Újragombolt álmok

Már egészen kicsi lányként is folyton tű volt a kezében: szabott-varrt-hímzett. Nem csoda hát, hogy Molnár-Madarász Melindából befutott divattervező lett. Neves díjakat nyert kollekcióit gyakran állítják párhuzamba Bartók és Kodály műveivel. Bár szerinte a hasonlat túlságosan is hízelgő, a célja azonos a nagy zeneszerzőkével: „a magyar hagyomány értékeit megőrizve modernet és közérthetőt alkotni”. A Meyke ruhák megálmodója a divatvilág kísértéseiről, családi hátteréről és a betegségeket, nehézségeket leküzdeni segítő hitéről mesélt nekünk.

Hogy lettél divattervező?

Erről sok történetet őriz a családi almanach. Anyai nagyszüleim a Kalocsa melletti Géderlakról származnak, és a nagymamámat sokat láttam hímezni. Édesanyám is gyakran kézimunkázik a mai napig, így nagyon jó mintákat láttam magam előtt. A nagymamám tanított meg hímezni – igaz, eleinte rendszeresen hozzáöltöttem a terítőt a nadrágomhoz… Hétéves lehettem, amikor varrógéppel a babámnak varrtam és gumíroztam egy kis szoknyát (a hozzáértők tudják, hogy ez mit jelent). Én egyébként a legnagyobb télvíz idején is mindig szoknyában jártam, mert hároméves korom óta „nő vagyok”.

A kamaszéveim ilyen szempontból nem voltak nehezek, én mindig tudtam, hogy művészeti pályára szeretnék menni. A szüleim persze nagyon féltettek, mert volt olyan művész a családban, akinek az volt a névjegykártyáján, hogy „Az otthonom a nagyvilág”. Dorogról tizennégy évesen Budapestre kerültem, keramikus szakra. Édesanyám a hazaúton nagyon sírt, hogy mi lesz a lányával. Ebben az időben párhuzamosan volt jelen az életemben a festés, a divattervezés és a kerámia. Egy idő után azonban kezdett zavarni, hogy koszos, kócos, munkaruhás, férfias jelenségként kettesben vagyok az agyaggal. Ennél én sokkal közösségibb ember voltam már akkor is. Az Iparművészeti Egyetemre keramikusként kerültem be, de rájöttem, hogy nem az az én világom. Megharcoltam a szakváltást, amikor azonban átkerültem a textil tanszékre, már biztos voltam benne, hogy jó helyen vagyok.

Felfelé mutatni

Hívő emberként nem volt idegen számodra a divatvilág?

A kollégiumban egy keresztény lány, Tóth Edina lett a szobatársam, vele alakítottuk meg az egyetemi bibliakört. Ez jó alap volt, hiszen a divat világában farkastörvények uralkodtak már akkor is. A könyöklés, a sznobizmus, az erőltetett gyors változás és változtatás mindennapos jelenség ma is a szakmában. Ezek között lavírozom én úgy, hogy a gyökerekre alapozva, a magyar motívumok bevonásával szeretném élhetőbbé tenni az öltözködéskultúránkat. Mindez kőkemény harc, de érzem, hogy Isten áldását adta az életemre és a pályaválasztásomra. Mindig küld a közelembe olyanokat – modelleket, munkatársakat –, akik szintén hívő emberek. A divatbemutatókon én is végigvonulok a kifutón, és akkor, amikor mások a tervezőt istenítik, én felmutathatok az égre, jelezve, hogy ez nem tőlem van, hanem Istentől kapott talentum. Ilyenkor szinte mindig érezni lehet, ahogy a teremben ülőkben tudatosul, kire is mutatok.

Több rangos díjban, nemzetközi elismerésben részesültél az elmúlt években.

