Családháló

Kezdőoldal Beszélgetések Talpig nehéz hűségben

Talpig nehéz hűségben

Bő húsz éve történt a tragédia, alig fél esztendővel azután, hogy Miklós és Irén kimondták Isten és ember előtt: „Fogadom, hogy el nem hagylak mindhalálig, sem magamtól el nem bocsátlak.” És azóta is így gondolják – talpig nehéz hűségben.

Írta: Paulik András,

A sárospataki várral szemben, a hangulatos görög katolikus közösségi házban mindig nagy a jövés-menés: Telenkó Miklósék hol kertet rendeznek, hol építkeznek, táboroztatnak, vagy ételt osztanak, találkozókat, összejöveteleket szerveznek, és mindeközben a lakásuk ajtaja is nyitva áll az őszinte beszélgetésre, lelki vigaszra vágyók előtt. Tizenegy éves Tódor fiuk is igazi vendéglátó, szívesen kínál minden földi jóval, mit a kert megterem. Mennyi nyomorúságot és örömet hallott már ez a felettünk megbúvó, árnyékot adó hársfa! Hányszor hangozhatott el itt a sorsfordító történet: a fiatal, energikus pap meggyszedés közben egy rossz mozdulatot tett, a létra egyik lába vakondtúrásba fúródott, megbillent, és Miklós tehetetlenül zuhant a földre. Azóta négy végtagja béna, csak a fejét és a bal kezét tudja valamelyest mozdítani. Bő húsz éve történt a tragédia, alig fél esztendővel azután, hogy Miklós és Irén kimondták Isten és ember előtt: „Fogadom, hogy el nem hagylak mindhalálig, sem magamtól el nem bocsátlak.” És azóta is így gondolják – talpig nehéz hűségben.


Rejtelmek, ha zengenek,
őrt állok, mint mesékbe´.
Bebujtattál engemet
talpig nehéz hűségbe.

Szól a szellő, szól a víz,
elpirulsz, ha megérted.
Szól a szem és szól a szív,
folyamodnak teérted.

Én is írom énekem:
ha már szeretlek téged,
tedd könnyűvé énnekem
ezt a nehéz hűséget.
(József Attila: Rejtelmek)

Gondolom, percekre lebontva bármikor vissza tudja idézni a történteket. Talán álmodik is róla?

Miklós: Nem, soha nem álmodtam még azt, hogy béna vagyok. Természetesen jól emlékszem arra a pillanatra, amikor a földre zuhantam. Óriási fájdalmat éreztem, és nem bírtam megmozdulni. Pontosan tudtam, hogy nagy baj történt velem, hiszen sok mindent tanultam, egy időben állatorvosnak készültem, és olvastam a hasonló balesetet szenvedett Joni könyveit is. Néhány perc kellemes érzés, amikor felülről láttam önmagam, majd újra a test kínzó fájdalma. Mentő, helikopter, budapesti kórház…

Mi volt Irén első reakciója a baleset hallatán?

Irén: Abban a pillanatban, amikor megtudtam, hogy Miklós leesett a fáról, és nem tud megmozdulni, egy fura gondolat úszott be az agyamba: ezért találkoztunk. Persze, hogy pontosan miért, azt nem tudtam, de azt egészen egyértelműen éreztem, hogy most kezdődik a mi történetünk; valami olyan következik, ami teljesen ismeretlen számomra. Ez a mondat kitörölhetetlenül bevésődött a szívembe. Aztán minden nap hozta a maga feladatát, a legfontosabb az lett, hogy Miklósnak meg kell gyógyulnia. Életcélommá vált, hogy mindent elkövessek a férjem felépülése érdekében. Nem is értettem, amikor azt mondta, hogy menjek el, legyek szabad, ne éljek egy béna ember mellett. Tiltakoztam, hiszen azért házasodtunk össze, mert szeretjük egymást, és egyetlen pillanattal nem ér véget a szerelem, nem futhatok el.

Szerelem volt első látásra?

I.: Szinte azonnal éreztem, hogy ő lehet számomra az igazi. Harmincévesen már érett annyira az ember, hogy ezt nagy biztonsággal és hamar meg tudja állapítani. Néprajz–történelem szakosként vallási néprajzzal foglalkoztam, és filmet készíteni mentünk Hajdúdorogra, ahol Miklós hitoktatóként szolgált. Részt vettem a görög katolikus szertartásokon, és sokat beszélgettünk.

