Ünnepeld az életed!

Az életünket a maga teljességében kell megélnünk, az örömökkel és a bánatokkal együtt – vallja. – Még attól sem szabad megijednünk, ha a halállal kell szembenéznünk. Budaházi Brigitta szájából mindez nem üres frázisként hat, hiszen kisgyermekes édesanyaként, pár éve küzdött meg a gyilkos kórral. Ám miközben a mélységeket járta, csodálatos kincsekre lelt – ezekről mesélt most nekünk.

A neved összefonódott az ún. scrapbooktechnika hazai meghonosodásával. Blogot írsz, aktív vagy a közösségi portálokon, tanfolyamokat tartasz, a tévében szerepelsz, sőt egy kisvállalkozást is fölépítettél erre a sajátos alkotómunkára.

Az angol „scrap” szó papírfecnit, hulladékot jelent, azaz olyan apró emlékeket, mint például egy-egy buszjegy, belépő, kavics, fotó, szalvéta, amelyeket egy-egy utazás során összegyűjtünk, aztán dobozban őrizgetünk. Mindezekből összerakhatunk egy-egy képet, sőt egy egész albumot is. A végeredmény azonban sokkal több, mint egy hagyományos fotóalbum, mert jobban visszaadja az esemény hangulatát, újraélhetővé teszi, a sok kincs pedig bizonyíték arra, hogy valóban ott jártunk, megtapinthatjuk, megmutathatjuk a gyermekeinknek… Rajta van az ujjlenyomatunk, a személyiségünk is, hiszen mi döntünk úgy, hogy éppen azokat válogatjuk ki az emlékeinkből. Ugyanez vonatkozik az érzelmeink, gondolataink, lelki utazásaink kifejezésére is, amelyeket szintén meg lehet jeleníteni ezekkel az albumokkal.

Vagyis ez a technika segíthet a különböző élethelyzetek feldolgozásában is?

Igen, sőt azt tapasztalom, hogy például a gyesen lévő anyukáknak is segít visszakapcsolódni a gyerekszobán kívüli világba, de sok önbizalom-hiányos embert is bátorít, alkotásra sarkall. 2009 óta legalább száz tanfolyamot tartottam. Az egyiket például egy hetvenéves néni a lányától ajándékba kapta, de ezt nekem csak a végén árulta el, amikor megköszönte, hogy mennyire jól érezte magát. Vele és sok kismamával azóta is tartom a kapcsolatot. Az alkotás sikerélményt ad mindenkinek. Sosem engedem, hogy ügyetlennek titulálja magát valaki.

És hogyan lett a kézműveshobbiból vállalkozás?

A két gyermekünk megszületése előtt marketingesként dolgoztam a szolgáltatóiparban, de nem kívántam visszamenni egy újabb multicéghez, hanem meg akartam teremteni a saját álommunkahelyemet. A férjem is bátorított, hogy az a sok-sok idő, amelyet már a hobbimba belefektettem, jövedelemhez is tudna juttatni. Matyi, aki terápiás munkatársként dolgozik a református egyház drogterápiás otthonában, ugyancsak tapasztalta, hogy bizonyos tevékenységek mennyire pozitívan hatnak az egyénre és a családra.

Persze nem egyedül és sok-sok kitérő ágat megjárva kezdtem vállalkozni. A mai napig gyakran elbizonytalanodom egy-egy lépésnél, mégis azt érzem, hogy ez az én utam. 2006-tól foglalkoztam szinten a scrapbookkal, és 2008-ban indult el a vállalkozásom. Elsőként indítottam e-magazint is a témában, amelynek akkora sikere lett, hogy a négy oldal hamarosan negyvenre nőtt, és tizenhét szám jelent meg belőle. Létrehoztam egy igen aktív on-line közösséget is, ahol a hasonló érdeklődésű emberek kapcsolatban lehetnek egymással.

Diagnózis és döbbenet

Közben egyszer csak megbetegedtél…

2007 szeptemberében diagnosztizáltak nálam mellrákot, és utána felgyorsultak az események. Nehéz időszak volt, ugyanis 2007 júniusában halt meg a nagymamám hosszú szenvedés után rákban. A betegsége nagyon megterhelte lelkileg a családot és főként az anyukámat. Egy hónappal később, júliusban egy kitapintható daganatot vettem észre a mellemben, de nem szóltam róla senkinek, csak egy barátnőmnek.

