Társfüggőségeink nyomában: a szeretet is elnyomhat?

Azok, akik mindent elnéznek és megbocsátanak, csak azért, hogy a párjuk mellettük maradjon, na ők a társfüggők. Timkó Eszter színművész saját bevallása szerint már élt is át, és látott is társfüggést.

(fotó: jegy.hu)

Családháló: Ön szerint milyen függőség a társfüggőség?

Timkó Eszter: A függősségek önbecsapással járnak. Mindenki keresi önmagát, és amikor valaki önmagát csak egy másik személy tükrében tudja keresni, ott baj van. Hiába tudja, hogy jó vagy okos, mégsem hiszi el. Mindannyian félünk az újtól, a változástól, de a társfüggésnél az önmagunk lábra állásától félünk leginkább. Ebből a szempontból ugyanott tartunk, mint minden más függőségnél. Mint amikor a köldökzsinórt nem akarja valaki elszakítani. A társfüggő nem akar felnőni. Látens gyermekkorban leledzik. Ezért ez felveti a felelősségvállalástól való félelmet is.

CSH: Hogyan segíthetünk a környezetünkben élő társfüggőnek?

TE: Nem vezet sehova szerintem, amikor elkezdik leválasztani a társfüggőt a társáról, mert csak páni félelmet kelt benne. Ilyenkor az önbecsapások és önigazolások mechanizmusa kezd dolgozni. Magyarul, megmagyarázzák, hogy miért jó a hóembernek a meleg. Türelem és figyelem kell egy ilyen emberhez. Sokat kell beszélni hozzá, vagy magyarázni dolgokat. Rá kell ilyenkor vezetni az embert, hogy ők miért oszthatatlanok, miért különlegesek. Meg kell erősíteni az értékeiket.

CSH: Mi a saját tapasztalata, miként lehet úrrá lenni a társfüggőségen?

TE: Sokat segít, amikor először nem önmagunkkal foglalkozunk. A gyermeki létnek is az az alapja, hogy csak magunkkal foglalkozunk. Nem nőnek fel, nem vállalnak felelősséget, nekem ne változzon az életem, nekem legyen jó. Jónak látom, és nekem is sokat segített, amikor valaki karitatív tevékenységek felé fordul. Amikor nálam körvonalazódott ez az egész, akkor nekem nagyon jól jött. Aki be tud járni más lelki síkokat is, az már nem fél szembesülni, hogy valami nem jó. Szakítani, egyedül lenni, szembesülni bizonyos dolgokkal az emberi lét nagyon fontos része. A társfüggésen az önismeret és önmagunkkal való szembesülés hiányát látom.

CSH: Ön szerint előfordul, hogy mindkét fél egymáshoz hasonlóan társfüggőségben szenved? Hová vezethet ez az út?

TE: Ritkán látok olyat, hogy mindkettő függő lenne. Az a férfi, aki egy társfüggő nőt választ, önértékelési problémákkal küzd. Vannak, akik leélnek így egy életet, mert kiegészítik egymást. Mindenki azt éli, ami neki jó, és egy furcsa sajátos harmóniának is lehet ezt hívni. A gond ott van, ha az egyik egyed rátelepszik a másikra. Az a társ segít jól, aki a másik önértékeléséterősíti. Ez gyakorlás kérdése. Ha jó szándékú közegben van a társfüggő, akkor tudnak tenni egymásért. Nagy toleranciára van szükség.

CSH: Nehéz egy ilyen függőségben kimondani, hogy „velem van a gond”?

TE: Én tükröt is kaptam. Elkezdtem látni, hogy valami nem biztos, hogy stimmel velem a nagy igyekezetem ellenére sem. 9 hónapig tartott körülbelül mire ezt rendbe tudtam tenni. Azóta jó társam vagyok magamnak. A magányos szakaszban jöttem rá arra, hogy magamat kényszeríteni nem Isten ellen való bűn.

CSH: A kapcsolat vége után milyen lelki fázisokat élt meg?

TE: Szakítás után előjön az önostorozás, rájöttem, hogy ezt nem szabad csinálni. Szégyen, nem szégyen, de sokat segített, hogy azt csináltam, amihez kedvem volt. Például egy doboz eperrel beültem és a kedvenc sorozatomat néztem és pityeregtem. Kizártam a külvilágot, és ott voltam magamnak. Voltak visszaesések, pedig már azt hittem, hogy egész jól voltam, aztán mégis. Ezt hívják szenvedésnek. Ez az, amikor átégünk a kohóban. Én itt váltam felnőtté. A szenvedés nem elkerülhető. Amikor úgy gondolunk magunkra, hogy minden jó, minden szép kell, hogy legyen velünk, akkor még gyerekként gondolunk magunkra, pedig ami nem öl meg, az megerősít. Le kell ugrani a szikláról a tengerbe. Sokkal többet fog kapni az ember, mint előtte.

CSH: Visszatekintve erre az időszakra, miként látja önmagát?

TE: Mintha egy másik ember szűrőjén mosnánk át magunkat állandóan. Most utólag átlátom, de akkor csak bátornak kellett lenni és meglépni a lezárást. A 8-9 hónap leválás alatt nem mutattam ezt a külvilágnak. Nem zúdítottam rá másra az érzéseimet, mert ott jöttem rá, hogy tudni kell teljes egésznek lenni ahhoz, hogy tudjak máshoz kapcsolódni majd. Szerintem én szépen megúsztam ezt.

CSH: Ön milyen eseteket látott, tapasztalt?

TE: A környezetemben azt látom, hogy összekeverik a függést a társuk szeretetével. Ezenkívül az elvárásaink nem mindig vannak köszönő viszonyban az önismeretünkkel. Ismertem egy fél skizofrén nagyon csúnya embert, aki nem tudott másban gondolkozni, kizárólag abban, hogy 65 évesen is még a magas szép 3o év alatti nőket hajkurássza. Ez azt eredményezte, hogy élete végéig édesanyjával élt csak. Aki ennyire nem akarja látni a valóságot, az ezt szüli. Az önismeret hiányzik az ilyen emberekből.