M.: Bennem ugyanaz zajlott le, mint Irénben már a legelején. A mi egyházi rendünk szerint amíg nem szentelnek valakit pappá, addig megházasodhat, utána viszont Krisztus menyasszonya. A szentelés időontját a teológia elvégzése után maga a papjelölt határozza meg. Nekem az egyetem alatt mindig volt barátnőm, de amikor diplomáztam, éppen egyedül voltam. Három évet vártam Irénre és a pappá szentelésemre.

I.: A találkozásunk első pillanatától folyamatos csodálkozásban éltem, hiszen már nem is hittem, hogy valaha társra találok, és lám, megadatott. Fél év udvarlás után össze is házasodtunk. Ennyi idő kevés a másik alapos megismeréséhez, de úgy gondolom, a jó házasság záloga leginkább az, hogy önmagával tisztában legyen az ember.

M.: És azokban az értékekben, amelyeket a fél év alatt megismertünk egymásból, azóta sem csalódtunk. Csak a vágyaink nem valósulhattak meg…

A tolószékben nem lehet álarcot viselni

Milyen álmokkal, vágyakkal indultak a közös útra?

M.: Hajdúdorogról a püspökünk Mikóházára helyezett át, ahol gyönyörű kerttel körülvett, hatalmas, hatszobás parókián laktunk, és három szlovákiai falu is az egyházközségünkhöz tartozott. Azt mondtam a híveknek, itt maradok velük harminc évig. Folyton nyüzsögtünk, lovat szerettünk volna, kertészkedtünk…

I.: Mire találkoztunk, az ország falvait bejártam, és úgy mentem Mikóházára, hogy a világ teljességét is megtalálhatom ott. Egyfajta szakmai terepmunkának is tekintettem az életünket, naplót is vezettem róla. Emellett mindketten nagy családról álmodtunk; azt mondtuk, nem is fogjuk számolni a gyerekeket.

M.: Hatalmas, euforikus örömben éltünk folyamatosan, szinte föl sem fogtuk, hogyan érhet bennünket ekkora boldogság.

Mikor tudatosult Önökben a szomorú tény, hogy Miklós nem épül föl?

I.: Hat-hét év is eltelt, mire ki mertük mondani, hogy Miklós állapota így marad.

M.: Ezt soha nem lehet feldolgozni. Talán annyi változik, hogy minden évben egy picivel türelmesebb vagyok. Németországban, ahol tizenegy hónapig kórházban kezeltek, megmondta a pszichológusom és a lelki vezetőm, hogy így kell leélnem az életemet, de eldönthetem, hogy befelé fordulok, és végigsírom, vagy pedig nyitok, és több leszek, mint előtte voltam. A pszichológus még hozzátette, hogy „mivel pap vagy, ahhoz úgy is gyenge és gyáva leszel, hogy öngyilkos légy”.

I.: Hiszem, hogy Istennek van ereje ahhoz, hogy bárkit meggyógyítson, de a Szentírásban sem arról olvasunk, hogy mindenki meggyógyult, aki Jézushoz fordult.

Azt hiszem, a gyógyulás mindig a lélekben kezdődik.

M.: Valóban, hiszen nem szabadultam meg a tolókocsitól a híres Mária-kegyhelyen, Lourdes-ban sem, ahová kérdésekkel tele érkeztünk, és ahonnan rácsodálkozással tele jöttünk el. Hihetetlen mélységeket és magasságokat éltem meg! Itthon azt mondták, hogy Lourdes-ba nem kell a tolószék sem, a zarándokvonaton azonban egy matematikus grófot kaptam ápolómul, aki nem tudott segíteni nekem. A feleségem távolabb, egy másik kocsiba került, teljesen magamra maradtam. Azután egy nagyvárosi pályaudvaron átpakolták a vonatunkat, engem kitettek egy padra, ahonnan leestem, és jól összezúztam magam. Végül föltettek egy buszra, ahol az első kanyar után a busz aljába kerültem. Magatehetetlenül rángatózott a lábam, míg Lourdes-ba nem értünk. Ott fölvittek a kórház legfelső emeletére, egy pótágyra. Lassan rájöttem, hogy az elmeosztályra kerültem, a rettenetes melegben a vért sem törölte le rólam senki, a fejemre kotortam a takarómat, és sírtam. Aztán bejött egy fiatal német pap, aki először őrültnek tartott, majd az irataimat látva behívta hozzám a mainzi római katolikus érseket és egy másik főpapot, akikkel együtt imádkoztunk. Másnap pedig mi vezettük a feleségemmel a körmenetet, és a fő misét én celebráltam. A gyóntatásban is segítettem, és egyszer, amikor egy megrendítő bűnvallás után a várakozók hosszú sorára pillantottam, ráeszméltem, hogy a papság az a hivatás, amelyet bénán is folytathatok.

