Tán egyszer majd hírét viszik

Ha nem szenved izomsorvadásban, ma talán nem írással foglalkozna, hanem mezőgazdasági pilóta lenne Dél-Amerikában – véli Böszörményi Gyula. A többek között a Gergő és az álomfogók című ifjúsági regényt is – mely hamarosan színpadra kerül – jegyző író állítja: akkor került egyenesbe az élete, amikor megtanult mosolyogni a dolgokon.

Visszatekintve hátránynak vagy előnynek tekinti, hogy – izomsorvadása miatt – kétéves korától gyermekotthonban, szellemi fogyatékos fiatalok között cseperedett?
– Fura dolog ez, mert az egyetlen igaz és őszinte válasz, ami adható, sokaknak aligha hihető: régóta úgy érzem, sőt, biztos vagyok benne, hogy életem rendkívül katasztrofális indítása maximálisan a hasznomra vált. Valamelyest megismerve önmagamat, azt kell mondjam: ha kiskoromban nem ver le a lábamról az izomsorvadás, akkor mára talán mezőgazdasági pilóta volnék valamelyik dél-amerikai országban, és esténként a whiskysüveg ölelgetésével vigasztalnám magam azért, amiért „oly gonosz velem a világ”. Persze ez csupán fantáziajáték, bár nem teljesen! „Fájdalmaink tanítanak” – mondja a költő, s én bizony a járásképtelenségből, az évtizedeken át tartó kiközösítettségből (gyerekek közül, családból, iskolából, végül teljességgel a társadalomból), a majd’ 30 évig tartó intézeti léttől (előbb ún. gyermekotthon, azután rögtön át az idősek otthonába – mivel Magyarországon nincsenek e két korosztály közötti, mozgássérült fiatalokat és felnőtteket befogadó intézmények!), és az értelmi fogyatékosoktól, valamint a „szociba” dugott öregektől rendkívül sokat tanultam. Kegyetlen, sokszor kilátástalannak tűnő „vizsgaidőszak” volt, de úgy tetszik, átmentem, hisz egyrészt élek, másrészt sikerült bebizonyítanom, hogy hátrányos fizikai feltételekkel is hasznos polgárrá lehet az ember, s még az életkedvem sem szállt el.

Hogyan sikerült ebből a közegből kitörnie, egyáltalán ki kellett törnie?
-Tizenéves koromban szembesültem először azzal, hogy „más” vagyok, és bár nem tehetek róla, a társadalom ezért a „másságért” bizony megbüntet. Büntet, vagyis semmiféle lehetőséget nem ad a hátrányaim leküzdésére, sőt, intézetbe zár, azt állítva, hogy ez az én védelmemben történik, holott csupán az egészségesek érzékenységét igyekeztek óvni a látványunktól. Ezt felismerve döntöttem úgy, hogy be fogom bizonyítani (önmagamnak, az engem intézetbe adó családomnak és mindenki másnak is), hogy igenis képes vagyok kolonc helyett emberré válni, aki tán még valami hasznosra is alkalmas. Szerencsém volt (bár nem hiszek a szerencsében), hogy az írás készsége megadatott nekem, így a tervemhez már eszközt is leltem. Ezután következett az a harminc év, aminek néhány pillanatába majdnem belehaltam, sokszor épp csak fel nem adtam, és közben kerestem-kutattam, merre is van az én utam. Mikor aztán végképp összecsaptak felettem a hullámok, s én már ahhoz is fáradt, elkeseredett és gyenge voltam, hogy a sorsot, az embereket, vagy az égieket átkozzam, hirtelen rájöttem: mindvégig azért veszítettem, mert mindenhez eleve negatívan, pesszimistán, keserűen álltam hozzá. Ha megkérdezték, hogy vagyok, panaszáradatot kaptak cserébe. Ha lehetőséget kínáltak, én a nehézségeket kezdtem sorolni. Ha valami jó történt, rögvest gyanakodtam – kukacot kerestem a legpirosabb almában is. És ekkor – ahogy ezt megértettem – hirtelen olyan nevetségesnek láttam önmagam, mint még soha. Másnap már úgy keltem, hogy képes voltam bármin nevetni. Aztán néhány hónappal később két csoda is történt: megismerkedtem későbbi feleségemmel, Noémivel, valamint az akkor megjelent regényem, a Gergő és az álomfogók frenetikus siker lett. Ez a két esemény kellett ahhoz, hogy végül valóban kitörhessek addigi életemből – nélkülük (Noémi és Gergő) aligha adhatnék ma interjút. 