Miért?

Éppen nyaralni készültünk a három- és ötéves gyermekeinkkel, és nem akartam beletenyerelni a családi idillbe. Jól működtünk együtt, hétéves házasok voltunk ekkor. A halogatás persze struccpolitika, de mindig félelem van mögötte. Augusztusban azért elárultam a férjemnek, és októberben meg is volt az első műtétem, ahol kiderült, hogy a daganat igen agresszív fajta, és további beavatkozás szükséges.

Hogyan fogadtad mindezt?

Nem értettem ezt a fordulatot. Nem az a típus vagyok, aki perlekedik Istennel, az imádságaimat mindig is köszönömmel kezdtem és végeztem, de ez valahogy nem fért bele a köszönömbe. Nem értettem, miért történik mindez, és ha Isten tanítani akar ezzel, akkor vajon mire. Rémülettel töltött el, hogy a gyerekeimet nem én fogom felnevelni, a férjem pedig, aki a legszebbnek tart, kap egy csonkabonkát kopaszon. Ezt nem akarja elfogadni az ember, ráadásul az önbizalmam sosem volt túl erős, mindez csak tovább nyomta lefelé. Aztán jöttek a bölcs tanácsok, hogy mit kellene tennem a gyógyulás érdekében, hogy alakítsam át az étrendem, és hasonlók… Betegként az ember nem szeret középpontban lenni; hagyjanak inkább békén – gondoltam. Lelkiismeret-furdalásom is volt, hogy felborítom a családom normális életét. De jöttek az egyre rosszabb szövettani eredmények, és nem volt mit tennem. Muszáj volt meghoznom a végleges döntést, amely megállítja a folyamatot, s ez az egyik emlő eltávolításával végződött. Fontos elmondanom, hogyha szükséges, engedni kell ezt a drasztikus beavatkozást, hiszen megmentheti az életünket.

Valami átkattant

Hogyan fért bele mindemellett az életedbe a cégalapítás ügye?

A scrapbookot ezalatt sem hagytam abba, de egy fordulat is bekövetkezett az életemben, amely segített. Volt egy pillanatom, amikor ültem az ágyamon, és egyszer csak átkattant valami az agyamban. Az a gondolatom támadt, hogy én ezt az életet kaptam, nekem ebből kell kihoznom a lehető legjobbat. Végiggondoltam, hogy ha azt a hozzáállást követem továbbra is, hogy lemondok magamról, és megmaradok a rémület stádiumában, akkor megnehezítem nemcsak a gyógyulási folyamatomat, hanem megkeserítem a környezetem életét is, pedig őket kímélni akartam. Rájöttem, hogy igenis tartozom azzal a szeretteimnek, hogy nem így teszek. Ünnepeld az életed! – fogalmazódott meg bennem. Nem véletlen, hogy később ez lett a blogom címe is… Elhatároztam, hogy megélem az életem – úgy, ahogy van, örömökkel és bánatokkal, a rákkal együtt. Elfogadtam, hogy ha úgy kell történnie, akkor meg fogok halni. Ez nem beletörődés volt a részemről, inkább úgy mondanám, hogy békességgel fogadtam el ezt a lehetőséget is. És érdekes módon abban a pillanatban megéreztem, hogy minden rendben lesz, a kétségeim eltűntek, mély békességem és bizonyosságom lett. De előbb jött a döntés, utána a válasz. A műtőbe már teljes nyugalommal mentem be. A kemoterápiát követő utolsó utókezelésre elfelejtettem időben elmenni, mert annyira nem volt már az életem része a betegség… A leletem pedig olyan lett, mint egy élsportolóé.

Hogyan hatott ez az elhatározás a hétköznapjaidra?