Sok lelkipásztor annyi feladatot vesz a nyakába, hogy állandó rohanás az élete, én viszont nem tudok elszaladni, így nagyobb odafigyeléssel fordulhatok a segítséget kérők felé. Gyakran csak meg kell hallgatni az embereket, akkor is, ha valaki arról sóhajtozik órákat, hogy nem talál extra méretű nadrágot a férjének. Aztán van, aki meglát a tolószékben, és máris úgy érzi, eltörpül a saját nyomorúsága. A tolószékben nem nagyon lehet álarcot viselni, a teljes kiszolgáltatottságban hamar meglátszik, hogy hiteles-e az örömöd, van-e a békességed.

Feleségből ápolónő?

Miklós tehát ma is teljes értékű lelkészi szolgálatot végez. De hogyan alakította át a tragédia a hétköznapjaikat, a házasságukat?

I.: Mint már említettem, az első években számomra a legfontosabb Miklós felépülése volt, személyesen akartam mindenben segíteni őt. Egyre nagyobb fizikai megterhelést jelentett azonban az emelés, az éjszakázás, és amikor Tódor megszületett, egyértelművé vált, hogy szükségünk van egy állandó segítőre. Sok apró feszültség is elkerülhetővé vált ezáltal, hiszen például gondot okozott, hogy miként ebédeljünk együtt: úgy, hogy előbb megetetem őt, és utána eszem, esetleg felváltva? De sorolhatnék még számtalan más dolgot is. Hogyan kell megkülönböztetni, hogy mi fakad a személyiségéből, és mi következik a betegségéből? Ép nőként hogyan kell béna ember mellett élni? Folyamatosan tanulok: más volt ez harminc-negyven évesen, és más ötvenévesen.

M.: Már csak mosolygok azon, hogy Németországban nyelvtanfolyamra sem akartam elengedni Irént, ma pedig eljár dolgozni, ledoktorált, a szakmájában kiteljesedhet, az általa vezetett Szent Erzsébet Társaság Pro Urbe díjas lett idén.

I.: Nem tesz jót a házasságnak, ha főállású ápolóvá válik a feleség, szükséges, hogy legyenek független időink. Miklós mellett megtanultam, hogy a szabadság mennyire fontos, és hogy nekem kell tennem érte. Ez nem azt jelenti, hogy elfordulok a másiktól, épp ellenkezőleg: így tudok igazán méltósággal odafordulni hozzá.

Az elengedés nem kis feladat, bármilyen kapcsolatról van is szó.

M.: Így igaz, de nemcsak a másikat kell tudni elengedni. Nekem például az indulataimat is. Hirtelen haragú, indulatos ember vagyok, de míg más levezetésként úszik a Bodrogban, vagy megiszik egy hideg sört, nekem csak az utóbbi marad, pedig a balesetem előtt körbebicikliztem az országot, átúsztam minden folyót, tavat. Most ez a mozdulatlanság arra jó, hogy sokat gondolkodjam, és önmagamat jobban megismerjem. Előfordul, hogy naponta négy-öt órát is várok valamire, például amikor nem akarom felébreszteni Pétert, a segítőmet, hiszen egyszer egy éjszaka alatt biztosan fel kell kelnie miattam – ha lecsúszik a paplan, betakarni, ha rám száll egy légy, lecsapni, vagy ha csíp a szúnyog, ha szomjas vagyok… Ezeket a mindennapi küzdelmeket ugyanakkor nem lehet másokkal megosztani. Ha előadást tartok, két óra után már feszengenek a hallgatók, míg engem reggel beültetnek a tolószékbe, és az este is ott talál. De ha mindig az állapotommal foglalkoznék, beleőrülnék. Az egészséges egyensúlyt kell megtalálni és elfogadni.