Mikor jött rá arra, hogy írnia kell?
– Mikor megértettem, hogy „más” vagyok, tehát se bányásznak, se magasépítőnek nem vennének fel. Persze az íráshoz ez még nagyon kevés lett volna: hosszú évekbe telt, mire sikerült kiderítenem, hogy amit összefirkálok, az másnak is érdekes, élvezhető lehet. Az első írásom 17 éves koromban jelent meg a Magyar Ifjúságban, és 120 Ft honoráriumot, valamint egy hét tévébüntetést kaptam érte, mivel az intézetből, ahol éltem, tilos volt leveleket küldenem, én mégis kicsempésztettem a novellámat.

Melyik műfaj az, amelyben a legjobban érzi magát?
– Ez teljesen változó, mert minden gondolat, érzés, mondanivaló más-más formát igényel. Évek óta ifjúsági regényeket írok, legalábbis elsősorban ezekről tudnak az olvasók, de közben azért született néhány színdarabom, tévéműsorom, egyebem is.

2000 után (váratlanul) a gyermekirodalom felé fordult, és nekik kezdett írni. Minek volt köszönhető ez a fordulat?
– Rengeteg gondolat, érzés, mondanivaló motoszkált bennem, amit így is, úgy is el lehetett volna mondani, de akkor hirtelen találtam valamit (az önmaga sanyarú sorsával, édesapja elvesztésével, új családdal, stb.) küzdő kamaszfiú történetét, amiből aztán az első Gergő-regény lett. Amikor írtam, nem éreztem másnak, többnek, jobbnak, mint a korábbi köteteimet, de utólag kiderült, hogy az Álomfogókkal valaminek a kellős közepébe találtam.

Pár évvel később feleségével, Cséplő Noémival megalapították az Álomfogó Varázslat „táv-bűbájosképző” levelező iskolát gyerekeknek és felnőtteknek, melynek célja – mondták – az általános műveltség, hagyományőrzés és olvasásra nevelés elősegítése. Mi a helyzet ma ezzel, alábbhagyott a lelkesedés?
– Jelenleg nem sok. 2003 óta rendkívül nagyot változott a világ: gyorsult, zajosabb és kapkodóbb, színesebb és sokkal-sokkal frusztráltabb lett. Az akkori néhányszáz gyerek, akik a tanítványaink voltak, ma már egyetemisták, sőt, nemrég megszületett az első Álomfogó-unokánk is! Viszont az iskola két évvel ezelőtt bezárt, elsősorban azért, mert sem anyagilag, sem erővel nem bírtuk már tovább csinálni, az alapítványunkat pedig valahogy senki nem tartotta érdemesnek a támogatásra.

A már többször említett Gergő-sorozatból a Gergő és az álomfogók című meseregényből hamarosan színpadi változat készül. Mi ihlette a történetet? Sokan vádolták azzal, hogy Gergő kalandjai hasonlóságot mutatnak a Harry Potter-sorozattal. Mit gondol erről?
– A színpadi változat valóban készül, de ezt még ne kiabáljuk el! Ha sínre kerül, nagyon szívesen mesélek majd arról, miként született, ám addig inkább pssszt! Az eredeti történetet egyrészt Müller Péter Sziámi biztatása („Írj gyerekeknek!”), másrészt egy negatív tapasztalat ihlette. Meghívtak egy gimnáziumba, hogy rendezzem meg az augusztus 20-i élőképet az István, a király rockopera zenéjére, diákokkal. No, ott történt, hogy az egyik édes 17 éves lányka, miután megkérdeztem tőle, tudja-e, kicsoda is Koppány, azt bírta válaszolni, hogy: „Koppány, az egy tatár rablóvezér volt, aki ide jött ölni a magyarokat, de a németek jól megverték.” Ez volt az a pillanat, mikor rájöttem, hogy a mai srácok szinte semmit nem tudnak a saját népük történelméről, hagyományairól, a garaboncokról és táltosokról, stb., úgyhogy tán érdemes volna egy mai, izgalmas, nekik szóló ifjúsági regényt írni a témáról. Ugyanezért született pl. az idén karácsonyra megjelenő Rontásűzők második kötete is, mely a tatárjárás idején játszódik. Ami pedig a HP-el való összehasonlítgatást illeti: olvasva a nekem írt ezernyi levelet (az alomfogo.hu-n elérhetőek!) bátran vállalhatom a próbát.

