is részt vesznek a felépülés nehéz munkájában.

Az Anonim Alkoholisták (AA) az egyik legismertebb szenvedélybeteg-segítő közösség. Milyen alternatívák vannak még?

Az egyik legjobban működő közösség az AA, de rengeteg más civil és egyházi hátterű egyesület, szolgálat is létezik. Tehát ha valaki valóban szeretne szabadulni az alkoholizmus fogságából, az igenis találhat megfelelő segítséget. Számomra az mindig nagyon gyanús, ha valaki azt mondja, hogy „Már itt is voltam, ott is voltam, de egyik sem volt megfelelő”. Ebben az esetben az illető többnyire nem is igazán akar józanodni. A hárítás és kifogás arra utal, hogy még nem érkezett el nála az alkalmas idő.

Néhány hasznos link (a teljesség igénye nélkül):

Nagy Zsolt honlapja: www.addiktologus.hu;
Anonim Alkoholisták: www.anonimalkoholistak.hu;
Magyar Kékkereszt Egyesület Református Iszákosmentő Alapítvány: www.kekkereszt.org;
Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat (KASZ) Szent Erzsébet Karitász Szenvedélybeteg-segítő Lelki Központ: kaszlelkikozpont.hu;
A Baptista Szeretetszolgálat szenvedélybeteg-lakóotthonai: www.baptistasegely.hu;
EPK Hajnalcsillag Szenvedélybetegek Rehabilitációs Otthona: www.alkoholdrogrehab.hu.

Megjelent a Family magazin 2012/2. számában.