Vasárnapi életkép a nyári Balatonról

Kis part menti község a Balaton déli partján. Nyáron a faluvégi katolikus templom, és udvara megtelik nyaralókkal. Már az Édesanyám is itt nyaralt gyermekkorától kezdve, ezért a hagyományt meg nem törve, az én gyermekem is itt tölti első nyarát. Sok, a Balatontól távol töltött nyár után találtam újra vissza régi nyaralóhelyünkre.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2014. szeptember 15. Paulik András

Kis part menti község a Balaton déli partján. Nyáron a faluvégi katolikus templom, és udvara megtelik nyaralókkal. Már az Édesanyám is itt nyaralt gyermekkorától kezdve, ezért a hagyományt meg nem törve, az én gyermekem is itt tölti első nyarát. Sok, a Balatontól távol töltött nyár után találtam újra vissza régi nyaralóhelyünkre. Ebbe a templomba szoktunk járni Nagyapámmal vasárnaponként nyaranta. Ha esett, ha kánikula volt, mentünk. Kamaszként sok esetben korainak tűnt a vasárnap reggeli kelés, de akkor is mentünk.


A mise után a helyiek, nyaralók néhány szót váltanak a templom tornácán kifelé menet. Kiérkezik a tisztelendő atya is, és az általa a tornácon állókhoz intézett néhány közvetlen szótól felpezsdül a hangulat. Egy mosolygós ember kérdezi lelkesen, hogy jól éreztük-e magunkat. Ő a templom kántora, és a közösség egyik alappillére, Bojtor László. Nagyon megtetszett a kis közösség, ezért gondoltam érdeklődöm egy kicsit nála a falu múltjáról, és jövőjéről.

Mondhatnám, hogy már kezdetektől, a nagyszüleim is a Balatonmáriafürdő alsó és Balatonfenyves alsó határában elhelyezkedő templomba jártak, de nem tehetem, hiszen a kis templom akkor még nem állt. Jól tudom, hogy a templomot az itt lakó hívek építették saját kezükkel, társadalmi munkában, ráadásul a legvadabb ötvenes években?

A kis falu múltjáról jól tanúskodik és hiteles képet ad „a templomépítő nép” kifejezés, ahogyan a Plébános atya mondta, hiszen a katolikus hívők valóban a semmiből az igazi összefogás erejével, építési anyagok és a munkájuk felajánlásával építették meg ezt a csodálatos kis templomot 1954 és 1958 között. A háború utáni nehéz helyzetben, és az ötvenes évek egyházellenessége alatt elévülhetetlen érdemeket szerzett a templomépítő nép, és papja Dr. Iharos Gyula premontrei szerzetes tanár aki (először keresztúri káplánként szolgált) az 1958-ban felszentelt Szűz Mária Szíve templom plébánosa lett, egészen nyugdíjba vonulásáig 1992-ig. A templom hívei a második világháború után, a három falu, Balatonmáriafürdő, Balatonfenyves, és Balatonkeresztúr katolikusai közül kerültek ki, az akkori közigazgatási határoknak megfelelően. Templomunk 2001-től leányegyház, és azt Fenyvesről oldalagosan látja el a helyi plébános.

Úgy tapasztalom, hogy igen aktív a helyi közösségi élet.  Most nyáron mise közben a kicsi gyerekek kint, a templomkertben szaladgálhatnak – persze tényleg igyekeznek senkit sem zavarni. Úgy láttam az egyik családnál, ahol sok testvér van, hogy a szülők állhatatos küzdelemmel próbálják a kicsiket a templomkertben leterített családi pokrócon tartani. Az én kicsim nagyon élénken figyeli ezeket a folyamatos történéseket. A múlt héten keresztelőt is tartott itt az egyik nyaraló család. Egész évben így van ez? Vagy kiürül a templom a nyár befejeztével?

A templom szentmiséit nagy örömünkre évről évre mindig többen látogatják a nyaraló hívek. A Szentmise utáni, jó hangulatú beszélgetéseink során kiderül, hogy a hívek a világ szinte minden tájáról érkeznek. Gyermekkorom óta itt lakom, és az elődeinktől, szüleinktől átvettük a régi szép hagyományokat, így a karácsonyi betlehemépítést, virágsátor felállítását, amelyeket a gyermekeinkkel együtt tovább ápolunk. Ezeknek a feladatoknak komoly közösségmegtartó ereje van, így a téli hónapokban sincs okunk panaszra, de az igaz, hogy kevesebb lelket számlálhatunk meg ilyenkor a templomban. Továbbá elődeinktől tanulva, ugyanolyan szép összefogással épült 2009-ben a templomtorony is. Ezért is nagy öröm és különös megtiszteltetés számomra, hogy kántorként az egyházi év gyönyörű énekeit, népénekeit a hívekkel együtt énekelhetem, hiszen a civil életben egészen mással foglalkozom, építész vagyok és ingatlanszakértő.

Emlékszem, hogy régen egy kis templom is volt Nálatok otthon, a kertben – mert ugye az etikai nevelést soha sem lehet korán elkezdeni – a fenyőfa és a veteményes között, és gyerekként hatalmasakat tudtunk játszani benne. Kérésre, vagy a nagyobbak erőteljes kívánalmára lehetett harangozni – nemcsak délben. Gyermekkori játszótársaim közül csak egyet fedeztem fel a hívek között, hol vannak a többiek?

Gyermekkori játszótársaid, a többiek, akiket a templomkertben kerestél elvándoroltak, nagyobbrészt nyugat Európában dolgoznak. Szomorú, hogy a családok szétszakadtak, persze így jártunk mi is, gyermekeink Sydneyben, illetve Londonban élnek.

Nagyon összetartó, kedves múltú közösséget mutattál be, azonban az elég aggasztó, hogy egyre kevesebb fiatal marad helyben. Hogyan tovább?

Abban biztos vagyok, hogy fiataljainknak szüksége van új jövőképre, hiányoznak nekünk a mindennapokból. Jó lenne, ha meg lehetne állítani a nagyszámú külföldre történő elvándorlást, és helyben is tudnának boldogulni fiataljaink.

Jövőre újra ugyanitt!