Anyukámék például sosem láttak paróka nélkül, nem akartam, hogy ez is emlékeztesse őket a helyzetemre. Egy magazinban is szerepeltem parókában, de senki nem vette észre a „trükköt”, mert kicsit erősebben sminkeltem magam. Ebben az időszakban többször kifejezetten megdicsértek, hogy milyen jól nézek ki, milyen jó a hajam. Tudtam örülni ennek is, s olykor vidáman jegyeztem meg, hogy paróka… A parókából egy idő után vicc is lett nálunk, a gyerekeim rendszeresen felpróbálgatták. Megértettem, hogy belülről kell kifelé sugározni, hogy ne jöjjön be a külső aggodalom. Nem engedtem meg a nyílt sajnálatot sem, egyik ismerősömnek meg is mondtam, akkor beszéljen a betegségemről, ha nem hallom. Persze olyanok is akadtak, akik féltek közeledni hozzám – automatikus önvédelem ez sokakban. Pedig ilyenkor jólesne az embernek, ha mégis megtennék, méghozzá minél természetesebb módon. Az is tudatos döntés volt a részemről, hogy nem tartottam a kapcsolatot a betegtársaimmal, hogy a saját gyógyulásomra tudjak koncentrálni.

Erőt adó győzelmek

Említetted a gyerekeidet. Ők hogyan fogadták a betegségedet? Változtatott-e valamit az egymáshoz való viszonyotokon?

Természetesen. Ők láttak például kopaszon, de elmagyaráztuk nekik, hogy anya kap egy gyógyszert, hogy ne legyen beteg, és attól hullott ki a haja. Fontos elmondani a gyerekeknek, hogy mi történik, ugyanakkor nem szabad megrémíteni őket. Bejöttek a kórházba is, az infúzió például nagyon érdekelte őket, de nem beszéltük túl a témát. Az óvodában tudták, mi történt velem, ám az óvónők nem vettek észre rajtuk semmit.

És a férjed? Ő hogyan viselte mindezt? A kapcsolatotok miként változott?

Mi nagyon jó barátok vagyunk, ő mindig biztatott, hogy ami velem történt, nem befolyásolja az irántam való vonzalmát. Igazán nem kellett ezáltal jobban összekovácsolódnunk, mert addig is összhangban éltünk, de bennem megerősítette, hogy mindig is komolyan gondolta az esküjét. A közös életünk azzal a mondattal indult, „hogy ismerj, mint az Isten s mégis szeress”. Faludy sorait ő választotta a polgári esküvőnkre.

Hogyan ismerkedtetek meg?

Az újpest-belsővárosi gyülekezet ifjúsági közösségébe jártunk mindketten, de sokáig nem fedeztük fel egymást. Egy évig jártunk együtt, utána esküdtünk. A férjem református családban nőtt föl, nekem semmi közöm nem volt a hithez, egy táborban tértem meg tizenkilenc évesen.

A legutolsó vizsgálatok szerint is egészséges vagy. Mi az, ami megváltozott benned ez után a komoly krízis után?

Amint már említettem, a betegségem alatt is folyamatosan gyártottam a scrapbookoldalakat. Eleinte az volt bennem, hogy ha meghalnék, legalább hagynék magam után valamit a gyerekeimnek, a férjemnek: hogy lássák, mennyire szerettem őket, hogy mennyire tudtam örülni egy-egy közös pillanatnak… Ez a technika megtanított egy szemléletmódra, hogy milyen fontos a részletekre is odafigyelni, az apró örömöket is megragadni, a szeretetünket kifejezni. Ezt azóta igyekszem megosztani másokkal is. És ha nehézségeim akadnak, csak előveszem és megnézegetem azokat az oldalakat az albumokból, amelyek a megvívott győzelmekről mesélnek. Naponta tudok ezekből táplálkozni. Én így érzem jól magam, nekem ez segített a gyógyulásban, de természetesen mindenkinek megvan a maga útja.

A honlapodon nem vered nagydobra, hogy hívő vagy, de néhány árulkodó jelből a figyelmes szemlélő rájön. Például a mottóként választott, Csendes csodák című Reményik-versből…

Úgy gondolom, ha bizonygatunk valamit, az kevésbé hatásos, mint ha megéljük. Az értékrendemet mindenkor fölvállalom, de nem keresztény környezetben is szeretnék befogadható lenni, és ha az életemmel tudok másoknak világítani, az kegyelem. Szívesen lennék én is egy „csendes csoda”, amelyen keresztül „Isten szól: jövök”.

(Megjelent a Family 2015/2. számában.)