A torockói kollekciómmal 2012-ben részt vettem a második Gombold újra! pályázaton, ahol a Budapesti Közlekedési Központ különdíját nyertem el. Ez azt jelenti, hogy én tervezhetem a formaruhájukat. Eddigi pályafutásom legnagyobb nemzetközi elismerését idén kaptam, amikor is a Magyar örökség – az újjáéledés gyökerei című washingtoni Folklife fesztiválon a Meyke ruhák képviselték a magyar divatot. Sajnos nem lehettem jelen személyesen, mert a betegségem megakadályozott ebben. Ráadásul a kisfiam is éppen az utazás szervezése alatt lett kruppos. Így aztán Forró Krisztina képviselt, aki ugyanazt az értékrendet vallja, amelyet én. Amikor Washingtonban két héten keresztül mindennap végigvonult a kifutón, felfelé tudott mutatni helyettem… Jó volt ebben is megtapasztalni, hogy amikor egy hang elnémul, akkor segítségként jön helyette egy másik.

Van példaképed?

Vannak tervezők, akiknek tetszik a munkájuk, akik számára szintén fontos, hogy egy ruhadarab ne csak szép, hanem hordható is legyen. Az is előfordul, hogy egy-egy kollekció tetszik egy adott tervezőtől. Nem rajongok egyébként a negyedévente, félévente változó divatért. Nem szeretek mindenféle áramlatokba beállni. Én az értékálló kultúrában hiszek.

Úgy tudom, rendszeresen járod az országot, hogy ötleteket gyűjts a munkádhoz. Mely tájegység öltözködési hagyománya hatott rád a legjobban?

Még az egyetemi évek alatt kezdtem el a különféle tájegységek tradícióit tanulmányozni. A diplomamunkámban a kalocsai viseletet dolgoztam fel, mégpedig azért, mert azt tapasztaltam, hogy amiket a német turistáknak szánt boltokban „kalocsaiként” árulnak, merőben eltérnek attól, amit az ottani házakban, múzeumban láthattam. A soros hímzésű, finomabb rajzolatú, fehér csipkés minták teljesen mások, mint a ma ismert kalocsai, színes minták.

Most éppen az ország melyik vidékét tanulmányozod?

2011 aszületések éve volt számomra, akkor született a kisfiam és a torockói kollekcióm is. Mostanában inkább csiszolgatom, kiegészítgetem a meglévő anyagaimat. Eddig Kalocsa, Matyóföld (Mezőkövesd), Kalotaszeg és Torockó viseletét dolgoztam fel, de mindig jönnek újabb inspirációk.

Összetörve, megpróbálva

Említetted, hogy fájdalmakkal, betegséggel kell együtt élned…

Van egy alapbetegségem, a Leiden-mutáció, amely azt jelenti, hogy a vérem nyolcszor gyorsabban alvad, mint más embereké. A nyáron viszont egy nagyműtétet kellett rajtam végrehajtani, mert endometriózisom lett. E két probléma párhuzamos kezelése szinte lehetetlen… Ezeknek a kórházas időszakoknak azért van egy nagy előnyük: az embernek van ideje gondolkozni, a mozaikokat összerakni. Az elmúlt években sok nehézségen ment át a családunk, ám Isten mindig kimentett bennünket.

Milyen próbatételek értek benneteket?

Az elmúlt öt-hat évünk gyakorlatilag a visszatérő balesetekről, betegségekről szólt. A házasságunk első szentestéjén autóbalesetet szenvedtünk, ahonnan kórházba kerültem. A következő évben munkába menet elütöttek. Az agyrázkódás miatt újra kórház következett. A harmadik évben egy vaddisznó ugrott a kocsink elé – igaz, a balesetben csak az autónk tört össze, de ijedségnek, balesetnek mégiscsak a harmadik volt egyhuzamban. Aztán a várandósságom első öt hónapja hányással telt, utána toxémiát kaptam, így Domonkos a 34. hétre született. Ezt követően kiderült, hogy bevérzett a hasfalam, amelyet az orvosok azzal gyógyítottak, hogy „próbáljam kibírni a fájdalmat”. Próbáltam. Nem volt egyszerű. Mindennel együtt Domi egészséges kisfiú, és az érkezése óriási csoda volt a számunkra.