I.: Miklós például szivarozik. Először nehezen értettem meg, hogy miért, hiszen ez káros az egészségére, de ő döntött így, engednem kellett. És sok mást is el kellett engednem, legfőképp a boldogságról alkotott saját vágyképeimet. Mert mindnyájan összerakunk magunknak sok-sok kockából egy szép képet, amelyhez hosszasan ragaszkodunk. Aztán kiderül, hogy más adatik, és azt kell elfogadni, abban kell megtalálni az értéket, a boldogságot.

A nehézség nem öli meg a szeretetet

Soha nem gondoltak arra, hogy föladják?

M.: Amikor két ambíciókkal teli embert így megreguláz az élet, azon tűnődnek, hogy melyik a nehezebb: egy béna ember házastársának vagy bénának lenni. Irén azt mondja, hogy nem tudja, kibírná-e, amit én bénán, úgy, hogy még mindig van bennem tűz. Én meg azt érzem: ha vele történt volna mindez, nem biztos, hogy ennyi ideig mellette tudnék maradni…
A Jóisten már nemegyszer kibokszolt engem a ringből, ahol az ördög el akart veszíteni, és folyamatosan szembesít önmagammal. A két évtized alatt sokszor volt bennem kétség, pedig érezzük, hogy Isten szeret és rendre meglátogat bennünket. Adott sikereket, megéltünk csodákat, kaptuk a fiunkat, Tódort… Én sosem kelek azzal, hogy béna vagyok, a találkozóinkból, a templomszentelésből vagy a karácsonyainkból nem a tolószékre emlékszem.

I.: Én is eljutottam már odáig, hogy föladom. Mindent magam akartam megoldani, aztán rájöttem, hogy nem a saját erőm tart meg. Hálás vagyok azokért az emberekért, akiket magam mellé kaptam, de Szent Erzsébet életpéldája vagy Simone Weil írásai is sokat segítenek. Ha hisszük, hogy a szeretet soha el nem múlik, megértjük, hogy nem azért van a nehézség, hogy kiölje a szeretetet, hanem hogy sokkal mélyebben legyünk képesek megélni.

A szeretet ünnepére készülve kevéssé akarunk a szenvedésről hallani, még ha tudjuk is, hogy a betlehemi jászol és a golgotai kereszt ugyanahhoz a történethez tartozik.

I.: Visszanézve az életemre látom, hogy Isten egyre közelebb vitt önmagához, de csak akkor, amikor átmentem egy-egy nehézségen. Persze ezek előtt az ember megijed, fél és küzd, mert ösztönösen elutasítjuk a szenvedést. Ma már kihívásként élem meg ezt a helyzetet. Néhány éve nem érzem szükségét annak sem, hogy rendre megosszam a bajaimat másokkal, mert tudom, az a feladatom, hogy én hordozzam, Isten ebben az elköteleződésben adta meg az életre szóló feladatomat. Így aztán a legfontosabb számomra az Istennel való személyes kapcsolatom, minden ebből fakad és minden így nyer értelmet az életemben. A boldogságot sem a másiktól várom, hanem a másik által válhatok boldoggá. Isten kezében a másik ember a véső, amely által formál.

M.: Egymás megszentelődéséért vagyunk – mondtam a házasságkötésünkkor, és ebben egyre inkább megerősödöm. „Vigyázz, hogy ne takard el Jézust!” – tanácsolta még Mikóházán a balesetem előtt a római katolikus plébános mindent elsöprő aktivitásomat látva. Ma már kezdem érteni a figyelmeztetést… Az ember sokszor vitatkozik a Jóistennel, miért ez, miért az történik vele. Oda szeretnék eljutni, hogy amikor szemtől szemben találkozom Istennel, már ne legyenek miértek bennem.

Az interjú a Family magazin 2012/4. számában jelent meg.

Hozzászólások

hozzászólás

Ez is érdekelhet!
Read previous post:
Ártatlan gyermekdalok? – vagy kódolt üzenet?

Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske… - még felnőtt fejjel is fejből ismerjük a gyermekdal sorait, azonban a szöveg valódi...

Close