Hogyan született az ötlet, hogy a regényt színpadra kellene vinni?
– Már évek óta érlelődik a dolog, ám most végre a kassai színház úgy gondolta, felvállalja az ügyet. Szorítson mindenki, hogy útközben ne érjen minket semmiféle rontás.

A mai trendet követve, Ön is él az internet adta lehetőségekkel. Legutóbbi írásából – A Sünmesékből – egy-egy történetet a Librarius honlapján olvashatnak az érdeklődők. Tudatos marketingről van szó?
– Mesékről van szó! A Librarius.hu Podmaniczky Szilárd vezetésével jelenleg az egyik legkiválóbb irodalmi portállá nőtte ki magát, és én büszke vagyok rá, hogy a kezdetektől részt vehetek a munkában. Az oldal nem marketingfelület, hanem egy irodalmi lap, ami történetesen nem papíron, hanem képernyőn jelenik meg, naponta friss írásokat nyújt, s ingyen élvezetet ad mindenkinek, aki még olvas ebben az országban, és valóban fontos neki a kultúra.

Személyesen is találkozik gyerekekkel?
– Igen, szerencsére elég sokszor hívnak mindenfelé, és a hideg téli hónapok kivételével általában el is tudom vállalni a felkéréseket. A gyerekekkel, kamaszokkal találkozni mindig nagyon jó buli, és kedvet ad a folytatáshoz.

A Könyvkóstolókkal jelenlegi lakhelyén – Tiszakécskén – önálló műfajt teremtett. Mennyire sikeres a kezdeményezés?
– Nos, azt nem tudom, mennyire tekinthető önálló műfajnak az ún. irodalmi estek, talk show-k rendezése, hisz körülbelül ugyanazt csinálom, mint anno Friderikusz vagy Vámos Miklós (ha nem is olyan profin). A sikeresség fokmérője pedig… hát mi is kéne, hogy legyen? Talán az, hogy mennyire neves emberek fogadják el a meghívásomat? Ilyen szempontból nem lehet panaszom, hisz az eltelt öt évben a Könyvkóstoló „színpadán” megfordult már többek között Parti Nagy Lajos, Závada Pál, Garaczi László, Kiss Ottó, Grecsó Krisztián, Karafiáth Orsolya, Bárdos Deák Ági, Balla Zsófia, Báthori Csaba, Tóth Krisztina, sőt, az imént említett Vámos Miklós is (és még sokan mások! – elnézést tőlük, hogy itt kimaradtak) – vagyis a magyar irodalom színe-java. Vagy tán a közönség létszáma volna a siker fokmérője? Szerintem bizony többen is jöhetnének, főleg a fiatalok, no meg a város ún. „szellemi prominensei” (mit mondjak: a fenti névsor ellenére a két helyi iskola tanárai közül alig láttam olykor egyet-kettőt a nézők között), de mégsem lehet okunk panaszra, mivel akik eljönnek (és ők sincsenek kevesen!) számos nagy élménnyel gazdagodtak. Érdekes viszont, hogy a tiszakécskeiek legtöbbje nem is tudja: a Könyvkóstoló immár nem csak a határon belül, de bizony külföldön is irigyelt rendezvénynek számít. Szóval van a városnak valamije, amire büszke lehet – tán egyszer majd ők is hírét veszik.