Mi tartotta benned a lelket ezekben az időkben?

Az Istenbe vetett hitem, de nem mondom, hogy ez a hit töretlen volt. Domi is kórházba került, műtötték. Amikor én kicsit jobban voltam, akkor Domi volt rosszul. Az igazat megvallva padlón voltam. A családom és a barátaim nagyon sokat segítettek a jelenlétükkel, az imádságukkal. Ebben az időben nem jártam gyülekezetbe sem, mert már nem bírtam a „Hogy vagy? Van egy órád, hogy elmondjam?” típusú beszélgetéseket. A barátaim ez idő tájt hallottak egy igehirdetést a háztetőn keresztül Jézus elé leeresztett, béna betegről. Tudták, hogy én vagyok az a beteg, engem kell Jézus elé vinniük. És ezt meg is tették hűségesen, még aznap este eljöttek hozzánk imádkozni. Jó volt tudni, hogy a gyülekezet is nagyon mellettünk áll ezekben a nehéz időkben.

A jövőt Isten írja

Nagyon érdekes a férjeddel való egymásra találásotok. Különös védjegyetek, hogy Csabi tíz centiméterrel alacsonyabb nálad.

Igen, hát ez sem volt egyszerű menet… Talán huszonöt éves lehettem, amikor mondtam Istennek, hogy ha harmincéves koromig nem megyek férjhez, akkor erről a szándékomról végleg le fogok tenni. Az egyetemi évek alatt aktívan bekapcsolódtam a MEKDSZ-be (Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség – a szerk.), ott ismerkedtünk meg Molnár Csabával, akivel nagyon jó barátok lettünk. Én fennen hangoztattam, hogy férfi és nő között létezik barátság, illetve hogy társként nálam csak magasabb férfi jöhet szóba. Azt gondoltam, nincs határozott elképzelésem arról, hogy milyen legyen a nagy Ő, de azért utólag kiderült, hogy a magas, kék szemű, orvos (az sem baj, ha agykutató) paraméterek mind aktívan szerepeltek a gondolataimban. Aztán kaptam is egy ilyen fiút, akivel csak éppen lelkileg nem passzoltunk össze. A mai napig jóban vagyunk, helyénvaló és tiszta, vállalható kapcsolatunk volt. Ő mondta ki, hogy vége, én pedig nagyon szenvedtem, így aztán a jó barátom, Csabi vállán sírtam ki magam, aki akkor éppen egy doktornő miatt szomorkodott. Vele imádkoztunk sokat, magunk alatt voltunk mindketten.

Én időnként emlékeztettem Istent, hogy mindjárt harmincéves leszek. Egyik délután meg is kérdeztem tőle: talán már elment mellettem az illető az utcán, vagy ismerem, csak nem veszem észre? Ekkor megcsörrent a telefon, Molnár Csaba pedig beleszólt: „Melinda, szeretlek.” Úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk. Közben szakítottunk néhányszor, vártuk a „jelet” Istentől, ám mindketten azt értettük meg, hogy Isten nem fog helyettünk dönteni. De ha mi lépünk, akkor megáld bennünket.

Hogyan képzeled a közeli és a távoli jövőt?

Szeretném a kollekcióm bemutatására készült táncos darabbal az országot bejárni. Remélem, hogy a már meglévő ruháimat tovább tudom szépíteni, a kiszemelt tájegységek hagyományait még inkább beépíteni. Talán Domonkosnak is adatik egy testvér. Ha nem, így is teljes az életünk! A jövőt Isten írja, én pedig megpróbálom a jelent megélni.

(Az interjú megjelent a Family magazin 2013/4. számában.)